Álarcok nélkül

Wolner Annamária  2012.4.7. 5:10

Beszélgetés Kökény Attilával.

A zene szabadság, és ő kimeríthetetlen szabad világban él. Amikor leüti az első hangot a zongorán (mert saját magát kíséri), minden más megszűnik körülötte, befelé figyel. Ezernyi dal szól most is benne, hisz szerzeményeit saját maga írja. Szerény, alázatos, ami jön, azt elfogadja, ami menni akar, engedi – ez Kökény Attila vallomása.
Annyi kérdésem lenne hozzá: hol volt eddig, hisz 35 év repült el úgy, hogy nem tudott róla a széles közönség. Miért nem ment oda senki, abba Bem rakpart melletti kis klubba, ahol évekig a pianínón játszott és énekelt? Mennyire változott meg az élete a Megasztár óta? Annyi kérdésem lenne, mégis hagyom, hogy meséljen magáról ő. És Attila nyugodtan, kényelmesen hátradől, görcsösségnek nyoma sincs benne, és azt kéri, kérdezzem inkább én.

Arc a tükörben

Sokan azt gondolják, hogy megváltozott az életed.
Kívül változtam, belül maradtam, aki voltam. Eddig is ismertek, hisz volt már zenei múltam a verseny előtt is. Most közismert lettem, és nagyszínpadon, sok ember előtt énekelhetek. A kis, éjszakai bárokat azonban nem felejtem.

Derű, összeszedettség, harmónia...
Igen, ilyen vagyok. Soha nem tépem magam ezer darabra semmiért. Meg voltam elégedve az életemmel, úgy, ahogy volt. Éjszakánként elindultam, szépen felöltözve, muzsikálni. Aztán hajnaltájt hazamentem. Nappal meg zajlott a hétköznap: család, gyerekek, Aranka, a feleségem. Azt hittem, jó dolgok ezek.

Majd elindultál, mint a mesében a szegény ember legkisebb fia, szerencsét próbálni.
Ha a Megasztárra gondolsz, nem én jelentkeztem, a gyerekek neveztek be. Nem is nagyon néztem addig a műsort, nem követtem az eseményeket sem.

Aztán mégis, egyszer csak ott álltál a színpadon, a döntőben, ahol már csak egyetlen perc választott el attól, hogy te nyerj. Gondoltad, hogy idáig vezet majd az út?
Ha rajtam múlt volna, el sem indulok. Még angolul sem tudtam. Ciki lett volna, ha kudarcot vallok, erre gondoltam. Aztán később, ahogy haladt a műsor, már éreztem: van itt helyem! Láttam a zsűrin is, hogy hisz bennem. Akkor azt mondtam magamnak egy reggel, a tükörben: Attila, ha ők látnak benned valamit, ideje lenne, ha te is elhinnéd!

Félelem? Gátlások? Önbizalomhiány?
Ez így sorban, mind. Meg aztán, annyi pofont kaptam már az életemben, hogy nem éreztem elégnek magam arra, hogy elinduljak. Amikor hallgattam másokat, aztán én is ugyanúgy elénekeltem, nekem is sikerült, az erőt adott, és lassan a hit is megjött.

Éld az álmod!

Erről álmodtál? Tudja-e egyáltalán az ember, amikor elindul a lába, hogy mire elér valameddig, mivé lesz? S hogy a megvalósult álmok terhét elbírja-e?
Arra gondolsz, vágytam-e lemezre, nagykoncertre? Ki ne vágyna erre? Képzelj el egy kamasz fiút, aki elkezdi tizenhét évesen, ott a lakótelepen, egy presszóban énekel. Aztán évekig éjszakai bárokban, majd óceánjáró luxushajók szalonjaiban. Az idő telik, közben ott van benne több év zenei múlt: hat év klasszikus zene, húsz év zongora. Vágyik, hát hogyne vágyna oda, ahová az általa „nagyok” eljutottak. Nézi, hallgatja őket, közben ott mocorog, belül: ő is tudja, szeretné ezt. Miért nem sikerül mégsem áttörni azokat a bizonyos falakat? És lassan betölti a harmincötöt. A családnak enni kell, ruha kell, dolgozni kell, nincs mese. Tizennyolc évesen a srácok diszkóba jártak, én már zenéltem, mert a szüleimet is támogattam. Idő előtt kellett felnőnöm, észnél lennem. Az álmokat ilyenkor átírja a valóság, és jönnek a gyilkos realitások.

