Manchesterben jártam 8.

Póda Erzsébet 2007.8.21. 14:44

Felvirradt manchesteri kiruccanásom utolsó napja.

Hétfő van. Az ablakon beszűrődnek a nagyváros hétköznapi hangjai: a járdákon siető léptek, autók, repülőgépek zaja… Ma azonban nem alszunk sokáig, hiszen késő délután indul a gépem. Barátnőmmel, a reggeli után, a közeli üzletközpontba megyünk. Mindegyik üzletben – rendes vidéki nénikeként – megcsodálom a választékot. Például a kutyatartók számára készült kutyaruhákat, -cipőket, egyéb -kiegészítőket, illat és ápolószereket. Itt azért nem időzünk sokáig. Az emberek számára berendezett részlegre indulunk. Barátnőm hozzáértő szemmel pásztázza a polcokat, és hozzáértő kézzel válogatja a kedvező áron kapható szép ruhákat is. Tétovázásomat látva nekem is választ vagy fél tucatra valót, és a próbafülkébe terel. Egy csinos fekete top és egy fekete-fehér mintás tweedszoknya a tükör előtt álldogálásom eredménye. Lányomnak is veszek, többek között, egy pihe-puha fürdőköpenyt. (A fiamnak már az első napon bevásároltam a Trafford Centre-ben, a Manchester United „szaküzletében”). A vásárlást az illatszerboltban folytatjuk. Barátnőm ízlésére hagyatkozva én is veszek abból a finom bergamot-illatú tusfürdőből, amit nála használhattam. Majd ünnepnapokon ezzel zuhanyzom. Végül a könyvesüzletbe megyünk. Még jó, hogy minden angol nyelven van, különben kártyával fizetnék, és az összes pénzemet elkölteném! Így viszont csak egy könyvet választok: Agatha Christie kötetbe gyűjtött rövid Poirot-történeteit.

Hazafelé menet megállunk a lakáshoz közeli takeaway-ben és hatalmas adag fish&chipset veszünk. Mint később kiderül, mind a ketten jóllakunk belőle, és még marad is… Ebéd után csomagolni kezdek. Kiderül, alig férnek el a dolgok a bőröndömben. Majdnem bepánikolok, de barátnőm azt ajánlja, üljek rá egy kicsit a tetejére, úgy összenyomódnak a dolgaim. Ülök is egy darabig, ám kiderül, mit sem segít. Megnyugtatom magam, hogy végső esetben pár dolgot itt hagyok -- aztán újracsomagolok. Immáron gazdaságosabban kihasználva a rendelkezésemre álló helyet. Igyekezetemet siker koronázza. A bőrönd ugyan nehezen csukódik, végül azonban rákattintom a biztonsági zárakat. Kész!

A reptérre indulásig még van két óránk, ezért barátnőmmel kisétálunk a közeli parkba. Hűvös szél fúj, a nap hol előbukkan, hol elbújik egy-egy hatalmas felhő mögé. Így egyszer fázom, másszor nem. Barátnőm megmutatja a helyet, ahova a bébiszitterek járnak a rájuk bízott kicsi gyerekekkel. Egy elkerített rész ez, ahol mászókák, hinták és ketrecbe zárt madarak vannak. (A tarka társaságot elnézve az jut az eszembe, hogy én egész biztosan nem bíznám a pólyás kisbabámat idegen emberre...)

Leülünk egy padra. Barátnőm mesél: az első itt töltött hónapokról, a családról, amelynél a gyerekekre vigyázott, arról, hogyan keresett és talált magának testhezálló munkát. Ismeretségeiről, tanulmányairól, az itteni életről. Miközben hallgatom, a szememet legeltetem a valószínűtlenül élénk zöld füvön, az égszínkék égen, melyen fodros, szürkésfehér felhők rohannak. Biztos vagyok benne, hogy jó lehet itt élni. Mondom is neki, minden humort mellőzve, hogy egyszer én is ideköltözöm majd, és munkát vállalok. Valószínűleg a lakásához közeli fish&chipset árusító üzletben fogok először elhelyezkedni, hogy a nyelvet gyakoroljam. Aztán majd továbblépek… Ezen aztán jót nevetünk. A park felett hatalmas katonai helikopter kezd körözni. Búgásától nem halljuk egymást, ezért inkább hazasétálunk. (Mint később kiderült, a zajos gép Tony Blair miniszterelnök búcsúlátogatását volt hivatott biztosítani.)

Mindjárt indulunk a reptérre, csak barátnőm még kicsinosítja magát, mivel este randizni fog a barátjával. A reptérről egyenest a találka színhelyére megy majd. Izgatottan szedi elő szebbnél-szebb ruháit, és némi próbálgatás után egy tarka top és fekete nadrág mellett dönt. Enyhe smink, fésülködés – nagyon csinosra sikeredett, de amúgy sincs oka panaszra – és már mehetünk is.

Egész úton izgatottak vagyunk. Én az utazás, barátnőm a randi miatt. A reptéren velem együtt beáll a sorba, segít „becsekkolni”. A reptéri alkalmazott, egy fiatal férfi, nem túl udvariasan viselkedik velem, barátnőm meg is jegyzi, ő az én helyemben reklamálna. Engem azonban hatalmába kerít a repülés miatti feszültség. Barátnőm persze más miatt izgul – az óráját nézi, már indulna. Még egy utolsó közös fotó, ölelés, puszi és magamra hagy. Hátra se néz, úgy szalad a fontos találkozóra…

Előttem hatalmas tömeg: három sorban sorakoznak az emberek. A legkülönfélébb nyelveken beszélnek. A folyosón alig van levegő. Az átjárónál majdnem mindenkit megmotoznak. Engem is, méghozzá alaposan -- még a cipőmet is le kell vennem. Végre a váróteremben vagyok. A hatalmas csarnok ablakához megyek, a repülőgépeket nézem, és várom, hogy a mellettem lévő monitorra kiírják a gépem indulásának időpontját és az indulási kaput. Bő félórás várakozás után a gépen ülök, és írom az esemest a férjemnek: Most indulunk!

A gép kifut a felszállópályára, gyorsít, és lassan a levegőbe emelkedik. Semmihez sem hasonlítható érzés! Az ablakra tapadok: látni akarom az egyre kisebbedő repülőteret, a várost, a vidéket. A gép spirál alakban emelkedik. Láthatom, amint a felszállópályán a magasba száll a következő, majd a következő gép. Innen fentről minden olyan pici már. A színek viszont ámulatba ejtők.

Furcsa érzés kerít a hatalmába. Örülök, hogy hazamegyek, de szomorú is vagyok, amiért a csodás élmények már mögöttem vannak. Furcsa, de kellemes ez az érzés. Az itt töltött napok jókedvre derítettek, hiszen ritkán részesülök olyan kényeztetésben, mint amilyennel vendéglátóm vett körül, és több álmom is teljesült, sőt testközelből tapasztalhattam meg egy másfajta életmódot. Az élet Angliában szebb, tartalmasabb, az embernek sokkal több a lehetősége, mint nálunk – ez egyértelmű. Az az érzésem, visszajövök még ide…

Bye, bye Manchester! Bye, bye England!:)