A lehetőségek városában

Brunner Mónika  2008.10.6. 14:14

"A szabadság az, ami Londonban tart. Itt mindenki önmaga lehet."

„Míg Szlovákiában évekig spórol az ember, hogy egy nagyobb összeget félretegyen, azt Londonban hetek alatt összegyűjti” – mondta a szlovákiai Csallóközből származó Poloma Anasztázia (24) a netBarátnőnek adott interjújában.

– Miért dönt úgy egy huszonéves lány, hogy elhagyja az otthonát, és Londonban próbál szerencsét?

– A barátnőm édesanyja egy idős, mozgássérült nénit ápolt Londonban, és megkérdezte, lenne-e kedvem egy kis időre helyettesíteni? Akkoriban az egyik pozsonyi kaszinóban dolgoztam, de úgy döntöttem, feladom a munkahelyemet, és kiutazom Londonba. Egyrészt kalandvágyból, másrészt pedig azért, mert változtatni szerettem volna az életemen.

– Mennyire nehéz egy idegen országban helyt állni?

– Nekem szerencsém volt, hiszen az idős nénivel nagyon jól megértettük egymást. Ő egy magyar származású zsidó hölgy, akinek társalkodónőre volt szüksége, és arra, hogy valaki a gondját viselje. Nagyon fiatalos néni, és a mai napig, ha bármilyen problémám van, hozzá fordulhatok. Sajnos, mivel csak helyettesítettem a barátnőm édesanyját, ezért nem sokkal később új állás után kellett néznem. Onnantól kezdve pokoli fél év következett. Először is lakást kellett találnom – hiszen előtte az idős néni otthonában éltem –, és nem válogathattam a munkák között. Ért néhány rossz tapasztalat is, volt olyan munkaadóm, aki nem emberként kezelt. Ilyen esetekben azonnal felmondtam. Sok alkalmi állás után végül aupair-ként helyezkedtem el egy zsidó vallású családnál.

– Igaz, hogy a londoniak szeretik a szlovák és a magyar munkavállalókat?

– Nagyon is! Azt mondják, melegszívűek vagyunk, és emellett keményen dolgozunk. Engem több jelentkező közül választott ki a ház asszonya, akinek szintén ez volt a véleménye a magyarokról és a szlovákokról. Ők egy nagyon gazdag család – számtalan játéküzletük van az Egyesült Királyságban –, nekem pedig az volt a feladatom, hogy három gyermekükkel foglalkozzak, valamint ellássam a ház körüli teendőket. Egy minden luxussal felszerelt hatalmas kúriában élnek. Szauna, medence, óriási konyha, szinte végtelen hosszúságú bárpult, sőt még egy olyan lakrészük is van, amely egyiptomi régiségekkel van berendezve. Külön szobám volt, teljes ellátást kaptam, és megtanultam kóser ételeket főzni. Rajtam kívül még ketten dolgoztak a családnál, és a ház asszonya kemény tempót diktált. Minden nap ki kellett takarítani a szobákat, hetente háromszor kellett porszívózni, de abban a házban egyetlen porszemet sem lehetett találni. Ezzel a munkával hetente 120 fontot (körülbelül 5000 korona) kerestem. A munkaviszonyom akkor szűnt meg, amikor hazautaztam Szlovákiába, és kétséges volt, hogy mikor jövök vissza. Így hát kerestek helyettem mást.

– Miért utaztál haza?

– Hiányzott a családom. Ám mivel otthon nem sikerült jól fizető állást találnom, újra visszajöttem. Most egy kávézóban dolgozom, heti hat napot, nyolc órában. Havonta ezer fontot (körülbelül 38 000 szlovák korona) keresek, és nagyon elégedett vagyok a munkámmal. London a lehetőségek városa. Míg Szlovákiában évekig spórol az ember, hogy egy nagyobb összeget félretegyen, azt itt hetek alatt összegyűjti.

– Tehát jól keresel. De hogy érzed magad Londonban?

– Mindig azzal a problémával küzdöttem, hogy Szlovákiában nem éreztem igazán jól magam. Szlovák közegben furcsán néztek rám az akcentusom miatt, ráadásul nem beszélem tökéletesen az államnyelvet. De igazán magyarnak sem érezhettem magam, hiszen Magyarországon a beszédem miatt szintén gyanakvóan néztek rám. Bárki, aki megkérdezi, milyen nemzetiségű vagyok, azt felelem: szlovákiai magyar. Mert annak tartom magam. Egy kis faluból, Felsővámosról származom, és mindig zavart, hogy – kis közösség lévén –, megszólták az embert, ha nem úgy viselkedett, ahogy elvárták tőle. Londonban más az élet. Persze ez egy hatalmas város, ám itt tényleg nem számít, hogy például milyen ruhákat visel valaki. Mindenki büszkén vállalja az egyéniségét. Ha egy kétszáz kilós nő miniszoknyában és mell alatti pólóban sétál a városban, vagy ha egy fiatal srác hatalmas punk taréjjal, tele piercingekkel és tetoválással megy be egy szórakozóhelyre, senkinek nem tűnik fel. Nem mutogatnak egyikükre sem, pláne nem nevetik ki őket. Itt mindenki önmaga lehet. Ezt a szabadságot érzem én itt, Londonban, és ez az, ami igazán itt tart engem.

– Köszönöm a beszélgetést!

Hozzászólások

@

Küldés