Papírzsepi
Ezer fok is lehet – legalábbis nekem úgy tűnik. A troliban nyitva van minden ablak, de ez mit sem segít.
Az izzó nap a műanyag üvegen át hevíti a bent rekedt levegőt, enyhülésre esélyünk sincs nekünk, utasoknak. Barátnőmmel próbálunk olyan ülőhelyet keresni, ahol van egy kis légmozgás. A troli hátsó ajtajával szemben találunk is két üres helyet. Nem szólunk egymáshoz, spóroljuk az energiánkat, de alig várjuk, hogy hazaérjünk, és lehajtsunk egy nagy pohár jeges-citromos vizet.
A troli sokadik megállójánál egy anya és fogyatékos gyermeke száll fel közénk. A fiú lehet vagy tízéves, de igazi korát persze nem lehet tudni. Vézna alkata, vékony keze-lába, rövidre nyírt barna haja van. Az arca egész szimpatikus. Nem beszél, csak nyögdécsel, néha halkabban, máskor egész hangosan. Egy ideig aránylag nyugodtan bírja az utat, aztán elkezd türelmetlenkedni. Görcsbe merevedett kézfejét ide-oda rángatja – szemmel láthatóan közölni akar valamit az anyjával. Az asszony szintén vékony, magas nő, kifejezéstelen arcának vonásai hasonlóak a fiúéhoz. Egyik kezével a gyerek kezét fogja, másik kezében nagy gombócra gyűrt papírzsebkendőt tart. Nem néz a fiúra, úgy tesz, mintha nem is hozzá tartozna. A fiúcska egész hangosan nyög, szinte már vonít, úgy akar mondani valamit, erre az asszony fejbe vágja a papírzsepi-gombóccal, ami érdekes módon tompán koppan a fején. A gyerek megmerevíti a nyakát, és mérgesen néz az anyjára. Majd még hangosabban hörög. Az asszony erősebbet üt, mire a gyerek arcára keserves, de elszánt kifejezés ül ki, szemében megvillan valami, ám csak egy pillanatra – majd nyakát behúzva, korccsá merevült öklével a levegőbe csap. A jelenet kétpercenként megismétlődik. A gyerek vonít, a galacsin lecsap – először gyöngén, majd egyre erősebben.
Úgy negyedórája utazunk már. Utastársaim úgy tesznek, mintha semmit se látnának (pedig látják), szorgalmasan bámulnak ki az ablakon, közben érezhetően nő a feszültség. Valószínűleg kínosan érzik magukat, éppúgy, ahogy én. Talán ők is szólnának az asszonynak, hogy hagyja abba, de valami buta korlát miatt nem merjük megtenni. Meg aztán: valószínűleg semmit sem érnénk el vele.
Mindenki megkönnyebbül, mikor a nő végre elkezd leszálláshoz készülődni. Elengedi a gyerek kezét, a nagy papírzsepi-galacsinból kicsomagol egy jókora kulcscsomót, és az ujjaira akasztja. Majd újra megfogja a gyerek kezét, és a kinyíló ajtók között maga után vonszolja.
Mi, trolin maradt utasok, nem nézünk egymásra, és igyekszünk minél gyorsabban elterelni a gondolatainkat arról, vajon hogyan telhetnek hétköznapjai a fogyatékos fiúcskának…
Hozzászólások
Kapcsolódó cikkek
Nem félünk a farkastól
Nyár volt és meleg. – Nem akarok menni! – visítottam. De anyám hajthatatlan volt.
2010.8.27. 2
Tökéletes nyár
Hihetetlen gyorsan telnek a napok, hetek, hónapok s ezzel együtt lassan véget is ér a nyár.
2010.8.13. 1
Fokozott figyelem
A kirándulók hárman vannak. Egy ifjú pár, és a fiatalember anyja, azaz az anyós…
2010.8.10. 1
A rovat további cikkei
Olyan szép az élet!
Tündérien kedves kislányok, szélvihar gyorsaságú fiúk vettek részt a nyári mesés táborban, amelynek egyik szervezője voltam idén.
2010.7.30. 1
A szem nemcsak lát
Szeretem a nyarat, az évnek ezt az immár nem csak három hónapos szakaszát…
2010.7.29. 1
Nyár, turizmus!
A nyár egyenlő a turistaszezonnal. Ezzel szembesülök minden reggel, amikor munkába igyekszem.
2010.7.28. 2 1
Nyár van, nyár!
Eddig mindenki nyafogott a rossz idő miatt, és bámulta az időjárás-előrejelzést.
2010.7.19. 1