Azt mondtad, hogy érdemes nagyot álmodni, egyáltalán, végigálmodni az életet.
Elmentem Borsodbótára, és elvittem a gyerekeimet is. Olyan mélyszegénység van ott, hogy azt látni kell. Két nagy táskával mentem, két percen belül nem maradt benne semmi. „Fiaim, amíg nektek nem probléma a hamburger a mekiben, vagy a pizza, addig ezek a gyerekek jó, ha kétszer jóllaknak havonta” – mondtam a fiaimnak. Ez a valóság, ám mégis, születhetnek ebből még álmok. Mindenkiben ott van a több! Mi kell hozzá még? Kitartás, tanulás, szerencse. És a hit, hogy egy nap történhet valami.

Saját magad is példa vagy erre, bár sokat kellett várni arra a bizonyos áttörésre.
Azt gondolom, minden a maga idejében történt. Mostanra értem be. Van, hogy mi már készen vagyunk, de lehet, hogy a körülmények még nem, vagy fordítva. És olyan is megtörténik, hogy sehogy sem megy. Hagyni kell, bizonyára nincs vele dolga az embernek. Ha mégis, valamiért késleltetik még az égiek. De mindig a saját jó érdekünkben!

Több évig semmi fakszni, és egyszer csak minden: újság, rádió, tévé, fotósok. Nem féltél, hogy egy perc alatt mindez össze is roggyanhat?
Nem, mert ismerem magamat. Nem aggatok magamra álarcokat. Eleinte zavart a felhajtás, a kamera, aztán megtanultam kezelni. Ma már úgy ülök le egy újságíróval, mint egy kellemes, délutáni beszélgetésre. Az életem változott bár, de benne ugyanúgy élek, mint eddig: emberként, aki holnap is a tükörbe tud nézni.

„Úristen, kit adtál mellém!”

Súly ez. Elbírod? És a család?
Nem súly, vagy ha az is, könnyed, kellemes a cipelése. A család is jól bírja. Azelőtt például, ha mentünk valahová, el-elkallódtunk egymás mellől. Most viszont mindig ott vannak mellettem, fogják a kezem.

Mi volt a legemlékezetesebb pillanatod az egész Megasztárból?
Miklósa Erika, világszerte népszerű és elismert opera-énekesnővel való találkozásom, és hogy vele énekelhettem duettet. Addig sosem voltam még az Operában. Kaptam egy páholyt, ahová beültettek, hogy hallgassam meg őt. Azt hittem, rögtön kifutok ijedtemben, amikor Erika énekelni kezdett. Azt mondtam, idáig én nem érek fel, de még a feléig sem. Erre a műsor végeztével odajött hozzám, és csak annyit mondott: Mi van, betojtál? Egyszerű kiskunhalasi lány vagyok. Én meg kőbányai, feleltem. Aztán elénekeltük a duettet a versenyben. A dal után esett le: Úristen, kit adtál mellém!

Jó voltál, tehetséges, kitartottál, végigcsináltad, és mégsem...
...és mégsem én. Amikor kimondták a nevet, s nem az enyémet, kicsit csalódott voltam. Aztán elmentem a barátaimmal ünnepelni. Majd másnap megráztam magam, és továbbléptem. Így döntöttek odafent, elfogadtam. Hisz így is sokat kaptam. Rengeteget! A tíz emeletből hatot évekig tartott megtennem, az utolsó négy mi volt ahhoz képest? Három hónap – egyetlen szempillantás!

Van-e még álom benned, a sok dal mellett?
Szeretnék tovább fejlődni. Sok dal, szerzemény szól már most is a fejemben. Ez akár hét-nyolc év munka is lehet, de van idő. Hisz minden idejében érkezik. És szeretnék közel kerülni George Masonhoz.

Közel kerülni George Masonhoz? Rajongója vagy?
Nem vagyok az a kifejezetten „őrülten” rajongó típus. Nagy kedvencem, gyerekkorom óta. Eljátszottam már gondolatban az egész forgatókönyvet: ott állok mellette, és együtt énekelünk. Amikor Szegeden koncertezett, az első sorba vettem jegyet, és nem bírtam ki, hogy ne nyújtsam felé a kezem. És mit ad Isten? A közeljövőben valóban lesz alkalmam vele énekelni egy színpadon, sőt, az öltözőnk is közös lesz. Mondtam: érdemes nagyokat álmodni!

Miben hiszel még, az álmaidon kívül, Attila?
A sorsban. Istenben hívő ember vagyok, olvasom a Bibliát. Isten útja nagyon nehéz, mert keskeny, és nehezen járható. De sok mindenre választ kapunk, ha jól figyelünk. Mert vannak válaszok, és minden időben jön. Ezért nem kérdezem soha, miért nem. De az igenekért hálát adok.

Hozzászólások

@

Küldés