A tehetségen túl

Póda Erzsébet  2015.12.28. 3:08

Beszélgetés Bakonyi Orsolya előadó- és képzőművésszel.

Egész véletlenül találtam rá az interneten barangolva. A youtube-csatornán éppen irodalmi munkatársunk Mester Györgyi egyik művét adta elő. Magával ragadott az előadásmódja, napokra a hatása alá kerültem. Nem sokkal ezután kerestem meg őt, emailben, és ő szívesen vállalkozott egy interjúra. A személyes találkozás a távolság miatt sajnos nem jöhetett létre (bár én sokkal jobban szeretem a személyes, találkozós, "régimódi" interjúkat), de a beszélgetés, még ha virtuális módon is, legnagyobb örömömre mégis megvalósulhatott. Mint kiderült, Bakonyi Orsolya nemcsak az előadásaiban nyújt felejthetetlen élményt, hanem a képzőművészetben is érdekes alkotásai születnek.


Hogyan kezdődött a pályafutása?

Egy teljesen hétköznapi általános iskolai szavalóversennyel. Ötödik osztályos voltam, amikor hallgatóként részt vettem rajta. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy „ilyet én is tudok csinálni”. A következő évben indultam és megnyertem a versenyt. Ez elég nagy motiváció volt. Olyan groteszk novellát adtam elő, amit (talán életkoromből kifolyólag) tulajdonképpen nem is értettem. Mert a groteszknek kétféle értelmezése van: komikus és tragikus. Akkor csak az egyiket vettem észre. Csodálkoztam is, hogy senki nem nevetett rajta. Aztán egy hét múlva az egyik zsűritag tanárnő helyettesített, és az óra végén odajött hozzám: „Azt a novellát olyan szépen mondtad, hogy majdnem elbőgtem magam.” Ekkor kezdett a dolog gyanússá válni, hogy ez nem teljesen egy vidám mű. Hazamentem, és újraolvastam. Be kell vallanom, akkor engem is meghatott. Nem is voltam tisztában vele, mit adok elő. Számomra ez nagy felismerés volt: az igazi díj. Hogy ráéreztem a másik fókuszra is.

Ezen kívül milyen meghatározó élményekre emlékszik még?

Az iskolai szavalóversenyek során sok tapasztalatot szerezhettem. Többek között megtanultam „blattolni”, azaz akár felkészülés nélkül, vagy minimális felkészüléssel azonnal átvenni a szöveg hangulatát. Ahogy egyik előadótársam fogalmazott: „Pár mondattal mindig előrébb járok, mint amit éppen olvasok.” Ezt a hangulatot ismeretlen szövegnél az első két-három mondatból kell „belőni”. Ebben segít a rutin. 2005-ben részt vettem egy szavalótáborban, melyet a Magyar Versmondási Alapítvány szervezett. Komoly műhelymunka folyt. Másra nem is jutott sok idő, csak egyfajta belső munkára, a résztvevők és az előadásra szánt 1-2 művel a szakmai órákon (beszédművelés, színpadi mozgás) kívül. Azzal az Örkény egypercessel „dolgoztam”, amivel az első versenyemet nyertem. Úgy éreztem, még mindig nem vagyok kellőképpen tisztában vele. Rájöttem, hogy többféle apró eltérő hangsúlyozása van, és nincs végső, tökéletes változat. Hiszen ugyanazt a művet is előadhatja több jó előadó különbözőképpen, mégsem veszti el a hatását. Az összehasonlítást többször megkaptam negatív kritikaként: Miért nem úgy adom elő, mint a nagy színészeink? Miért nem őket utánzom? Szerintem az ő szájukból az az előadás hiteles. Tőlem pedig az enyém.


