Vacsora angolosan

Kabók Zita 2004.1.31. 17:12

A sötétség már befurakodott a házak közé, autófények cikáztak, a város pedig zajos volt. .

A járdákon összezsúfolódtak a munkahelyükről hazaigyekvő emberek. Hét órakor kezdődött az a több, mint hatvan személyes, nagyon elegáns, jótékonysági vacsora, melyen a három külföldi barátommal mi voltunk a segédekCsak annyit tudtunk előre, hogy háromórás munkánk lesz (mely az est folyamán négyre „kerekedett“), felszolgálnunk és mosogatnunk kell majd.
Amikor egyik barátommal, a magyarországi Szabival megérkeztem, mégcsak szállingóztak a vendégek, az idős emberek. Az asztalokon pompás terítékek vártak a vendégekre: fehér és zöld terítők, elegáns ezüst fényű evőeszközök, bordó szalvéták, karcsú boros poharak és kövér kancsók.
A konyhában pedig egy nagy felszolgáló kocsin étvágyfakasztó tejszínes, ribizlis édességek sorakoztak a hófehér tálkákban. A mellette levő asztalokon az előétel: halpástétom, egy-egy szelet citromkarikával és pár zöld levélkével.

Szabit rögtön „beállították“ a mosogatógép mellé, a tányérokkal zsúfolt, nehéz mosogatókosár ki- és berakása mégiscsak férfikéznek való. Miután elkezdtük a két lengyel barátnőmmel felszolgálni az előételt, akaratlanul is mosolyra fakadtunk, hiszen a nagyon idős nénik és bácsik kíváncsi szemekkel nézték minden mozdulatunkat, hogy aztán udvariasan megköszönjék az ételt vagy viszonozzák a mosolyt.

A vendégek, az idős párok 60-70 év körüliek lehettek, de sokkal idősebbek is voltak a hangulatos helyiségben. A hölgyek pompáját a csinos őszbe boruló frizura, vállra terített kendő, himbálódzó fülbevaló, csillogó ékszer, szaténruha és az elmaradhatatlan kis retikül tette teljessé, de nem volt ritka az imbolygó lépéseket segítő görbebot sem. A főétel felszolgálása már több odafigyelést igényelt. A felforrósított tányérokat, melyek gazdagon meg voltak rakva szaftos hússal, krumplipürével és párolt zöldbabbal, nem volt könnyű egyensúlyozni úgy, hogy az asztalokon a megfelelő helyen landoljanak.

A tányérokról az étel kis idő múltán nyomtalanul eltűnt, és még repetázásra sem volt rest a nagy többség -- amíg minden elfogyott az utolsó morzsáig. A szemet gyönyörködtető desszertből pillanatok alatt ribizlipiros maszatfoltok varázsolódtak a tányérokra. Nem is csoda, hogy a finom, édes ételköltemény percek alatt a gyomor rabja lett.
Az étlap szerint ezután egy óriási kerek penészes sajtot szolgáltunk fel a vendégeknek, mely a hagyományos sós keksz és a csábító barna kenyérszeletek társaságában került az asztalra, s melyet bizony mindenki megkóstolt. Aztán udvariasan mosolyogva, „köszönömmel és kéremmel” mindenkinek felszolgáltuk a tejjel jócskán feldúsított kávét, melyhez természetesen mentolos csokoládé dukált. Senki sem szégyenkezett a kávét „megtoldatni”, ha véletlenül kevesebb jutott a csészéjébe. Persze ki-ki választhatott ízlése szerint -- akár egy csésze jó erős feketeteát is.

Három órás szorgoskodás után a konyha mosogatógépénél kötöttünk ki, hogy mindent elrendezzünk. A mosolygós oldalunk is lemerült pár percre, hogy aztán újra felderüljön, hiszen az összes vendég benézett hozzánk: megköszönték a munkánkat és jó éjszakát kívántak.
A könnyűnek éppen nem nevezhető munkánk nem volt túlfizetve, de mindannyian tudtuk mit vállalunk: egy lehetőséget, arra, hogy testközelből megtapasztalhassuk az ízig-vérig angol idős emberek partiját

Egyetlen bús vagy akár egy pillanatra is komor arckifejezést sem láttam, de étvágytalan és kimerült idős embert sem. Ezen az estén a nevetés, a jókedv és eszmecsere kapott szerepet. Senki nem beszélt betegségről, problémákról, de még a gázárakról sem. Szerettem volna a mosolyokból elcsípni egy kicsit és hazaküldeni. Szerettem volna a boldog idős arcokat haza varázsolni, szerettem volna választ kapni arra: odahaza miért egyre kevesebb az egészségtől és örömtől pirospozsgás arc?

A sztrájk miatt nem közlekedő metró helyett taxiba kellett szállnom, s az utat figyelve azon méláztam, mit érnek az ütött-kopott mindennapjaink, ha mosoly és szeretet nélkül telnek, ha a pénzügyi és egészségügyi aggodalmaink hálóját engedjük rászövődni egész életünkre ? Kereshetünk okokat, vádakat is emelhetünk, féltékenyek is lehetünk, majd beletörődve térhetünk vissza a búskomor mindennapjainkba, hogy nekünk úgysem sikerülhet jobb életet varázsolni.

Mi lehet az oka annak, hogy mi közép-kelet európaiak mindig panaszkodunk, és betegségekbe menekülünk? A politika, a gazdaság, az életszínvonal, környezetünk vagy az egész ország?
A választ nem tudom -- talán mindenki hibás és senki sem.
De egy biztos: az élni tudás leckéjét még egyszer át kell ismételnünk!