Örökös újrakezdők vagyunk

Wolner Annamária 2011.1.26. 6:36

„Indulj el a semmiből. S ebből a kiúttalanból kirajzolódik majd egy út!”

Mit jelent újrakezdeni? Vágyni: új munkahelyre, párra, városra, országra? Vagy csak egy olyan életre, ami más, mint ami volt. Riportalanyaink olyan nők, akik bár nem látták, hová érkeznek meg a végén, s mi lesz az, amit meg kell élniük, de elindultak. Azt sem tudták, mennyire nagy lesz az ár, amit majd fizetni kell az álmaikért. Ha tudták volna, mi vár rájuk: nehézségek, akadályok, nekifeszülések és megtorpanások, talán bele sem kezdtek volna. Ráléptek a startvonalra, amit ők maguk húztak meg, jó erősen, hogy messziről lehessen látni, ha majd visszanéznek. Semmit sem bántak meg!

Bizony, újra kezdeni valamit nem egyszerű. De vannak, akik mégis elindulnak, messziről – szinte a világ végéről –, ahol már senki semmiben sem hisz. Ahol a lehetetlenség és a kilátástalanság kéz a kézben járnak, és nyomukban nem marad más, csak a vágyakozás valami más után. Ebből a vágyakozásból mégis lassan álomképek születnek, aztán a pillanat, amikor ki lehet lépni a szokott keretek közül, s megérkezni oda, ahová mindig is vágytunk. Hirtelen magunk sem hisszük, hogy megtörtént. Csodálkozó arccal nézzük saját életünk filmkockáit: ahonnan elindultunk, s ahová megérkeztünk. S közte azt a síkot, ami mi voltunk, s az életünk.

Önmagamnak és a lányomnak tartoztam azzal, hogy belevágtam

Egy reggel szemben álltam a tükörben önmagammal, és azt kérdeztem: Valóban így akarsz élni, ebben a borzalmas házasságban? Itt, ebben az élhetetlen városban? Ezen a munkahelyen? Kérdőjelek néztek szemben velem, és majd´ agyon nyomtak. Tudtam, hogy nehéz lesz, és csak magamra számíthatok, de újra kell kezdenem az életemet. A változás szükséges, mert vannak dolgok, amiket egyszerűen nem lehet megúszni! Döntöttem: új alapokra helyezem a magánéletemet és a karrieremet, új dologba vágok bele. Nem kis bátorság kellett az elinduláshoz. De én mertem!
Az első és legnehezebb lépés az volt, hogy kiléptem a már tíz éve haldokló házasságomból, két bőrönddel a kezemben, az akkor nyolcéves lányommal a „hónom alatt”. Szüleimhez költöztem a saját lakásomból, ahová csak kilenc hónap múlva mehettem vissza, a válásom után. Ekkor már másodéves voltam a főiskolán (amit már el is végeztem), mert a következő lépés az újrakezdés felé a tanulás volt, és a diplomaszerzés. Azóta eltelt pár év, és én semmit sem bántam meg. Elváltam, diplomát szereztem, új munkalehetőségeket teremtve ezzel, és szerető párra találtam. Egyetlen lépés hiányzik még: költözés és ott új munkahely, ezzel újabb kezdetek. De hiszem, hogy már ez sincs túl messze. Mert mindig valami újat kezdünk!

