Isten útjai kifürkészhetetlenek


Virág Csenge  2021.4.28. 22:46

Interjú Bodó Máriával, a Duna Televízió vallási főszerkesztőségének munkatársával.

A bősi származású Bodó Máriának tizenéves kora óta szívügye a kultúra. Már fiatal korában eldöntötte, hogy a televízióban szeretne műsorokat szerkeszteni. Jelenleg a Duna Televízió vallási főszerkesztőségében dolgozik. Az idén februárban egy riportfilm forgatókönyvírójaként és szerkesztőjeként megnyerte a magyarországi Média a Családért-díjat. Beszélgettünk többek közt karrierről, hitről, arról, milyen érzés ilyen komoly elismerésben részesülni, és arról is, hogyan jutott el egy felvidéki településen élő lány a magyar állami televízió képernyőjére.


– Már gimnazista koromban megfogalmazódott bennem, hogy nagyon szeretnék Budapesten tanulni, mert vonzott a város kulturális környezete. Emlékszem, mikor a televízióban kulturális adásokat néztem, már akkor éreztem, ilyen műsorokat szeretnék szerkeszteni a közmédiában. Időközben rájöttem, hogy ez nem lesz olyan egyszerű, de a Jóisten segítségének köszönhetően valóra tudott válni az, amit megálmodtam tizenéves lányként. Nagy lehetőségként éltem meg, mikor felvettek a Pázmány Péter Katolikus Egyetem esztétika és kommunikáció szakára. Egyetemi éveim végén nyolc hónapon keresztül egy televíziónál gyakornokoskodtam. Később, mikor felvettek, egy kulturális műsorban dolgozhattam riporterként. Pár éven belül a Duna Televízióhoz kerültem, kulturális szerkesztőként, később pedig műsorvezetőként is. Majd miután megszületett a kisfiam és visszamentem dolgozni, az MTVA Vallási Főszerkesztőségéhez kerültem.

– Februárban hirdették ki a Média a Családért-díj tavalyi nyerteseit. A szakmai zsűri döntése szerint a nyertes a Duna Televízió Isten kezében című műsorának Anyaméh gyümölcse jutalom című adása lett, melynek a szerkesztője és forgatókönyvírója te vagy. Miről szól ez az adás pontosan?

– Az Isten kezében című műsorban szerkesztőként és műsorvezetőként dolgozom. A küldetése az, hogy olyan történeteket mutasson be, amelyek valamilyen szempontból példaértékűek és érdemes reflektorfénybe emelni. Hétköznapi emberek történeteiről szól, amelyek hitet, bátorítást és erőt adhatnak a nézőknek. Ennek a műsornak volt az egyik adása az Anyaméh gyümölcse jutalom, amelyben egy olyan családot mutattunk be, ahol egy házaspár négy gyermeket fogadott örökbe.

– Hogyan ismerted meg a családot?

– Egri-Nyári Napsugárral, az örökbefogadó édesanyával 2019 decemberében találkoztam. A Kossuth Rádióban beszélgettünk arról, hogy számára mit is jelent az, hogy a gyermek ajándék. Napsugárnak nagyon erős kisugárzása van, rögtön megragadott az, ahogy gyermekeiről, azok érkezéséről mesélt. Azt éreztem, hogy érdemes lenne készíteni erről egy riportfilmet is. A történetük nagyon megindító. Csodálatra méltó és emberi, ahogy megélik a hitüket és abból fakadóan cselekszenek. Ez abban is megmutatkozott, ahogy szembe tudtak nézni a meddőséggel. Amikor kiderült, hogy nem lehet saját, vér szerinti gyermekük, az édesanyában volt egy harag Isten felé, amiért el kellett gyászolnia termékenységét. Ezzel meg kellett küzdenie. Nehéz élethelyzet ez, ennek ellenére őszintén, tabuk nélkül tudtak róla beszélni. Hagyták, hogy Isten vigye őket azon az úton, amit kijelölt számukra. Miután megérkezett a harmadik gyermekük, felhívta őket a második kislányuk szülőanyja, hogy ismét várandós, és örökbe adná a születendő gyermekét. És ők vállalták a kisfiút, negyedikként. Mi a filmben már a történet végébe csatlakozunk be. Nem pont úgy alakult az életük, ahogy ők azt eredetileg elképzelték, de mégis, Istenre hagyatkozva hat éven belül nagycsaládosokká váltak.

