Tanácsra várva
Mindenki más mindig jobban tudja, nekünk mit kéne tennünk.
A fenti mondat gyakran elhangzik ismerőseim szájából. Némi igazságtartalma van is a kijelentésnek, azonban tökéletesíteném. Mégpedig így: mi magunk is tudjuk, mit kéne tennünk, azonban a legtöbbször nincs bátorságunk ahhoz, hogy az okos tanácsot meghallgatva megtegyük azt, ami a leginkább hasznunkra válna.
Van, hogy az ember olyan helyzetbe kerül, amikor nem tud dönteni, s úgy érzi, mások tanácsára van szüksége. Aztán meghallgatja mások tanácsát, de még mindig nem képes arra, hogy elhatározza magát. Kétségek közt őrlődik, fejben meghozza az egyik döntést (az ismerőse ezt tanácsolta), aztán meggondolja magát, meghoz egy másikat (egy barát amazt tanácsolta). Szinte pillanatonként változtatja a véleményét, aszerint, kitől mit hallott. Lélekben azonban határozatlan, bizonytalannak, zaklatott – a valóságban, a gyakorlatban pedig nem tesz semmit. Nem próbálja ki egyetlen ismerőse tanácsát sem, hiszen egyik sem kedvére való. Ám valahol mélyen, legbelül jól tudja (bár el nem ismeri), hogy amíg nem hozza meg a saját maga által legjobbnak tartott döntést, addig úgysem fog történni semmilyen változás az életében.
Ilyenkor a legtöbb ember a homokba dugja a fejét, és tovább siránkozik, tanácsokért kunyerálva. Az ismerősök a panaszáradatot meghallgatva kötelességüknek érzik, hogy új tanácsokon törjék a fejüket (holott ezt az érintett is meg tudná/tudja tenni). A nagy helyzet azonban az, hogy panaszkodónknak nem az a baja, hogy nincs ötlete, nincs tanácsa (hasznos vagy haszontalan) a saját részére, hanem inkább az, hogy a javaslatokat meghallgatva, azokat rendszerezve és szelektálva persze, meg is kéne fogadnia valamit. Miután pedig valamelyiket megfogadta, jön a legnehezebb lépés, a cselekvés, ami pedig már saját felelősséggel jár...
Vannak olyanok is, akik mindig mások szerint élnek. Soha nem hoznak semmilyen önálló döntést, ha pedig valami rosszul sül el, tanácsadójukat okolják. Őt hibáztatják, őt vádolják, sokszor örök haragban maradva vele. Ezzel nemcsak másokban, hanem önmagukban is hatalmas károkat okoznak. Arról nem is beszélve, hogy ilyen módon mások életét élik, és nem a sajátjukét.
Az ember értelmes érzelmi lény. Néha pontosan tudja, mit kell tennie, máskor útmutatásra szorul – más értelmes érzelmi lények tanácsára. A tanácsok pedig arra vannak, hogy kigondolják, meggondolják, értékeljék, átértékeljék, szelektálják, leszűrjék és megfogadják azokat, azok egy részét – vagy egyáltalán ne fogadják meg. Mindig a rászoruló dönti el, mit fogad el és mit fogad meg, és miként fog az adott helyzetben cselekedni.
Nem árt azonban megjegyezni, hogy mindig minden egyes helyzetben bíznunk kell saját magunkban, saját ítélőképességünkben, ötleteinkben és döntéseinkben. Meghallgathatjuk a tőlünk okosabbakat, tapasztaltabbakat és bölcsebbeket (az ő tanácsaik a legértékesebbek!), de a lépéseket már egyedül magunknak kell megtennünk. S az, ami másoknak jó, meglehet, nekünk a legrosszabb eredményt hozza. Éppen ezért, a tanácskérés és a megfelelő fontolgatás után döntsünk egyedül, saját belső hangunkra hallgatva, mert ez az egyetlen, amely sosem csal, sosem vezet félre. Ha erre hallgatunk, eszerint döntünk (és nem a kétségeink által befolyásolva), akkor mindig ki fog a végén derülni, hogy azt tettük, ami számunkra a leghasznosabb, legelőnyösebb, legjobb.
Hozzászólások
Kapcsolódó cikkek
Tanácsból is megárt a sok
Morgás, dacosan megfeszülő száj, kutató szemek. Valahogyan így láttam anyut aznap, mikor elvittek Budapestre.
2010.11.1. 2 6
A tanácsadás tudománya
Gondoljunk csak bele: ha valaki helyett egyszer döntést hozunk, állandóan ránk fog hagyatkozni!
2010.10.21.
Azt tanácsolom…
Azon gondolkodom, mi késztet egy fiatal lányt arra, hogy egy fiú miatt annyira magába roskadjon, hogy rossz ránézni.
2010.10.20. 1 3
A rovat további cikkei
Határozatlanság
Örök életemben határozatlan voltam, számomra a döntéshozatal kész kínszenvedés.
2010.10.12. 2