Egyiptomi kövek

Nagy Csivre Katalin  2022.7.10. 16:31

A kő az emlékek hallgatag őre. Talán egyszer vallanak majd nekünk. Talán soha...

A hátamon sebesen végigguruló első izzadságcseppre még felfigyelek, a másodikra, a harmadikra is, majd miután ez ütemessé válik, mint a szívverés, nem foglalkozom vele. Lépteim lassulnak, érzem, hogy fáradok.

A táskámban lapuló vizespalack után nyúlok, és nagyokat kortyolok a meleg vízből. Néhány perce még hideg volt, az autóbusz méretes hűtőládájában. Itt a mészkőhegyekkel körbeölelt völgyben 45 fok van, nincs az a csepp víz, ami felesleges lehet. Sejtettem, tehát megpakoltam a hátizsákomat flakonokkal, és most úgy csörtetek előre, mint egy púposteve a sivatagban.


Mindenütt sivatag. Kősivatag. Kisebb kövek, nagyobb kövek, kődombok, kőhegyek, mészkő, üledékes kő. A homokszín, drapp, világosbarna és törtfehér, napban edzett táj színe minden egyéb színt mellőz. Amerre a szem ellát, sehol egy szál zöld növény, egy élni akaró árva fűszál. Valódi „halottak” helye ez, ahol 50 millió éve óceán volt, az i.e. 16-11. század között fáraók temetkezési helye, a királymúmiák rejtekhelye legalább 63 sírral, mélyen a lábunk alatt. Az egykori Théba a mai Luxor.

Rég szerettem volna ide eljutni, két éve szövegeztem meg a kérésemet: „Kardamomos feketekávét innék az Abu Simbel templom bejárata előtt” – vigyázzunk a kívánságainkkal A kardamomos kávé megadatott és Abu Simbel is közel volt. Lett helyette Királyok Völgye, Királynők Völgye... S talán nem véletlen, hogy amikor ki-be sétálok az egyik sírkamrából a másikba, és ha csak egy pillanatra is megérint valami különleges, sejtelmes érzete ennek a titokzatos, ősi halottkultusznak, épp a 44. születésnapom van. Paradox időzítés? Van okom ünnepelni az életet. Igen. Ez még inkább gondolkodásra késztet, és valamiképp megihlet az élet- halál dolgaiban kutatni. 44 éves lettem itt. Az ókori népesség átlagéletkora ennyi, s ezen rövid idő alatt hosszú „túlvilági” létre rendezkedtek be.

Mint vaknak a színes festmény, annyit árulnak el nekem s sírkamrák és a templomok falait hieroglifákkal díszített jelképek, melyeket az „istenek beszédének” tartottak. Csak lépkedek a hosszú folyosókon, a falakat és a mennyezeteket csodálva. Mi a múmiák titka? Az ősi hagyomány szerint amíg a test „ép”, a lélek nem hagyja azt el. Test és lélek egysége miatt a test épsége biztosítja a lélek továbbélését. Ká-nak nevezték a lélek megelevenítő erejét. Az én nevem Kata. Csak futólag ismerem az egyiptomi mitológiát, Ré bárkájának történetét, a szív „megmérettetését”. A szív az egyéni sors székhelye. Végülis a szív megmérettetik. Minden kultúrkörben központi szereplő. Amikor a szív megmérettetik, a sors megmérettetik. Egyensúly. Mérték. Érték. Csupa titokzatosság minden. Az ókori egyiptomi tudta, hogy az embert felsőbb erők irányítják, vagy segítik. Ez a keresztény gondviselés.


Folynak tovább a gondolataim. Folyik rajtam a veríték is, most először érzem frissítő hűs ajándékát a csuromvizes verejtéknek. Európai nyelven szólva: bűzlök az izzadságtól. Ellentmondások. Messze kerültünk attól az emberiségtől, aki itt járt előttünk, fontos üzeneteket örökül hagyva. A hely és a téma ma is állandó kutatás színtere, s ki tudja, mi mindent rejt még ez a hely. Majd tudósít róla egy következő emberiség, valamikor a jövő egy pontján. A mai ember csak annyit tehet, hogy iderohan a városból, valami civilizációnak nevezett modernitásból, és azt reméli, szóra bír egy porszemet, egy követ, ami elfecseg valamit az elképesztően ősi, archaikus korból, az ember előtti föld történetéről, valahonnan a kezdetek kezdetéről, a kiindulási pontból, az idő nullpontjáról – ha van ilyen.

Ám a modern ember nem bír szóra egy porszemet sem, csak azt érzi, hogy a kövek valamiről mélyen hallgatnak. Csak a túravezető nem hallgat – szokásomhoz híven lemaradtam a csapattól – ezt csak akkor veszem észre, mikor heves karlengetéssel utánam kiabál, hogy „yalla-yalla-yallaaa” – ami arabul annyit tesz: gyerünk, gyerünk... Sietősre fogom a lépteim, mikor a szandálomba szorul egy kődarab. Kikotrom a cipőből a talpam alá szorult kavicsot, ha már egyszer velem akar jönni az emlékek hallgatag őre, hát legyen. Zsebre rakom, hátha egyszer szóra bírom.


Nyitókép pixabay és a szerző felvételei

Hozzászólások

@

Küldés