– Milyen volt velük a munka? Mesélnél a forgatásról?

– Amikor felhívtam őket, nyitottak voltak mindketten. Az édesanya azt mondta, ha én úgy látom, hogy történetük másoknak erőt és bátorítást adhat, akkor vágjunk bele. Egy kérésük volt csak, hogy ne úgy legyen bemutatva az ő történetük, mintha rendkívüli emberek lennének, hanem látszódjon, hogy ők is nehézségekkel küzdő szülők, emberek. Kívülről rendkívülinek tűnik, hogy négy kisgyereket fogadtak örökbe, de ők ezt önazonosnak érzik, és azért járják ezt az utat, mert ez az ő útjuk. Egyébként ez volt az első olyan forgatás, amiben mi, alkotók végig maszkban voltunk, másfél napon keresztül. Akkor még szokatlan volt. De szerencsére megvolt már köztünk az összhang a családdal, ezért nem okozott gondot. A gyerekek is nyitottak voltak, örültek nekünk, rajzokkal vártak bennünket.

– Téged, mint anyát, hogyan érintett az ő sorsuk?

– Lenyűgözött, milyen gyönyörű család és milyen szépen, nyugodtan kezelik a nehéz helyzeteket is. Négy gyermek óriási vállalás, nekem még csak egy gyermekem van, és sokszor az sem könnyű. Át tudtam érezni, milyen fájdalmas lehet egy nőnek megélni, hogy nem lehet gyermeke. Miután valaki édesanyává válik, sokkal jobban megnyílik bizonyos témák és érzések iránt.

– Mit jelent számodra a díj? Változott benned valami azóta, amióta megnyerted?


– Ha elkészítek egy műsort, azt tudhatom, hogy körülbelül hány emberhez jut el, de azt nem, hogy miután lemegy az adás, ki látta és hogyan reagált rá. A díjjal kapcsolatos visszajelzések rengeteget adtak, megerősítőek voltak számomra. Amikor elkészült a film, nem gondoltam volna, hogy ezt az adást bármilyen díjra jelölhetik. Nagyon meglepődtem, mikor kiderült. Tudtam, hogy ezen kívül van még 11 nagyon értékes mű a jelöltek között, ezért meg sem fordult a fejemben, hogy ez lehet a nyertes. Sok emberhez eljutott az adás a díj által. Volt olyan, aki azt mondta, hogy a film hatására elgondolkodott, harmadik gyermeket is vállal. Volt, aki rájött, hogy valamilyen szempontból ő is haragszik Istenre a sorsa miatt és elkezdte ezt feldolgozni. Egyik kolléganőm számára az volt nagy öröm, hogy kisgyermekes anyaként is lehet komoly sikereket elérni.

– Milyen műsorokat szerkesztesz még?

– Az Új nemzedék című műsort, a Kossuth Rádióban pedig a baptista egyház félóráját szerkesztem, az Úr közel címmel. Korábban, mielőtt megkaptam volna ezt a műsort, nem ismertem a baptista egyházat. Ebből is látszik, hogy az Isten útjai kifürkészhetetlenek. Fantasztikus embereket ismerhettem meg, többet közt azt a családot is, akikkel forgattam: az örökbefogadó apa baptista iskolalelkész. Én, mint katolikus hívő ember nem voltam korábban szoros kapcsolatban más egyházak tagjaival, és a munkámnak köszönhetem, hogy megtapasztalhattam, milyen gyümölcsöző lehet az, ha megismerjük egymást. Bennem megerősítette a keresztény egység érzését, tapasztalatát.

– Szerinted mi a legszebb ebben a szakmában?

