Szeretlek...

Karácsony Emőke  2008.12.30. 14:16

...mondja a gyermek az anyjának, barátnő a másiknak, a fiatal szerelmesek egymásnak, férj a feleségnek, az idős asszony haldokló párjának.

Tisztában van-e azonban mindenki a szó súlyával? Hányan mondják ki ezt, mint csábításra szolgáló eszközt, míg végül valaki hitét, önbizalmát teszik tönkre.

Ha szerelemről van szó, elveszítjük egónkat, és próbálunk eggyé válni a másikkal. A két „én“ aláveti magát a „mi“-nek. Azonban ha egyikünk fél, és nem tart a másikkal, a másik fog irányítani a kapcsolatban.

Szokássá válhat, hogy ha közel kerülünk valakihez, megijedünk attól, hogy szeressünk, mert mikor utoljára szerettünk, valakiben csalódtunk.

A legtöbb esetben a nők naivak, a férfiak ravaszak. A nők gyengének érezhetik magukat a férfi mellett, de miért is? Ha önbizalmunk van, önmagunkat adjuk, bizony az erősebb fél szerepébe bújhatunk, és határ akár a csillagos ég. Ha mindig vállalnánk ezt a fajta kockázatot, nem éreznék egyesek elnyomottnak magukat. Tény, hogy a férfi jól érvel, célja, hogy magunkat hibáztassuk mindenért, de meg kell tanulni felismerni ezt!

A másik végletet se felejtsük el megemlíteni, amikor is az egyik fél (akár a férfi, akár a nő), uralkodni akar a másikon. Ha szeretünk valakit, kezeljük egyenértékű társként a másikat, és ne próbáljuk őt olyanná változtatni, mint amilyenek magunk vagyunk!

Minden ember tévedhet, de mikor jön el az a pillanat, amikor már nem szabad megbocsátani?!

Nem merjük megtenni a következő lépést, és inkább tűrünk?!

A nő lelke, ha megbántották, gyenge, de tud kemény és dühös is lenni. Ilyenkor Isten óvja a férfit!

Ha csalódtunk, és tovább akarunk lépni, véleményem szerint két dolgot kell megsiratnunk: a saját választásainkat, és azt, ami ezek eredményeként történt velünk.

Mégis: az ember fél. Rájöhet, hogy minél inkább közelebb kerül valakihez, minél inkább szereti valaki, annál inkább kerüli azt. Szóval, ha valaki szereti, elfut, mikor meg nem szereti, fut utána... Mert aki a legfontosabb volt számára, az nem szerette, és retteg attól, mi lenne, ha megengedné, hogy más szeresse. Ezért rohan talán a másik irányba.

Ennyire félünk az újtól, és szeretjük megismételni a régit, még ha rossz is...

Van, hogy m ár a fiatal szerelmes tinédzser is, egy év együttlét után, a házasságot, az együttélést tervezgeti, a gyerekeket, a közös sírokat, miközben birtokolni akarja a másikat. Ez egyfajta börtön, illetve a másik fél számára is az lehet, ha az ő tervei nem hasonlítanak az így elképzelt jövőre. Hiszen (már az előző cikkemben is említettem) az élet akkor izgalmas, ha veszélyes. Ha nem tervezzük el a jövőnket csupán hagyjuk, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogy a sors hozza, nem lesz unalmas az életünk, sőt tele lesz izgalommal.

S mi a helyzet a távkapcsolatokkal? Mennyire lehetnek tartósak, harmonikusak? Van, aki úgy gondolja, a távolság megteszi hatását, fokozza a vágyakat, mint ahogy a szólás is mondja: „A távollét a szerelmesek közt úgy hat, mint a szél a tűzre: a kis szerelmet eloltja, a nagyot tűzvésszé növeli.”

Egy vélemény szerint jobban szeretjük a párunkat, ha nincs mellettünk, mint amikor mindig ott sündörög körülöttünk, vagy éppen borsot tör az orrunk alá. Egy másik szerint, mivel rengeteg helyzet van az életben, amikor szükségünk van a társunkra és reakciójára, nem előnyös az ilyen kapcsolat. Igaz, hogy a mai technika fejlettségének köszönhetően már könnyebb a beszélgetés, de ha találkozásaink már csaknem ünneppé válnak és nem a hétköznapokon éljük meg egymást, akkor később olyan dolgokkal is szembesülhetünk, amit eddig nem tudtunk a másikról, és így rájöhetünk, hogy olyasvalakit szerettünk, akit nem is ismertünk teljesen.

De sose felejtsük el, hogy a keserű nélkül az édes sem olyan édes!

Hozzászólások

@

Küldés