Új útra lépni

Kabók Zita 2010.12.20. 5:00

Azt mondják, két életünk van.

Az egyik, amelyet mindennap élünk, és egy másik, át nem élt életünk, mely bennünk él, és amely a vágyunk is egyben.

Az életem akkor változott meg teljesen, amikor nekivágtam Angliának. Akkor még csak egy álmom volt: hogy angolul megtanulva világot lássak. Aztán sorba jött a többi álmom is. Egyedül szeretnék lakni, hogy ne legyek másra utalva, angol iskolát végezzek, irodai munkát találjak, autóval járhassak, majd az, hogy a számítástechnika területén helyezkedjek el. Mondanom sem kell, ezen álmok beteljesülése elég elképzelhetetlennek tűnt akkor, de én akkor sem feledtem őket el, egy napra sem..

Sokszor nagyon nehéz volt, mert mindig egyedül voltam, de szerencsére rövid időn belül jó barátokat találtam, akikkel megoszthattam örömömet és bánatomat. Akkor még nem volt divat repülővel utazni, hiszen nagyon drágák voltak még a jegyek, és a keresetünkből nem tudtuk megfizetni. Emlékszem egy napfényes délután, amikor a gyerekekért mentünk cseh barátnőm Zuzka felkiáltott: „Nézd ott egy repülő, pár hét és mi is azon fogunk ülni!” Másnak talán nevetségesen hangzik, de nekünk nem sokkal később, mikor tényleg a repülőn ülhettünk, egy nagy álmunk teljesült!

Számomra minden kis siker nagy öröm volt, hiszen egyedül értem el azokat, senki nem szánt meg és nem segített, ráadásul még kommunikációs problémáim is voltak angol nyelven

Az álmok beteljesülése előtt mindig szomorúság tölt el, mert ha elérkezik az új dolog, a régitől meg kell válnom. Ilyenkor az öröm és a bánat kavarog bennem. Mint a legtöbb ember, én is félek a változásoktól, szeretem a jól bevált, megszokott utat járni. De ha elérkezik a pillanat, amikor lépnem kell, erőt veszek magamon. Talán ez hiányzik legtöbbünkből és ez a legnehezebb feladat. Belépni az új korszakba, új világba.

Lassan aztán mindent elértem, amit kitűztem magam elé: jó barátokkal laktam, volt autóm, rendes fizetésem, munkahelyem, ahol nagyon megbecsültek. Mégis sokszor éreztem magam frusztráltnak, mert a projekt, amin dolgoztam, sok akadályba ütközött, és úgy éreztem, ezen a helyen szakmailag már nem tudok tovább fejlődni és magasabb pozícióba sem tudok kerülni, mivel akkor nem volt lehetőség erre. De féltem változtatni, hiszen mindenkit jól ismertem, a munkámat már magabiztosan végeztem – valami mégis hiányzott. Zaklatott voltam, de nem mertem munkát váltani, mert féltem a változástól. Miközben keresgéltem, próbaképpen feltettem a kissé elavult életrajzomat az internetre. Aztán egy napon megcsörrent a telefon: egy fejvadász cég képviselője hívott. A fejvadász meggyőzően magyarázott, milyen munkaerőt keres. Még telefonon rögtön egy kis interjút is lebonyolított velem. Másnap tudatta velem, hogy az első rostán átmentem, még átnézik az életrajzokat, és azután döntenek. Azt a tanácsot kaptam, hogy mindenképpen mutassak érdeklődést és menjek el az interjúra – gyakorlásképpen.

Az interjú után pozitív visszajelzést kaptam, de még hátra volt a teszt elvégzése, s ezen az eseményen a többi jelölttel is találkoztam. Gondoltam, ha már behívtak, megpróbálom a tesztet is, legalább újabb tapasztalatot szerzek. Rögtön pánikba estem, amikor meghallottam, hogy az egyik férfi jelölt hamarább áthajtotta a lapot, mint én. Hazafelé indulva egy liftbe kerültem vele. Mosolyogtunk és sok szerencsét kívántunk egymásnak, még akkor is, ha „ellenfelek” voltunk, hiszen ugyanarra az állásra pályáztunk.

Több mint két hétig vártam a válaszra. Már azt gondoltam, biztosan elfelejtettek szólni, hogy nem az enyém az állás. Aztán jött a telefonhívás, melyben felajánlották a munkát. Később kiderült, hogy nem csak én kaptam meg, hanem egy másik jelölt is – akivel egy liftben távoztam. Tétováztam a válaszadással, mert a régi munkahelyem képviselői is csábítottak, hogy maradjak és persze megint rám jött a félelem az újtól. Azt gondoltam, jó lenne inkább maradni, dolgozni a kényelmes, jól megszokott helyen, ahol mindenkivel jól kijövök, és meggyőztem magam, hogy tulajdonképpen nincs is semmi bajom itt.

Meghallgattam ismerőseim véleményét, és napokig nem aludtam, mert nem tudtam dönteni, hogy mit tegyek. Már kínos volt beszélnem a fejvadász céggel, mert egyre csak halogattam a döntést, hiszen több megbeszélésem is volt az akkori cégemmel: marasztalni próbáltak. Megígértek mindent: több fizetést, lehetőségeket, újabb képzéseket.

Végül elfogadtam az új állást. Ezek után persze megint napokig nem aludtam.

Fájó volt a búcsúzás, hiszen öt évet hagytam magam mögött. Hazafelé egész úton sírtam, az ajándékaimat szorongatva, még a búcsúbeszédre is képtelen voltam. Azóta már nyolc hónap telt el az új munkahelyemen. Rob, az akkori „vetélytársam” velem szemben ül, egy napon kezdtünk, és nagyon jól kijövünk egymással. Már itt is értékelik és elismerik a munkámat, és mindenkivel jó viszonyban vagyok. Úgy érzem nemcsak szakmailag, hanem az élet más területein is új tapasztalatokat szereztem. Rengeteg új embert ismertem meg. Új lehetőségek tárultak elém.

Mélyen legbelül mindig érezzük, ha változásra van szükségünk. És ameddig azt nem tesszük meg, nem leszünk teljesen boldogok. Félelmetes, hiszen nem tudjuk, mi van a zárt ajtó mögött és természetes, hogy azt hisszük, talán rosszabb lesz a mostani helyzetünknél. De változtatni kell, mert csak úgy tudunk előbbre jutni, új, izgalmas élményekkel gazdagodni!

Lehet, pont erre van szükségünk az új évben...