Válás futószalagon

Póda Erzsébet  2016.8.22. 0:36

Minden párkapcsolatnak csak az eleje igazán csodálatos. Amikor még kétismeretlenes az egyenlet: az egyik sem ismeri a másikat.

Érdekes volt, ahogy webmagazinunk kolléganőinek nem fűlött a foga a válás témájának feldolgozásához. Végül sikerült összegyűjtenünk egy rovatra valót, ám a jelenség sok mindenre figyelmeztet mindannyiunkat.


Az újságírónak ugyanis az lenne a dolga (normális esetben persze), hogy belevesse magát az egyes témákba. Hogy felhívja a figyelmet a társadalmi és szociális problémákra, foglalkozzon azokkal, kritizálja vagy dicsérje azokat, kínáljon megoldásokat vagy ajánljon alternatívákat. Tudom, a hagyományos, „minőségi“ újságírás már csak nyomokban fedezhető fel, ennek ellenére, azt gondolom, művelni kell és érdemes is. Még akkor is, ha a fogyasztói társadalom a nem gondolkodásra és csökkent értelmi szintű igényekre kényszeríti az embereket.

A válás jelensége nagyon is létezik. Nemcsak, hogy létezik, egészen hétköznapi eseménnyé vált. A megkötött házasságok fele válással végződik. Az emberek újraházasodnak, és megint elválnak. Manapság divat az életfogytig tartó tanulás. Nos, a párkapcsolatot is tanulni kell, talán nem véletlen, hogy újra meg újra belevágnak az emberek. A baj csak az, hogy a legtöbbször ugyanazokat a hibákat követik el, és ugyanazok a problémák szolgálnak válóokként. A válások száma egyre nő. Ezen sincs mit csodálkozni. Mindannyian tudjuk, hogy a jelenleg élt társadalmi forma a fogyasztás „kultúráján” alapszik. Vásárolunk és szemetelünk. A megvásárolt tárgyakat megunjuk, eldobjuk, és újakat vásárolunk. Körbe-körbe. Ez a szokásunk pedig lassan az emberi kapcsolatainkra is érvényesek: barátságokat kötünk, és „eldobjuk” a barátainkat, ha már nincs rájuk szükségünk, vagy meguntuk őket. Ugyanígy viselkedünk a párkapcsolatainkban is. Megismerkedünk, úgy gondoljuk, szerelmesek lettünk, de legalábbis van „párunk”, és máris a nagy esküvőn gondolkodunk. Igaz, hogy már az esküvőre való készülődés alatt rengeteg komoly probléma jelentkezik – de ki törődik ezzel, ha a cél egy sztárokat is megszégyenítő programsorozat, és a közösségi hálókon megosztható fényképalbum?


A problémák az esküvő után csak folytatódnak. Mivel mindenhonnan az a parancs érkezik, hogy valósítsuk meg önmagunkat, meg mi vagyunk a legfontosabbak, ezért így is gondoljuk. (A propaganda, a reklám manipulál, ez teljesen nyilvánvaló. A rabjai vagyunk.) Megvalósítjuk magunkat, és tényleg mi vagyunk saját magunk számára a legfontosabbak. Kicsit félrecsúszott a dolog, mert igaz, hogy minden ember a világ közepe, de csak a saját világának a középpontja lehet. Ezt a legtöbben helytelenül értelmezik.

A fiatalok attól félnek, hogy lecsúsznak valamiről, ha még húszévesen sincs párkapcsolatuk. A pánik, főleg a lányok esetében, hogy (szinte) minden barátnőjük megházasodott már, sokuknak már gyereke is született, két dolgot okozhat. Az egyik, hogy minden este, a romantikus film vagy könyv után vizesre sírják a párnájukat, és elátkozottnak érzik magukat. A másik, hogy regisztrálnak az ilyen-olyan társkeresőkre. Az első esetben gyakori, hogy az illető nem is igazán vágyik, vagy fél a párkapcsolattól, férfiaktól, és ezért nem jár sikerrel. Míg tudatosan minden porcikája az esküvőt vágyja, addig tudatalatt irtózik a férfiaktól vagy az elköteleződéstől. Most azonban nem merülök bele ennek boncolgatásához. A másik esetben, a társkeresőkön való ismerkedés is csak elenyésző esetben hoz változást vagy megmentést. Ott rengeteg a futó kalandot kereső nőtlen vagy nős férfi, akiknek néha nem ismerhetjük a személyazonosságukat. Mivel ennek az írásnak nem is ez a témája, ez után a kitérő után visszakanyarodunk a váláshoz.


