Árral szemben

Halász Kata  2010.12.16. 11:08

Hiszek a nevek predesztináló erejében.

A keresztnevem sem hétköznapi, jó pár éve nem szerepelt a száz leggyakrabban adott női utónevek listájában. Jusztinának hívnak. Jelentése: igazságos.

Persze mindenki szereti magát igazságosnak hinni, mert az jó tulajdonság. Mint a türelem. De, amikor egy állásról azzal az indoklással csúszok le, hogy: „Magának túl erős az igazságérzete, kisasszony” – akkor büszkeségem századmásodpercnyi idő alatt aggodalommá változik. Főleg mivel mindenki tudja, hogy a fejlett igazságérzet és a köntörfalazás nélküli őszinteség kéz a kézben járnak. Egy multikörnyezetben pedig robotokra van szükség, nem pedig igazságbajnokokra!

Ezen kívül van egy rakás hülye szokásom. Például nem viszem olyan szerelőhöz az autómat, akinek cégtábláján az szerepel, hogy „szerviz”. A bőröm ilyenkor kicsi gombócokat formálva lúdbőrözik: szer-víz? Rosszul hangzik. A Fokhagyma Étterembe sem lehetett berángatni. És akkor még a kockás terítőről nem is tettem említést. Azt gondoltam, hogy a 25. születésnapomnak különlegesnek és emlékezetesnek kell lennie. Az is volt. Máig nem felejtem el a kockás terítőn kornyadozó plasztik szegfűt (igen, kornyadozott), a kényelmetlen széket, aminek támlájához percenként hozzácsapódott a konyha lengőajtaja. Végig attól rettegtem, hogy a villám beépül a lágyszájpadlásomba. A nehéz étel illatát pulóverem minden egyes bolyha magába zárta. Olyan voltam, mint az eget keresztülszántó repülő: húztam magam után a zsírszagot. Viszont nagy volt az adag és az ember nem kapott szívszélhűdést fizetéskor. Az exnek pedig ez volt a főszempont. Könnyű úgy vagyonosnak lenni, hogy az ember úgy ül a pénzén, mint hímes tojások kupacán.

Aztán jött Ő. Tükörképe az exnek. Ma már biztos vagyok benne, hogy az exszel eltöltött hét év gyenge próbálkozás volt arra, hogy egy társadalomba belesimuló, „normális” kapcsolatban éljek egy fiúval, aki csendes, udvarias, kiszámítható. Olyan, akit minden lányos anyuka kedvel. Kár, hogy én nem erre vágytam! Az utolsó két évben annyira idegesített a visszahúzódó élete, hogy fulladoztam a kapcsolatban. Gyáva voltam és a kényelmesebb utat választottam: meghagytam őt, életem egyetlen normális elemét – és valódi énem vágyait másvalaki(k)nél elégítettem ki. Így próbáltam balanszba kerülni önmagammal és a külvilág elvárásaival. De ilyen van-de-mégsincs kapcsolatban nem lehet élni.

A szülőfalumban volt egy fiú, egy csoportba jártunk az óvodában. Szívecske volt a jele, nekem létra. Ágoston volt a legjobb „barátnőm”, rengeteget babáztunk, és ő is szeretett volna egy kopogós cipőt, de ezt csak én tudhattam. Magyarország nem olyan, mint San Francisco vagy New York, így Ágoston elvett egy lányt, aki szült neki két gyereket. Azt mondják, ezáltal megkötötte a maga kompromisszumait. Ez egy ronda csúsztatás. Az nem kompromisszum, hogy meghajolva a társadalmi elvárásoknak, a közgondolkodás szerinti normális életet élem, és úgy csinálok, mintha boldog lennék.

Az exem nem is tudja, mekkora szívességet tett nekem azon a keddi napon, amikor eljött és közölte, hogy szakítani akar. Kivert kutyaként vonyítottam utána. Homokba dugtam a fejem és azt hittem, kiegyensúlyozott lehetek úgy is, hogy nem a magam útját választom, hanem a „helyeset”. Hogy olyan fiúval élek, akit zavar, ha hangosan felkacagok a villamoson, mert akkor mindenki minket figyel. Most úgy élek, ahogy mindig szerettem volna. Ez sem mindig jó. Hiszen semmi sem lehet tökéletes. De a buborékunk szivárványszínű, mindig mutat új árnyalatot, attól függően, hogy a nap milyen szögben világítja be.

Nem kell ahhoz másnak lenni, hogy a magyar szemében lázadó életet éljünk. Nem kell sem cigánynak, sem punknak, sem homoszexuálisnak lenni. Azt mondják rám, a fura lány. Mintha ketrecbe akarnának zárni, hogy a vándorcirkusz főattrakciója legyek. Néha éles végű karókkal döfködik az oldalamat, hogy ingereljenek, mert a vicsorító púposon lehet hüledezni és borzongani.

Úgy akarok élni, hogy a halálom előtti percekben, amikor leforgatom a szemem előtt életem kockáit, boldogsággal dobbantsa a szívem az utolsókat, hogy: „Ez igen! Ez élet volt a javából!”

Hozzászólások

@

Küldés