Szerelem házasság idején

Gyurász Ildikó 2003.11.3. 10:13

A szokásos traccspartinak indult. Alig vártam, hogy a pincér kihozza a gőzölgő kapucsínót, és belekezdjünk a világ, és főleg önmagunk elemzésébe.

Régóta ismerjük egymást - emberemlékezet óta. Ha esetleg hónapokig nem találkozunk, akkor is ugyanott folytatjuk, ahol legutóbb abbahagytuk. Pedig a gimnázium után úgy tűnt, másfelé vezetnek útjaink. Míg én egyetemre jártam, addig ő hozzáment az első szerelméhez, és gyorsan megszülte a fiát. De aztán mégiscsak visszataláltunk egymáshoz. Barátnők vagyunk, a szó legnemesebb értelmében. Nem találkozunk naponta, és nem is fojtjuk meg egymást a barátságunkkal. Csak tudjuk, hogy a másik mindig elérhető, és felderülünk, ha az ő neve jelenik meg a telefon kijelzőjén.

Most pedig csak ülök, hallgatom őt, és életemben először nem tudom, mit mondjak neki. Órák óta ömlik belőle a szó. A keserűség, a kétségbeesés, a remény és a szerelem szavai. A kávém rég kihűlt, és már nem számolom a barátnőm arcán lefolyt könnycseppeket. Baj van odahaza! Mindig is volt, illetve az utóbbi időben mindig baj van. De egy jó minőségű smink befedi a sötét karikákat a szem alatt, a lélek sérüléseit pedig nagyon könnyű palástolni. Hű, de még milyen jól! Egy ideig legalábbis. Láttam és tudtam én, hogy Marika szenved. Hervad, mint a virág, ha nem kap elég vizet. Mint a nő, ha nem kap elég szeretetet. Beszéltünk róla, persze hogy beszéltünk, hisz mindent elmondunk egymásnak. De mindig megadóan beletörődtünk: hiszen működő házasságban él, meg hát a gyerekek, ugye…

De nemrég találkozott valakivel. A sors az útjába vezérelt egy férfit, aki „önhibáján kívül” segített Marikának rádöbbenni arra, hogy mégsem az a normális, amiben él. Hogy talán másképp is lehet. És, hogy újrakezdeni sohasem késő.
És most nézem őt, az arcában a saját arcomat látom. Nem ítélkezem, de nem is helyeslek. Mit is mondhatnék? Az én feladatom, per pillanat, a következő papír zsebkendő kibontása. Milyen jogon tölthetném be a döntőbíró szerepét? Pedig tudom, ezt várja tőlem. Igen vagy nem? Mit tennék a helyében? Mernék-e dönteni? És kell-e egyáltalán dönteni? Annyi minden szól a döntés mellett. És ellene.
Mondjam, hogy nem vagyunk már fiatalok? Sokszor Csókolom-ot köszönnek az utcán a gyerekek, hiszen a negyvenes lassan közelebb lesz, mint a harminc. Csak szerencsénk van: nemrég születtek meg a második gyerekeink, és ez eszméletlenül megfiatalítja az embert. Fizikailag is, agyilag is. De attól még nem leszünk tinédzserek. És nem lesz több év előttünk, amit boldogságban vagy boldogtalanságban kell leélnünk. S ki tudja, ha döntés elé kerül az ember, a jó utat választja-e? Hisz nem élheti meg egyszerre mindkét döntés következményeit.

Magyarázza, hogy valószínűleg azért léphetett be az a másik férfi az életébe, mert szükség volt rá. Mert nyitva volt az a bizonyos kiskapu, és a szívében betöltetlen volt az a bizonyos (de milyen fontos!) hely. Meg, végül is, nem kell döntenie: így is jó. Kap ő most annyi kedvességet és megértést, amennyi kárpótolja az elmúlt évek sérelmeiért. És senki se kéri tőle, hogy döntsön. Talán most kellene szólnom, megrázni őt vagy megsimogatni: térjen már észhez vagy gondolkodjon! Így nem megy sokáig. De nem teszem. Inkább kibontom a soron következő papír zsebkendőcsomagot. Pedig lassan már nincs is rá szükség. Elapadnak a könnyek, a felhők elvonultak, Marika szemében újra ott ragyog a nap.

Beszélgettünk, pedig egy szót se szóltam. De miután elbúcsúztunk, láttam, hogy könnyebb a lépte. Azzal, hogy elmondta, kiadta magából a terhet. Döntés nem született. Nem is baj!

Majd a következő traccspartin...