Minden párkapcsolatnak csak az eleje igazán csodálatos. Amikor még kétismeretlenes az egyenlet: az egyik sem ismeri teljesen a másikat. Még mindegyikük a jobbik oldalát mutatja, dúl a szerelem, amelynek beteljesedése minden apró problémát érvénytelenít. Ahogy haladunk az időben, kiderül, hogy a mai, önzőséget, egoizmust tanító értékekkel nem rendelkező társadalomban, mennyi mindenben, néha összeegyeztethetetlenül különbözik a két ember. És általában egyik sem akar hasonulni, sem csiszolódni a másikhoz. Alapvetően mindenki házasságra vágyik, ezért a kezdeti problémákat senki sem veszi komolyan. A nagy veszekedéseket kibékülős szex követi, ami mintegy fátyolként borul a gondokra. Percekre vagy órákra eltűnik minden rossz. Ám csupán csak ideiglenesen. A gyerek, gyerekek érkeztével hátrébb tolódhat a probléma, hiszen rengeteg új feladat hárul a szülőkre. Ami azonban nem működött a gyerekek születése előtt, nem fog működni azután sem. És mivel az ember társas lény, azaz folyamatosan társaságba jár és ismerkedik, új férfiakkal és nőkkel, egész biztos ráakad olyasvalakire is, aki szintén az újszerűség izgalmát tudja nyújtani. Mivel pedig az eldobhatóság társadalmát éljük, könnyen feladjuk „régi” életünket annak reményében, hogy ez az új majd más lesz, sokkal jobb, érdekesebb. A statisztikák szerint azonban se nem jobb, se nem érdekesebb. A kezdeti különlegesség mindig hétköznapivá válik, az új gyerekek megszületésével ugyanazok a problémák jelentkeznek, mint egy előző házasságban. Ráadásul a legtöbb esetben az előző házasság teljesen beárnyékolja az újat: minden érzést, kapcsolatot nem lehet megszüntetni.


Mit lehetne mégis tenni? Valójában semmit? El kell fogadni, hogy a társadalomnak ebben a mai felállásában nem tudunk értékeket őrizni? Hiszen az egész körülöttünk világ erről szól: az értéktelenségről, eldobhatóságról. Akadnak persze még „maradi” emberek, akik hisznek a hűségben, a kitartásban, és felelősséget tudnak vállalni az életükért, sőt, akár családjukért is. Viszont egyre kevesebben. A család, mint intézmény szétesőben van, nem szerepel megőrizendő értékként, talán csak az idősebbek szótárában. Bár, ez sem jellemző: ma már a hatvanévesek éppúgy elválnak, mint a fiatalabb korosztály tagjai. A hatvanas férfi bármikor új életet kezdhet egy fiatal nő oldalán...

Amit tenni tudunk, az a megelőzés: az, hogy tudatosabban élünk. Hogy a párkapcsolati problémákat meg merjük beszélni, hogy nem teszünk úgy, mintha minden rendben lenne, amikor pedig nincs. Hogy nem ragaszkodunk mindenáron ahhoz, hogy házasságot kössünk. Tudatosan figyelünk önmagunkra és társunkra, és ha végképp kiderül számunkra, hogy az adott kapcsolat nem való nekünk, akkor még a házasságkötés előtt (akár egy nappal a hetedhét országra szóló lagzi, sőt az oltár előtt) merjük azt mondani, hogy mégsem kérünk az egészből. Megelőzhetjük a későbbi huzavonákat, és azt, hogy az egykor egymásba szerelmes férfi és nő játszmáiba, gyűlölködésébe bevonják az ártatlan gyerekeket is.


A válást éppúgy túl lehet élni, mint minden más rossz dolgot. A világ nem dől össze, ha kis időre egyedül maradunk, még ha úgy is tűnik. Az alapoktól kezdve mindent újjá, sőt jobbá lehet építeni. Az életünk nem egy állandó történet, hanem apró történések sorozata. Apránként igenis mindig újraalkothatunk valami újat, ami minőségileg más lehet, mint az addigi életünk. Sőt, hibáinkból tanulhatunk, levonhatjuk a következtetéseket, okosabbak, bölcsebbek leszünk. Feltéve persze, ha a szívünkön kívül az eszünket is használjuk.

Hozzászólások

@

Küldés