– Mindig szívügyemnek éreztem a kultúrát, azért is készítettem kulturális műsorokat, mert azt szerettem volna megmutatni, hogy a művészet nem úri huncutság, hanem életünk mélyebb megértéséhez vezethet bennünket. Alapvetően kíváncsi ember vagyok, szeretek emberekkel beszélgetni, megismerni a történetüket. Az újságírásban pedig a legjobb, hogy az a dolgom, hogy embereket kérdezzek. Hatalmas élmény volt a pályám elején, hogy rengeteg helyre eljuthattam. A magyar kultúra fellegváraiban forgathattam. Jártam a színházakat, múzeumokat, koncerttermeket, és közben Magyarországot is – egyik nap a budapesti operaházban forgattam, másik a pécsi székesegyházban, a harmadik nap meg egy egri képzőművész műtermében. Emlékszem, kezdetben mekkora élmény volt a színházi művészbejárón bemenni, és azokkal forgatni, akiket korábban csak televízióban láttam. Pályám során mindig azt éreztem, hogy jó helyen vagyok, ez az, amit szeretnék csinálni. Örülök, hogy most olyan emberek történeteit mutathatom be, akik bár nincsenek a címlapokon, mégis hatalmas sikertörténetek birtokosai. Nemrég például egy börtönből szabadult férfival forgattam, aki megtért és teológiára készül. Készítettem portrét a szintén Bősről származó Bodó Juditról is, aki Tokajban lett borász, és már nem egyszer nevezték az Borászok Borásza díjra. A találkozásaink nem véletlenek. Nem is olyan rég beszélgettem Lackfi János költővel, aki azt mondta, hogy Isten egyik fedőneve a véletlen. Szerintem ez egy nagyon érvényes mondat. A média világa nagyon gyorsan változik. Megszűnnek műsorok, helyettük jönnek újak. Gyorsan változik a világ is, ezért nem biztos, hogy ebben a szakmában lehet hosszútávra tervezni. De az biztos, hogy szeretnék jó műsorokat készíteni, megvalósítani azokat a műsorterveket, amik a fejemben vannak, és közben helytállni családanyaként is. Azt hiszem, bátran kimondhatom, hogy megtaláltam önmagamat ebben a szakmában.

Írásunk a Csallóköz hetilap cikke alapján készült.



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

Indiai szemmel magyarul

Póda Erzsébet

Egyre gyakrabban fordul elő, hogy magyar anyanyelvünket, ezt az őseinktől kapott, felbecsülhetetlen értékű élő kincset, helytelenül használjuk.

2021.7.17.   


A sport rendben tart

Zana Anita

Beszélgetés a látássérült Nemes Andrással.

2021.6.29.   


Énekkel egy életen át

Zana Anita

Beszélgetés a látássérült D. Nagy Erikával.

2021.6.15.   


5+1 tipp szemszárazság ellen

A bezártság annyi mindenen kívül a szemünknek sem tett jót.

2021.6.10.   


Mindenkinek más a stílusa

Virág Csenge

Beszélgetés a bogyaréti Ilcsik Henriettával (21), aki tolmács-fordító szakon tanul, mellette pedig tetovál.

2021.5.17.   


Család, munka és színház

Zana Anita

Interjú a Vakok és Gyengénlátók Jász–Nagykun–Szolnok Megyei Egyesületének egyik tagjával, Zajcsek Zsiga Szilviával.

2021.4.7.   


Mit rejt Vidu ötlettára?

Noszek Barbara

Bepillantunk az érsekújvári Vidu, azaz Szalma Nikoletta kreatív műhelyébe.

2021.3.16.   


Látássérültként, emberként

Zana Anita

Beszélgetés a látássérült Vargáné Décsei Eszter Judittal.

2021.3.10.   


„Hiszek a természet erejében”

Póda Erzsébet

A vásárúti Kovács Máriával beszélgettünk boltalapításról, egészségről, életmódról.

2020.11.22.   


Kortalanul élni

Póda Erzsébet

A kor csak egy szám: mindenki annyi éves, amennyinek érzi magát. Közhelynek tűnő megállapítás, de igaz. Beszélgetés Bazsó Rozáliával.

2020.10.26.   


Lángot adok, add tovább!

Póda Erzsébet

Beszélgetés a dunaszerdahelyi Csallóközi Könyvtár nyugalmazott könyvtárosnőjével, a mindig aktív Vojtek Mártával.

2020.6.25.   


Kézművesek karanténban

Tilajcsík Dóra

Milyen most kézművesként tevékenykedni? Erről kérdeztük az érintetteket. (Megszólal Petro Veronika, Fekete Dóra, Nagy Tímea és Sántha Patasi Gabriella.)

2020.5.8.