Szülők, álom és valóság

Vég Erzsébet  2009.1.19. 8:15

Nagyjából húszéves korom óta álmodoztam arról, hogy milyen is lehet, ha kisbabája van az embernek.

Nyílván sokáig nem értem meg a helyzetre, hiszen, csak jóval később, harmincnégy évesen szültem a fiamat, másfél év múlva pedig a lányomat. Az eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy életem legszebb, de egyben legnehezebb feladatát kaptam azzal, hogy kétgyermekes anyává „léptem elő”. Ez a két bikfic ugyanis az összes rosszaságukkal együtt is – mint minden gyerek – maga a csoda. Életem bizonyos folytatása, egy pici rész belőlem, de mégis teljesen más egyéniség – méghozzá erős egyéniség.

Az álmaimban minden egy kicsit könnyebb volt... Vagy legalábbis kimaradt belőle, hogy a gyerek rossz alvó, vagy beteg, netán szófogadatlan is lehet. Márpedig nálunk sokat betegeskednek, és rosszul alszanak a gyerekek. Ez pedig minden jó szándékom és szeretetem ellenére nagyon kimerít engem. Sokszor fáradtan, nyúzottan ébredek, kevesebb a türelmem hozzájuk. A gyakori orvoshoz járás, az örökös aggodalom elszívják az energiáimat. Talán, mert túlságosan is felelősnek érzem magam értük. Nem tudom annyival elintézni, hogy ha gyerek, akkor beteges. Nem először említem a felelősséget gyereknevelés témában. Vajon mikor teszek jót és mikor rosszat a gyereknek? Ha engedek valamit, vagy, ha tiltom? Ha úgy gondolom, hogy kiviszem a száraz, hideg levegőre, mert az kiirtja a bacilusokat, ám a gyógyulás mégis várat magára...

Anyukám sokszor mondja, hogy a gyerekek teljesen kizsigerelnek engem, meg „bolondot csinálnak belőlem”, de szerintem ez nem mindig baj. Én úgy látom, hogy az első pár évben „ez a dolgom”. Biztonságot nyújtani, dédelgetni mindig, amikor szükségük van rá. (5-10-20 év múlva már egyáltalán nem biztos, hogy igényelni fogják a társaságomat). Más kérdés, hogy a határokat talán élesebben kellene meghúznom és bizonyos helyzetekben sokkal keményebben fellépni. Viszont azt semmiképpen sem szeretném, ha a gyerek egyéniségét, kreativitását a sok tiltás vagy az örökös dorgálás letörné. Természetesen azt sem szeretném, hogy a fejemre nőjön, vagy, hogy egy antiszociális, viselkedni nem tudó ember legyen belőle. Ez volna a 22-es csapdája?

Pontosan a képességeik kibontakoztatásának és az egyéniségük megőrzése érdekében már régóta egy alternatív pedagógia híve vagyok (bár még jó pár év hátra van a döntésig), és a szomszéd nagyváros ilyen típusú iskolájába szeretném majd a gyerekeimet beíratni. Sokan viszont azt mondják, hogy az első pár évben nem az iskola, hanem a tanító néni személye a fontos és egyébként sem tesz jót egy hatéves gyermeknek, ha sokat kell utaznia, ez miatt reggel előbb felkelnie, stb. Puff: egy újabb ellentmondás…

Biztos az is baj, hogy én nagyon jól szeretném ellátni a feladatomat, ettől aztán kicsit görcsössé válik az egész működésem. Nagyon jól szeretném csinálni, mert azt gondolom, ezek az évek meghatározók a későbbi személyiség kialakulásában. Márpedig én két egészséges, kiegyensúlyozott, boldog, önálló embert szeretnék nevelni.

Hozzászólások

@

Küldés