Új-mexikói útinapló(7)

Molnár Miriam  2004.10.5. 11:40

Korán reggel a Picuris nevű indián faluba indulunk.

7. nap
Reggel viszonylag korán elhagyjuk Cynthia házát, mert a Picuris nevű indián faluba megyünk. Az út kb. egy órát tart, de hiába érkezünk – a faluhoz vezető utat lezárták. Picurisban ugyanis búcsú van, ezért reggel tíztől kirakodóvásár és különféle programok kerültek megrendezésre. Így az útról, a hegytetőről nézzük az épp akkor kezdődő futóversenyt. Pikuris egy völgyben helyezkedik el, az út mindkét oldalán egy-egy tó van, és a futótáv az egyik tóparttól a másikig tart. A nézők, falubéli indiánok, nagyokat kurjongatnak, biztatják a versenyzőket. Fényképezni nem szabad (ezt én nem tudtam), és hangosan rám kiabálnak, hogy tegyem el a fényképezőgépet (még ilyen messziről is megláttak). Mivel elég messze vagyok, nem a versenyzőket, hanem csak a falut akarom lefényképezni, és ez sikerül is. Amíg a hegytetőn állunk, szóba elegyedek egy taosi spanyolajkú nővel, akit az egyik pikurisi család meghívott az ünnepi ebédre.

A futóverseny befejezése után megnyílik az út. Egy füves parkolón hagyjuk az autót és elindulunk körülnézni a sátrak közé. Rögtön az első sátorban megtetszik egy gyűrű és egy nyaklánc. Az árus (nem ő az ékszerész), megdicsér, milyen jó ízlésem van, hiszen a két darab összesen majdnem ezer dollárba kerül... A többi árus nem kínál ilyen szép árut, de az áraik is sokkal kedvezőbbek. A sátrak többségében maga az ékszerész vagy fazekas árulja portékáját, és a művészek (én annak tartom őket) Új-Mexikó több indián falujából jöttek ide erre az alkalomra. (Érdekesnek találom, hogy a férfiak könnyebben és szívesebben állnak szóba velünk, mint a nők, de lehet, hogy csak azért, mert mi is nők vagyunk…?)

A tóparton sétálgatunk, amikor hangos kiabálásra leszünk figyelmesek. Ez a jele annak, hogy a főtéren történik valami. A férfiak vonulnak fel, derekukon díszes vásznak; bokájukon, csuklójukon és nyakukban hagyományos ékszerek; arcukon harci jelek. Van köztük fiatal és öreg is, valamint hosszú és rövid hajú is. A templom körül táncolnak (a spanyolok a kereszténységet rákényszerítették a bennszülöttekre, így ma a keresztény és az eredeti indián vallás is jelen van a falukban), bemennek a templomba, aztán kijönnek, és a tér közepén felállított májfaszerű magas oszlopnál szétoszlanak. Az oszlop végén, vagy 150 méter magasan, egy birka van felkötözve, és ahogy a helyiektől megtudjuk, később a férfiak felmásznak erre a rúdra és teletömik a birkát zöldséggel meg fűszerekkel, majd a birkát leveszik és megsütik. A tánc és a rúdmászás között a férfiak az úgynevezett kiva-ba mennek, ahová csak kiválasztottak mehetnek be, még az indiánok közül sem akárki. A kiva egy kerek, barlangszerű helyiség, ovális bejárattal, ahol az indián bölcsek tanácskoznak, és spirituális gyakorlatokat végeznek. Ezek után következik a családi ebéd, és délután pedig a rúdmászás.

Az ebédre természetesen turistákat nem hívnak meg, és a helyszínen csak főtt kukoricát és lángosszerű kukoricalepényt lehet venni, így egy óra körül farkaséhesen hagyjuk el Pikurist, és a tikkasztó hőségben Taos felé vesszük az irányt.

Taos-ban a város keleti felében meglátogatjuk Mabel Dodge házát. Mabel Dodge egy New York állambeli gazdag családból származott, és mielőtt Taos-ba költözött volna, már nem egészen fiatalon, a fiatal művészek mecénása volt New York városában. Az 1900-as évek elején férjhez ment egy taosi indián férfihoz, és boldogan éltek gyönyörű házacskájukban, amíg meg nem haltak. (A férj halt meg először, majd pár hónap múlva Mabel is követte, nem bírta az életet nélküle.) Sok New York-i művész és író látogatta meg itt is Mabel-t, aki menedéket nyújtott mindenkinek, akinek pár hónap kikapcsolódásra volt szüksége. A ház legtöbb ablaka egyenesen a szent hegyre néz, és a taosi indián pueblo-ra. A ház mögött beépítetlen indián föld fekszik, amely drótkerítéssel van bekerítve, rajta figyelmeztető táblák: ez itt indián föld, belépni tilos! Mabel háza, ez a csodálatos hely ma sikeresen működő hotel és konferenciaközpont.

A nap éppen lemenőben van, amikor betérünk a FAFA nevű bútorboltba. Az elegáns olasz és kaliforniai bútorok között a két tulajdonos kalauzol. Brian és Jeffry Dallasból költöztek ide tíz éve. Mára menő üzletemberek, és nemrég vettek egy 28 ezer négyzetméteres rancsot, ahol a kutyájuk kedvére kergetheti a prérikutyákat, és ahonnan esténként egy pohár borral a kezükben nézik a naplementét. Majdnem veszünk egy hatszemélyes ovális ebédlőasztalt a nagyhasú, nagyon kedves és segítőkész férfiaktól, de végül úgy döntünk, hogy még több helyen körbenézünk.

(Folytatjuk)

Hozzászólások

@

Küldés