Örök újrakezdő vagyok

Válás, költözés, és új munkahelyek váltófutásban, ez az utóbbi négy évem tükre. – Örök újrakezdő vagyok – kezdi mesélni az életét Zsanett, a 34 éves, csinos fiatal nő. – Minden ott kezdődött, amikor rákot diagnosztizáltak nálam. Műtét, lábadozás, és közben az egész életem átgondolása. Valóban ez az út, amin menni szeretnék tovább? – hallgat el egy perce, majd folytatja: – Miután kigyógyultam, olyan lépéseket tettem, amikről korábban csak álmodtam. Úgy érzetem, az, hogy életben maradtam, egy lehetőség az újrakezdésre. Nehéz házasságomból sikerült kilépnem, s egyedül nevelem a tizenegy éves fiamat. Örülök a minket körülvevő nyugalomszagú, anya-fia estéknek, és annak, hogy mindehhez volt erőm – mosolyodik el. – De érzem, még szeretnék valamit az élettől. Az eddigi munkahelyeimet szerettem, és szívesen csináltam, most mégis azt kell mondanom: nem ezekről álmodtam. Nincs még konkrét elképzelésem, sem tervem, hogyan lehetne, de hosszú évek óta szeretnék egy olyan helyet, ahol csupa hátrányos helyzetű ember találna menedékre. Egy olyan tetőt, amely védelmet nyújt bántalmazott anyának és gyermekének, otthont ad árvának, vigaszt nyújt elhagyatottnak, elváltnak, gyászolónak, halálos betegségben szenvedőnek. Mert én megéltem, átéltem mindezt. Hogy miért nem kezdtem még neki eddig? Talán, mert hiányzik a kellő lökés, elszántság, az elinduláshoz való anyagi feltételek. Ezért szívesen olvasok olyan emberekről, akiknek mindez sikerült. Ez inspirál. Az ilyen igaz történetek adnak erőt az én álmaimhoz. És azt az ismerős bizsergést odabenn mostanában egyre gyakrabban érzem: megint valami újnak a kapujában állok.

Ötvenen túl sincs késő

Az ember hajlamos azt hinni, hogy ebben a korban már semmi újat nem hozhat számára az élet. Így gondolta az ötven éves Júlia is. – Ugyanaz a férj, ugyanaz a város, ugyanaz a ház, már harminc éve – mondja az asszony. Júlia egy nap megkapta a felmondólevelét a gyárban, ahol dolgozott. Ezután hosszú ideig nem talált munkát, „idősödő” kora miatt. – A gyerekek lassan kirepültek, és én ott álltam munka nélkül. Úgy éreztem, nincs rám szüksége senkinek. Már szinte felkelni sem volt kedvem reggel, mert minden nap egyformán szürke volt számomra. A férjemnek pedig rossz volt látnia a boldogtalanságomat. Mivel Júlia mindig is szeretett sütni: ha vendégek jártak náluk, dicsérték a szinte cukrászdai finomságú süteményeit. Mindig kérdezgették, miért nem nyit egy kis cukrászdát. Egy napon a férje Júlia elé állt azzal, hogy titokban kibérelt egy kis helyiséget a városban, rendbe tette, már csak a szükséges gépeket kell megvenni, és indulhat a sütés. – Azt hittem, nem jól hallok, és a párom megbolondult. Cukrászda?! Csődbe megyünk, hisz egy olyan kisvárosban, ahol élünk, nem lenne sikeres egy ilyen vállalkozás! Ám az idő az ellenkezőjét igazolta. Már két éve, hogy belekezdtem, és boldoggá tesz, hogy nem zártam veszteséggel. Hálás vagyok a családomnak, hogy segített újrakezdeni akkor, amikor én már végképp nem hittem semmiben.

Volt egyszer egy spanyol nyár

Lehet-e olyan erős egy nyáron szövődött szerelem, hogy átírjon bennünk mindent, és hátrahagyjunk férjet, otthont, szülőket, munkát? Egy egész életet? Anikó tíz éve felégette maga mögött az összes hidat, egy párnapos ismeretség után. A spanyol tengerparton szembejött egy érzés, kézen fogta és ő elment vele. – Nem volt már igazán jónak mondható a házasságom, de erre csak akkor jöttem rá, amikor azt a másik érzést megismertem. A nyaralásból, ahová a férjem nem kísért el, így a barátnőmmel mentem, egy teljesen más ember tért vissza. Ettől kezdve nem találtam itthon a helyemet: sem a munkámban, sem a párom mellett. Éreztem, lépnem kell – mesél arról a mindent eldöntő nyárról Andrea. – Nem kis kockázat rejlett benne. Elindulni két bőrönddel az ismeretlenbe. Idegen földre, egy idegen férfihoz, akinek a nyelvét sem beszéltem. Hátrahagyni férjet, munkát, családot. Egy egész felépített életet, a bizonytalanért. Mi van akkor, ha nem jön össze mégsem? Csak a szüleimnek és a barátnőimnek mondtam el, az utolsó előtti napon. Féltettek, óvtak, de visszatartani nem tudtak. Megérett bennem az elhatározás.
Andrea férjhez ment, született két gyermeke és tökéletesen megtanult spanyolul. – Már nem tudnék hazajönni – mondja.