Érettségi vizsga – szülőknek

Póda Erzsébet  2009.1.23. 11:04

Talán nem ártana felállítani egy érettségi tesztet, amelyet mindenki elvégezhetne, hogy megbizonyosodjon afelől: valóban képes a szülői szerepre.

Elcsodálkoztam, mikor pár évvel ezelőtt az egyik ismerősöm elmesélte, teszteket kellett kitölteniük, és különböző kérdésekre kellett válaszolniuk, mikor úgy döntöttek, hogy örökbe fogadnak egy kisgyermeket. Pedig ők hosszú év várakozás, kudarcélmény, és megpróbáltatás, testi-lelki szenvedés után sem adták fel a gyerek utáni álmukat. Mire a kisbabát végre a karjuk közt tarthatták (mint oly sok esetben), házasságuk tönkrement. De azóta is közösen nevelik vállalt gyermeküket, még ha közben kihűltek is egymás iránt érzett érzéseik.

Ha egy házaspár minden áron gyermeket akar, s végül az örökbefogadás mellett dönt, az elszántságukról ad tanúbizonyságot. Talán bizonyos fokú felkészülést is jelent, bár szülőként úgy vélem, a gyereknevelésre nem lehet felkészülni. Az élet lehető legváratlanabb fordulatokkal és eseményekkel teli feladata ez.

Ma már úgy gondolom, az lenne a legjobb, ha mindenkinek, aki a gyermekvállalás mellett dönt, el kéne végeznie egy megfelelési tesztet – felvételi vizsgát. S amennyiben nem ér el egy bizonyos pontszámot, megtiltanám a családalapítást. (Persze az egész elképzelésem utópisztikus, de sok környezetemben élő család, ismerősök és ismeretlenek, történetei hallatán azt gondolom, nem ártana a bevezetése.)

Azt látni, hogy a nők nagy része, az ellenállhatatlan genetikai kódnak köszönhetően, egyfolytában a kisbabákról álmodozik. Ha karrierjük szépen ível felfelé, s mindenük megvan, ők akkor sem boldogok, mert nem adatik meg nekik a legfontosabb, amiért szerintük a világra jöttek: az anyaszerep. Szép álmokat dédelgetnek: nyugodt, egészséges, problémamentes kisbabákról, akik mindig csöndesek, sosem nyűgösek. Na és megértő, segítő partnerről, aki halk zeneszó mellett üldögél velünk a rekamién, ölében szundikál a kisbabájuk, s ők a legboldogabb család az egész világon. Idilli kép a televízió világából.

A valóság ennél sokkal prózaibb: a babák többsége az első három hónapban végigsírja az éjszakát (bár már elég jó „gyógyszerek” léteznek e kólikás időszak leküzdésére). Nincs pihenés, hacsak akkor nem, amikor a baba is elalszik, de akkor meg arra jó az a drága idő, hogy gyorsan kitakarítsunk, rendet rakjunk, esetleg elvégezzünk egy-két tornagyakorlatot. A férjnek dolgoznia kell, eltartani a családot, így éjjel aludni szeretne. Más a helyzet természetesen, ha rendelkezésünkre áll egy önfeláldozó, unokaimádó nagymama, aki mindig a sarkunkban van, hogy elvégezze helyettünk a kicsi melletti teendők oroszlánrészét. Vagy egy bébiszitter (akikben én a sokszor hallott-látott valós rémtörténetek miatt soha nem bíznék meg...) De akkor meg minek vállaljuk az anyaságot, ha nem bírunk vele? Igaz, szükség van a segítségre, mert egyedül bizony akár őrjítő is lehet a sok feladat, felmerülő probléma, a pici baba sírása, vagy a legszörnyűbb: a lázas vagy egyéb betegség felbukkanása.

Dilemmát okoz a baba etetése: anyatej, tejpor, szilárd étel? A nagymamák óbégatnak: silány a tejed, lefogy a gyerek! Más kismamák elkötik a mellüket, mert féltik az alakjukat, és inkább tápot adnak a csecsemőjüknek. Megint mások paprikás csirkével, virslivel vagy hamburgerrel etetik a négyhónapos kicsit, s ezzel büszkélkednek – attól nő a gyerek foga...

Amikor már nagyobbacskák a gyerekek, még több, most már „minőségileg” is több, figyelmet igényelnek. Az anya a homlokát törölgeti, nem bír a gyerek kérdéseire válaszolni. Mesét olvasni nem szeret, inkább a tévé elé ülteti a kíváncsi, izgága csemetét. Ilyenkor merül fel a két tévé, vagy további számítógép vásárlása, mert az anyuka a kedvenc sorozatát akarja nézni, de a gyerek nem hagyja, így őt a másik tévé elé ülteti a bugyuta gyerekrajzfilmek, vagy a DVD-filmek, esetleg számítógépes játékok elé. A gyerek csöndben van, az anyjának meg nyugta. Előjön az óvoda kérdése is, hiszen a háromévesnek már társaságra van szüksége, az anyjának meg munkahelyre, vagy nyugalomra. Segíthet egy megértő apa, aki hazatérvén a munkából, gyerekével foglalkozna, de többnyire számára is kényelmesebb a tévé előtt heverészni, hiszen fáradt.

