Nem akarok anya lenni!

Hoffmann Anita  2013.3.22. 6:21

Tudatosan gyereket nem vállaló nő vagyok.

Hangzatos kijelentés, és saját magammal is vitába tudnék szállni a „tudatos” jelzőt illetően. Mert hogyan lehet valami tudatos, vagy éppen döntés, ami a kezdetek óta bennem van, mint egy szilárd alapkő?

Az anyaság sosem volt kérdés számomra. A személyiségemhez tartozik, hogy nem akarok gyereket. Már rengeteget gondolkodtam, beszélgettem, vitatkoztam, írtam a témáról.
Sokszor kellett megvédenem az álláspontomat, egészen kicsi gyerek korom óta. Az akkor még a felnőttek által olyan könnyedén odavetett: „Majd kinövöd, meglátod! Ha nagyobb leszel, másként gondolkodsz majd!” és a hasonló frázisokat kevesebben hangoztatják most, hogy túl vagyok a harmincon. (Persze, azért teljesen nem szoktak le erről az ismerőseim.) Ma már sokkal keményebb kritikákkal, utálattól fröcsögő ítéletekkel, haragos megjegyzésekkel kell megküzdenem, ha ez a téma szóba kerül.

Már kicsiként sem játszottam szívesen nálam fiatalabbakkal, mindig is idegesített a gyerekek társasága. Feszültté, bizonytalanná tesz, ha a közelemben vannak. Ha gyerekes barátnőimhez megyek látogatóba, nemhogy vágy nem alakul ki bennem arra, hogy nekem is legyen egy, hanem épp az ellenkezője történik. Fellélegzek, megkönnyebbülök, mikor eljövök tőlük, és azt gondolom: milyen jó, hogy nekem nincs gyerekem! Felszabadultnak és boldognak érzem magam, hogy a saját életemet élhetem, nem kell feladnom magamból semmit, csak magamnak tartozom elszámolással.

Általában, zsigerből önzőnek bélyegeznek az emberek, sokáig fejet is hajtottam ítéletük előtt. Bevállaltam a bűnös szerepét, pedig csupán más a felfogásom, mint a többségnek. Már nem hagyom magam. Zászlóvivőnek érzem magam a kérdésben, és tudom, hogy rengeteg nő szenved attól, hogy a saját családja, közeli barátai is elítélik amiatt, mert nem akar gyereket. Szinte feladatomnak tekintem, hogy hallassam a hangom a témakörben.

Nem hiszem, hogy önző vagyok, illetve, ha igen, akkor nem tudom, kivel szemben is vagyok az.
Nincs bennem anyai ösztön, nem érzek vágyat, hogy gyereket szüljek.
Ezért lennék önző? Mégis ki iránt vagyok önző? A társadalom iránt? A világ iránt? (Túlnépesedés van, így ez az érv nem túl helytálló.) Vagy talán a meg sem fogant, nem is tervezett gyerekemmel szemben vagyok önző? Kivel, mivel szemben? Erre az egyszerű kérdésre szeretnék egyszer választ kapni.
Gyanítom, sokaknak inkább az bántja a szemét, hogy nem áldozom fel az életem egy gyerekért, akire nem is vágyom. Tudom, vannak olyan anyák, akiknek fájhat azt látni, hogy kerek és teljes így az életem, nem hiányzik belőle az utód. Tudom, van, aki cserélne velem, akár csak egy napra is, hogy újra kötöttségek, áldozatok nélkül élhessen.
Egyetlen pillanatra sem cserélném el az életemet olyanéra, akinek gyereke van. A legrosszabb napjaimon sem. A legboldogabb anya bőrébe sem bújnék. Ez nagyon éles, nagyon tiszta érzés bennem. Ez a felismerés hatalmas megerősítés volt számomra, hogy a számomra jó úton járok, mert nem alkudtam meg semmiben. Pontosan ott vagyok, és azt csinálom, amire vágytam.

Sokan kritizálnak: ha valóban harmóniában lennék ezzel a döntéssel, akkor nem hangoztatnám ezt a témát mindenféle fórumokon.
A kijelentés több szempontból is támadható.
Egyrészt az anyák sem rejtik véka alá, hogy szerintük a világ legszebb dolga a gyerekszülés, nincs is annál felemelőbb, szentebb, boldogságosabb feladat kerek e földön. Ezen mégsem háborodik fel senki. Mert ez elfogadott, ez normális, ez a tömegnézet.
De vannak nők, akik nem vágynak gyerek után. Beszélni kell erről is, hogy elfogadjon, befogadjon minket is a társadalom.

