Meddig harcoljunk a barátságért?

Szabó Sylvia 2009.5.29. 19:26

Úgy érzem, túl „öreg” vagyok már ahhoz, hogy elveszítsem a barátaimat.

Ha az ember külföldön él, mint én, távol a családjától, a barátok válnak az ember családjává. Az angol új szót: „framily” kreált erre a jelenségre: a barátok (friends) és a család (family) összevonását.

Mostanában, úgy érzem, Hanna barátnőm angol hidegvérrel sétál kifelé (vagy már ki is sétált?) az életemből. A jelekből ítélve múlt időben kell beszélnem.Vannak napok, amikor úgy érzem örökre elvesztettem. Vannak napok, amikor reménnyel tele szívvel ébredek, és akkor bízom benne, hogy csak egy időre....

Kilenc éve tartó barátságunk folyamatos mozgásban volt, mint a tenger: apály-dagály. Összekötött bennünket egy láthatatlan szál; elfogadtuk egymást olyannak, mint amilyenek vagyunk. A bizalom erős alapokon állt. Életünk sokat változott az évek alatt, de mi megmaradtunk egymás mozdíthatatlan szikláinak, és biztonságot, megértést nyújtó szigeteinek. Sokat nevettünk tetteinken, lehettek azok jók vagy rosszak, és a tényen hogy jobban ismerte egyikünk a másikat, mint az önmagát. Íratlan törvény volt, hogy egymást a nap bármely órájában hívhatjuk, még ha csak azért is, hogy kisírjuk magunkat magyarázat nélkül. Megbeszéltünk mindent. Egyik sem bírálta másikat, és bár néha hónapokig nem láttuk egymást, mindig tartottuk a kapcsolatot.

A tavalyi évben kevesebbet találkoztunk, és a barátságunk köteléke lazulni kezdett, átalakult. Lassan érezni kezdtem a köztünk keletkező űrt.
Egyik hívásomra egy héttel később reagált, mindennemű magyarázat nélkül. Beszélgetésünk hangvétele inkább tiszteletteljes volt, mint baráti. Régebben, ha nem tudtuk egymás hívását fogadni, egy rövid email, esemes jelezte elfoglaltságunkat, vagy egy előre jelzett időpont, amihez mindketten tartottuk magunkat.
Ez most nem így történt.
„Mindenkinek van rossz napja!” – válaszoltam a kételkedő Hangnak odabent a fejemben, és az élet ment tovább. Hannától azonban nem jött email, sem esemes, vagy a válaszai tőmondatok voltak: „Minden OK, sok a meló!”

Egy bő hét után újra hívtam – a hangposta jelentkezett. Hívásomat egy-két nappal később viszonozta. Örömmel kaptam fel a telefont, de Hanna hangja távolról szólt hozzám, nagyon messziről. Vidámnak igyekezett hallatni magát, és természetesre kényszerítette a hangját. Hallgattam, amit mond, mégis úgy éreztem, csupán udvariasságból hívott vissza. Bizonyos vagyok benne, ő is észrevette a hangomban a neheztelést, ami addig soha nem fordult elő. Munkaidő alatt hívott vissza, és bár elmentem az asztalomtól a tanácsterembe, hogy tudjak vele beszélgetni, nem igazán alakult ki köztünk dialógus. Mindketten éreztünk valamit, amit nem tudtunk vagy nem akartunk (?) szavakba foglalni. Keserű szájízzel tettem le a telefont.

Aggódtam érte és a barátságunkért. A mindennapivá vált töprengés rengeteg energiámat. A régi, spontán, gondolkodás nélküli telefonálás már nem ment részemről. A hangpostáját pedig utáltam. A harmadik telefonhívás gondolatával szinte egy egész napig foglalkoztam. Egyezkedtem magammal: hívjam, vagy ne hívjam? Mit kérdezzek? Hogy kérdezzem meg tőle, hogy mit tettem/mondtam, amivel esetleg megbántottam?

„Most vagy soha!” – vettem egy mély lélegzetet, és megnyomtam a mobilom hívógombját. Hangposta. Tudtam...! Bárhogy is igyekeztem lazának tűnni, az üzenetem kétségbeesetten hangzott.

Szombat délután hívott vissza, és mintha mi sem történt volna, szólt bele a telefonba: helló, helló! Mindent megtett, hogy elterelje magáról a figyelmet, és ne neki kelljen beszélnie. Elmondtam neki, mi történt velem, mit láttam, és persze megosztottam vele a kisebb-nagyobb mindennapi gondjaim is. Ez már nem párbeszéd volt. Hangja, mint az automata-pilótáé... Pár perc elteltével, mikor befejeztem a mondanivalómat, üresen kongott közöttünk az éter. Ilyen még legrosszabb napjainkon sem fordult elő. Hogy befejezzük a kínos pillanatokat, színlelt vidámsággal és udvariassággal mondta: „Majd felhívlak és találkozunk a jövő héten.” „Az nagyon jó lenne!” – mondtam örömmel, bár a Hang halk suttogásba kezdett: „Nem lesz abból semmi...” Nem akartam hallani, mert felcsillant a remény, hogy találkozunk, megbeszéljük, és megint minden rendbe jön.

Hanna nem hívott sem a következő, sem az azt követő héten.

Nemrég küldtem neki egy rövid emailt; tényleg csak pár sort, érdeklődve hogyléte felől. „Olyan jó lenne már látni egymást – mertem még utóiratként odaírni. Perceken belül válaszolt: „Remélem, jól vagy. Szolgálati útra megyek Írországba, majd Amerikába, ha megjövök, beugrom hozzád. Rég láttalak! Puszi.”

Amikor hazatért, kaptam tőle egy emailt, amelyet többeknek is elküldött. Erre válaszolva megkérdeztem tőle, merre járt és hogy érezte magát. Kérdéseim megválaszolatlanok maradtak. Az bánt, hogy nem tudom az okát, miért fajult idáig a mi barátságunk?

Lehet, hogy a barátságunk már csak az én fejemben él, és a leckét nekem kell megtanulnom? Lehet, hogy el kell fogadnom, hogy a dolgok megváltoznak, és meg kell békülnöm az élet kifürkészhetetlen fordulataival?

Hanna még mindig hiányzik!