Felkészülni, vigyázz – rajt!

Póda Erzsébet 2011.1.31. 5:54

Azt olvastam valahol: az ember alapvetően lusta lény.

Pontosan ezért talált ki mindenféle gépeket, hogy megkönnyítse a dolgát. Saját kényelme (és lustasága miatt) bármire képes – a többség leggyakrabban épp a megalkuvásokra. Könnyen behódol, siránkozik és panaszkodik, sokszor hazudik is, és alibiket sorol fel, miért nem lépheti meg a szükséges lépést. Belemegy a tisztességtelen játszmákba, hisz a mesékben, sőt néha a szinte teljesen nyilvánvaló hazugságokban is, csak tenni ne kelljen semmit, mert (szerinte) úgy még nehezebb az élet. Azt várja, hogy mások döntsenek helyette, hiszen ez felment a gondolkodás alól, a tettek és a felelősség alól. Az ember pedig nem akar felelősséget, nem akar számot adni butaságairól, tévedéseiről – nem akar szembesülni önmagával.

Kamaszkorunkban (jó esetben) még rengeteg álmunk és vágyunk van arról, hogyan szeretnénk élni az életünket. Aztán ez a hév lassan csöndesedik, felőrlik a diákéveket felváltó munkával és problémákkal teli hétköznapok. Csalódunk a szerelemben, a barátokban, belefásulunk a mindennapok rutinjába. Már nem akarjuk megváltani a világot. Már nem akarunk mindent másképp csinálni, mint a szüleink. Már nem álmodunk nagyokat, sőt céljaink sincsenek. Már nem akarunk újítani, változtatni, cselekedni – inkább a vakság leplével takarjuk azokat a dolgokat, amelyek pedig majd´ kiverik a szemünket. Szenvedünk a rossz házasságban, tétlenül ücsörgünk a nem kedvünkre való munkahelyen, idegeskedünk mások butasága miatt, nem építjük a kapcsolatainkat, nem barátkozunk, nem járunk látogatóba a rokonokhoz, úgymond saját érdekünkben nem mondjuk meg már a véleményünket bárkinek, tehetetlennek érezzük magunkat. És egyszer csak megjelennek életünkben a különböző betegségek.

Pedig annyi sok szép dolog van az életben! A rossz házasságból ma már szerencsére ki lehet lépni – nem kell feltétlenül gyötrődnünk. A nyomasztó munkahelyen fel lehet mondani, szakmát válthatunk – akár saját vállalkozást is indíthatunk. Tanulhatunk, utazhatunk a nagyvilágban. Új ismerősökre, barátokra is szert tehetünk, vagy felújíthatjuk régi kapcsolatainkat. A lehetőségeink bennünk rejlenek. Csakis bennünk, s csak mi magunk tudjuk azokat valóra váltani.

Borús napjai mindenkinek vannak, nekem is. Amikor kudarcot vallok, amikor nem sikerül semmi, amikor nem látom értelmét semminek. De egy másik pillanatban rá kell jönnöm, hogy sok mindent kaptam, s kapok az élettől: minden nap történik velem valami apró csoda. Csak néha hajlamos vagyok arra, hogy nem veszem észre. Miután észbe kapok, felidézem egy ismerősöm mondatait. Ennek az ismerősömnek, Eszti néninek, egy orvosi műhiba miatt levágták a bal lábát. A protézis feltörte a csonkot, sokáig sebekkel, fantomfájdalmakkal küszködött. De Eszti néni dolgozni akart, úgy élni, mint azelőtt. Számára szóba se jöhetett, hogy a szerencsétlen amputálás után majd tétlenül üldögél házikójában a tévé előtt, és sajnálja magát. Addig járta az orvosokat, protézikészítőket, míg meg nem kapta a számára legmegfelelőbb műlábat. Azóta is keményen dolgozik, méghozzá a kisállattenyésztésben. Kora reggel kel, egész nap járja az udvart, főz, mos és vasal is, autót vezet, sajtot készít, és széthordja a tejet a falubeli és tanyasi nyugdíjasoknak és kismamáknak, sőt neveli az unokáit. Néha persze ő is elkeseredik, és sírva fakad. Eszébe jut a „mi lett volna, ha” meg az is, hogy „miért éppen velem történt ez meg”. Sőt néha úgy érzi, nincs kedve felkelni sem. De (mint emlegeti) rögtön ezután, hangosan mondja magának: Eszti, szedd össze magad! Kelj fel és menj a dolgodra! Ne mástól várd a segítséged! Segíts magadon, Isten is megsegít!

És Eszti néni felcsatolja a műlábát, és dolgozni indul.
Számára minden egyes reggel egy-egy újrakezdés.
(Mint ahogy mindannyiunk számára az.)

Tudjuk, változtatni nagyon nehéz, legyen szó akár a legkisebb rossz szokásunkról is. Nehezen hagyjuk abba a dohányzást, nehezen szokunk le az éjszakai hűtőfosztogatásról, étkezési szokásainkról, a körömrágásról, vagy akár ruhadarabjaink szerteszét hagyásáról. Ha ezekről nem tudunk lemondani összpontosítás és odafigyelés nélkül, akkor a fajsúlyosabb élethelyzetekben sokkal nehezebb a döntés, az elhatározás, majd az első lépés megtétele. De egyáltalán nem lehetetlen. Mindenki rendelkezik olyan rejtett belső energiaforrásokkal, melyeket igenis lehet mozgósítani egy nehéz szituáció, vagy éppen vészhelyzet esetén. És nem kell feltétlenül „segítségül hívni” a körülményeket, hogy rájuk foghassuk, miért nem tehetjük meg, amiről pedig ott belül nagyon is tudjuk, hogy meg kellene tennünk!

Az életet nem arra kaptuk, hogy szomorkodjunk, keseregjünk, szenvedjünk, vagy vakon éljünk célok és tervek nélkül. Hanem arra, hogy úgy éljünk, ahogy nekünk megfelel. A jót nem adják ingyen, de mindenki számára elérhető! Mindenki képes arra, hogy befolyásolja a sorsát, hogy jobbá tegye életét, hogy változtasson a kellemetlen helyzeteken, vagy hogy bármit újrakezdjen. Nem kell hozzá más, mint akarat, kitartás és persze egy kis hit és – cselekvés. Mert ha csak halasztgatunk, akkor sohasem jönnek el a boldogság, az öröm, az elégedettség pillanatai.