Azt tapasztalom, ha hangoztatni merem a véleményemet, akkor egyből megkapom a vádat, hogy biztosan gyerekkori sérülés állhat a dolog mögött. (Mintha épelméjű ember nem választhatná tudatosan a gyermektelenséget!) Egyből ellátnak tanácsokkal, figyelmeztetésekkel, fenyegetéssel.

A leggyakoribb megjegyzés, hogy nem tudhatom, mi az igaz szeretet, amíg nincs gyerekem. Ezzel nem tudok vitatkozni, mert nincs gyerekem, így nem tudom mivel összehasonlítani az érzést. Ám rengetegféle szeretet van az életemben, és nem érzem a késztetést, hogy csak ezért az indokért szüljek.

Számomra a legfelháborítóbb érvelés, amikor valaki azzal jön, hogy ki fog majd öreg koromban ápolni? Ki fog eltemetni? Bánni fogom öregségemre, hogy nem szültem soha, mert egyedül maradok.
Ha valamit, akkor ezt az „érvet” érzem felettébb önzőnek! Azok az anyák, akik ezzel érvelnek, vajon milyen jogon ítélnek el engem, ha számukra az a legfőbb indok a gyerekszülésre, hogy legyen, akit majd kihasználhatnak később, legyen, aki eltemeti őket? Nekem ezt nehezen fogadja be a gyomrom.

Az olyan gorombaság, hogy az élet legfőbb értelme a gyerekszülés, az én életem pedig értelmét veszti, annyira korlátolt gondolkodásra utal, hogy általában meg sem szoktam cáfolni. Tudom, hogy mennyire színes és boldog az életem gyerek nélkül, nem fogok senkit győzködni arról, hogy ezt ő is lássa.

Rengetegszer tituláltak hideg szívűnek, karrieristának. Generációk óta, gyerekkoruktól azt hallgatják a nők, hogy: „Tanulj jól kislányom, érettségizz jelesre, menj a legjobb főiskolára/egyetemre, szerezz legalább két diplomát, nyelvvizsgákat, hogy biztosítva legyen a jövőd!" Majd, ha ezt mind sikeresen elérték, esetleg szakmai tapasztalatot is szereztek, akkor ezt mind dobják a kukába, mert gyereket kell szülniük!

Ha pedig nem ezt teszi a nő, akkor karrieristának bélyegzik.

Egymásnak ellentmond a sok elvárás.

Arról nem is beszélve, hogy a karrier versus gyerekvállalásban a párom is támogat.

Azt is tudni kell, hogy nem a karrier és a gyerek között döntök. Az utóbbi sosem merült fel bennem, mint valós igény. Ezért nem a szülés kárára döntök a „karrierem" mellett, hanem, mert eszembe sem jut, hogy ne ezt csináljam.

Az, hogy nem szeretem a gyerekeket, egy érzés, nem pedig egy döntés, amit meghoztam. Nem kényszer, hogy válasszak a gyerekes és gyerektelen élet között. Ez egy folyamatos igenlés az életemben a gyermekvállalás ellen. Egy folytonos megerősítés, hogy nem akarok anya lenni.
Számomra nincs felfestve az „anyaság útja”, így azon el sem tudok indulni. Nincs lemondás, mert nincs miről lemondanom. Nem egy fájdalmas elengedés ez számomra, hanem egy megkönnyebbült felismerés, hosszú évek kitartó önmarcangolása után (ti., hogy valami baj van velem), hogy nem kötelező egy olyan életet élnem, amire egyetlen porcikám sem vágyik.

Vajon, ha arról győzködném az anyákat (mert olyan korlátolt lennék, hogy azt gondolnám, csupán az lehet a jó, ahogy én gondolkodom), hogy ne szüljenek gyereket, pedig minden vágyuk ez, hogyan esne nekik? Hogy fogadnák? Nem lázadnának ellenem egy idő után?

Mindenkinek jobb, ha a nők, akik nem vágynak gyerekre, nem is szülnek. Miért kéne mindenkinek egyformán gondolkodni? Miért kell, hogy ami az egyiknek természetes gondolat és felemelő érzés, az a másiknak is az legyen? Miért hiszi sok anya, nő, hogy az ő élete több, értékesebb, boldogabb, mint az enyém, csak azért, mert van gyerekük?