Iskolába menet megint rengeteg új probléma jelentkezik. Melyik iskolába? Mit is kell tanulni és hogyan? Az anya dolgozik, esetleg több gyerekről gondoskodik. Az apa is dolgozik, mert kell a pénz. Segíthetne a pedagógus, nagy iránta az elvárás: hogy a napköziben írassa meg a házi feladatot, tanítsa meg a másnapi leckét. Csak ne kelljen otthon szenvedni a tanulással!

A kamaszkorban a gyereknek titkai vannak, szemtelenkedik, visszabeszél, és szókincse durvul. A szülő elkeseredik, mert nem ért szót a tinédzserrel: hát ezért kényeztetlek, gyermekem?! Próbálkozik szép szóval, fenyegetéssel, korlátokkal. A legtöbb esetben aztán pénzt ad neki, azzal próbálja betömködni a hiányos nevelés, törődés okozta lyukakat.

Sokáig sorolható még a gyermekkor időszakainak, a gyerek problémáinak, a szülőség árnyoldalainak, a szülő próbatételeinek nehézségi fokai.

Szülőnek lenni nehéz. Nehéz, mert amint megszületik a gyermekünk, attól kezdve más lesz minden. A gyerekneveléshez nincs univerzális kézikönyv. Minden gyerek más és más. Még az ikrek sem tökéletesen egyformák. Minden kis emberkének mások az igényei. A szülők pedig nem minden esetben tudnak ezeknek az igényeknek megfelelni. Persze nem is kell, hiszen a szülő sem mindentudó. A lényeg, hogy próbáljuk meg csemetéinket sok türelemmel, szeretettel, megértéssel, egészséges (semmiképp sem túlzott) szigorral és a tisztelet megkövetelésével, valamint a józan határok kijelölésével nevelni.

Tapasztalataim szerint a szülők rengeteg hibát elkövetnek. Egyesek tejbe-vajba fürösztenek, túlzásba viszik a kényeztetést, betegesen aggódnak. Mások erőtlenek, határozatlanok. Megint mások erőszakosak, saját álmaik megvalósítóit látják gyermekükben. Sokan épp a szeretet nevében telepszenek rájuk, vagy annak nevében zsarnokoskodnak felettük, kínozzák őket, fegyverként használják férjük/feleségük ellen. Szülőnek lenni nehéz, de gyereknek lenni se könnyű. Főleg, ha a szülők nem rendelkeznek felnőttségi bizonyítvánnyal, nem ismerik a felelősségérzetet, és bizony nem kevés ilyen ember él közöttünk.

A szülőségről általában szép szavakkal illik és szoktak beszélni. Ennek ellenére, úgy látom, legalább annyi az ép család, mint amennyi a nyomorék. Vannak emberek, akiknek meg kéne tiltani a gyermekvállalást. Sajnos, ez lehetetlen. Éppen ezért jár köztünk annyi sebzett lelkű ember, aki aztán újabb sebzett lelkű emberkét nevel. Amikor egy gyermek a világra jön, attól kezdve, míg fel nem nő, segítségre, támaszra, szeretetre szorul. Rengeteg figyelemre, felelősségteljes törődésre. A felnőttek azonban általában el vannak foglalva a saját sérelmeikkel, fájdalmaikkal, frusztrációikkal.

Egy ismerős házaspár évek óta gyűlöli egymást (nem kivételes jelenség). Kapcsolatuk nem szól másról, csak veszekedések végeláthatatlan sorozatáról, napi harcokról, időnkénti testi erőszakról, utálkozásról. Mikor az egyik családtag megkérdezte tőlük, miért nem válnak el, ha ennyire iszonyodnak egymástól, a válasz az volt: a gyerek miatt. Ki hiszi el közülünk, hogy egy gyermeknek valóban erre van szüksége? Hiszen ez csak egy újabb alibi a felnőttek részéről felelőtlen viselkedésükre. A gyerek nevében nyilatkoznak, a gyereket tartják pajzsként maguk előtt, miközben szemernyit sem törődnek azzal, vajon mit élhet át mellettük, mennyire zaklatott lehet, milyen lelki sérüléseket szerez, s vajon milyen felnőtt válik majd ezek után belőle?

Szülővé válni könnyű: egyszerű biológiai tevékenység. Szülőnek lenni azonban teljesen más kategória. Vajon mikor nő fel végre az emberiség, és mikor érti meg, hogy gyereket nevelni csak igazi felnőttként lehet, és hogy ez az élet legfelelősségteljesebb feladata?

Hozzászólások

@

Küldés