Ahonnan én nézem, a gyerekvállalás kín, szenvedés, lemondás, unalom, nyűg. Mégsem győzködök senkit arról, hogy ne akarjon gyereket. Akkor az irányomban miért érzik magukat sokan feljogosítva arra, hogy kritizáljanak egy olyan kérdésben, amibe senkinek nincs beleszólása csak nekem és a páromnak?

Sokáig korcsnak éreztem magam, amiért nincs bennem anyai ösztön, azt hittem, baj van velem. Sokat töprengtem, mert folyton mocorgott bennem, nem hagyott nyugodni. Végül arra jutottam, hogy nem születhet mindenki autóversenyzőnek sem. Nem minden nő születik azért, hogy anya legyen. Írtam pro és kontra listát is, de amíg a mellette oldalon egyetlen érvet sem tudtam felhozni, addig az ellene oldal csak dagadt.

A legerősebb érv a vágy/ösztön hiánya mellett (ami szerintem már önmagában is olyan erős, hogy tovább nem is kéne okokat, érveket sorakoztatni), az önmagam feladása. Hogy a kínkeservesen megszerzett munkámat, amiért éveken át küzdöttem, hajtottam, amit szeretek, amire büszke vagyok, és nem mellesleg szemtelenül sokat is keresek vele, ott kéne hagynom egy számomra beláthatatlanul hosszú időre (hónapok, évek?). Szórakozást, bulikat, alkoholt, utazásokat, az álmaimat fel kéne adnom rettenetesen sokáig. Hogy jutnék el világ körüli útra, vagy egzotikus helyekre, egy gyerekkel az oldalamon?

Aztán ott van az eltartottság kérdése. Ha valami, ez iszonyatosan irritál! Nem bírnám elviselni, hogy valaki más küzdelmesen megszerzett pénzéből éldegéljek (még akkor is, ha az a valaki a párom). Számomra mindig sarkalatos kérdés volt, hogy a saját lábamon álljak, ne kelljen senkire támaszkodnom. Kibírhatatlan a gondolat, hogy akár évekig ilyen függőségben éljek.

Félnék, hogy belőlem is olyan nő válna, akinek csak a gyereke számít, a férfival nincs energiája foglalkozni. Minden nő, elsősorban nő. Minden szerep ez után kell, hogy következzen. Az anya, a karrierista, a háziasszony, stb. szerepek is csak a NŐség után következnek. Nem akarom, hogy bárki megelőzze a páromat a szívemben/életemben! Sokszor látom, hogy megszületik a gyerek, az anya ignorálja a férfit, és erre szépen lassan rámegy a párkapcsolat. A bezártság is borzalmas lehet. Hogy egy anya nem mehet dolgozni évekig, a házból sokkal ritkábban jár csak ki. Ez számomra büntetés lenne. Az életem inkább a pörgésről, munkáról, testedzésről, utazásról szól – a másik véglet elborzasztó! Mindez leírva hidegnek és számítónak hat, de az észérvek már csak ilyenek. Vágy, ösztön, érzelem nincs bennem a gyerekvállalással kapcsolatban, így ezekkel nem szolgálhatok. Talán másodlagos, magyarázkodásnak tűnő gondolatok csupán, mégis: talán segíthet néhány nő számára, hogy megtalálja a saját hangját, a saját érveit.

Mielőtt mások ítélkezni kezdenek, vegyék figyelembe, hogy ez ugyan olyan átgondolt döntés sok, meg nem értett nő életében, mint amilyennek a gyerekvállalásnak kéne lennie. Tovább megyek: szerintem sokaknál ezt is lehet ösztönösnek nevezni. Ugyanolyan természetes életérzés, mint az, ha valaki gyereket akar.

Nem azért emelek hangot, mert szerintem minden nőnek így kéne gondolkodnia. Csupán olyan megvilágításba szeretném helyezni ezt a kérdéskört, ami nem megszokott. Szeretném, hogy ne csak elítélő hangvételű írások jelenjenek meg rólunk, akik nem akarunk gyereket szülni. Szeretnék betekintést nyújtani a színfalak mögé, hogy mégis, mik lehetnek az érvek, indokok egy ilyen komoly, életre szóló döntés hátterében.


A cikk írója az Anta új élete elnevezésű blog szerzője

Hozzászólások

@

Küldés