Mindegyik előadás egyéni, független a műtől. És – talán – ugyanúgy hat. A lényeg, hogy a mondanivalót megértse a közönség. Visszatérve a szavalótáborra: volt, aki a szakmai műhelyes foglalkozások után több napig sírt, mert minden nap durván „élve boncolták”. Volt, aki ezt látván hazament – talán félt a többi ember előtti, esetleges nyilvános kudarctól. És voltak, akik megfogadták a tanácsokat. Voltak, akiknek nem nagyon tudtak tanácsot adni. A záróelőadáson, ahol mindenki elszavalhatta a hozott szövegét, nevettek a novellámon. Most furcsán hangzik, de egyrészt meglepődtem, és akkor már – több, mint tíz év után – ezt a gesztust különösnek találtam. Másrészt éreztem, hogy szükségem volt erre a kiváltott hatásra is. Az ott szerzett tanulságra: látni a kemény munkát, és azt, hogy a tehetség nem elég. Mert a tehetségen túl szükség van szorgalomra, vagy kitartásnak is nevezhetjük. És nagyfokú alázatra. Alázatra a szöveg iránt. Az első a szöveg. A betűk a papíron. Mint ahogyan a kotta és a hangjegyek zenemű esetében. Az előadó másodlagos. De mivel rajta keresztül szólal meg a kotta, a szöveg, vagy ha úgy tetszik, a jelek a papíron, egyenrangúakká válnak a hallgatók számára. Ha passzol a kettő, passzol minden. Az előadó formálja meg a szöveget, és a szövegek ugyanúgy formálják az előadót. Ezáltal lesznek szinkronban: ezáltal lesznek egyenrangúak. És ami hallatszik: a kettő harmóniája.

Mi az, amit fontosnak tart, amit a többi előadó figyelmébe ajánl?

Ne ragaszkodjanak a nagy színészek előadásaihoz. Nem baj, ha hallgatják őket, de ne utánozzák, mert lehetetlen. Ez nem is az utánzásról szól. Akkor halott lenne a műfaj. Figyeljenek önmagukra! A szöveg attól él és hangzik jól, hogy átmegy egy érzékeny szűrőn: az előadón. Az érzékenység a lényeg, pontosabban: a ráérzés. Lehet utánozni a nagy festők stílusát, de az is csak arra szolgál, hogy rátaláljon a művész a saját, egyéni kifejezésmódjára, stílusára, hangjára. Hogy a mesterségbeli tudás követése mellett megérezze az alkotó, az előadó a belső hangot, kifejezésmódot. Azt érdemes kibontani. Önmagát a szövegen keresztül, egyben a szövegnek alávetve. Ez egy érdekes játék.

Ez a képzőművészeti példa talán nem véletlenül jön elő, hiszen képzőművészettel is foglalkozik.

Alkalmazott grafikával foglalkozom. Sokáig fotóztam is. Elég komoly dilemma volt, hogy a színészet, az egészségügy vagy a képzőművészet mellett kötök-e ki. A képzőművészettel, ami egy alkotói művészet, tehát visszakapcsolódva az auditivitáshoz, itt a kottát kell megírni. Sokat kínlódtam, mert nehezen ment a modell utáni rajz, az összpontosítás. Fejből bármi kikanyarodott az ujjaim alól, de a kötött témákat nehezemre esett lemásolni. Azt viszont tudtam, hogy enélkül az alap nélkül nem vesznek fel képzőművészeti képzésre. Sokan tévesen a „másolást” tartják rajztehetségnek, pedig ez csak egy szakmai alap, innen indul minden. A művészeti kategória ösztönösebb és saját formákkal, kompozíciókkal dolgozik. Az már alkotás, nem másolás. Másolás és nem művészet, ha valaki pontosan lerajzol egy modellt, vagy reprodukál egy híres festményt. A fejben összerakott modellezés, kompozíció, emellett a kifejezési technika alkalmazása már más.



Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Sokáig szerettem volna néhány kiállítást összehozni, aztán az internet segített. Sok művem tekinthető meg bármikor a világ bármely pontjáról a weboldalamon. Nagy örömömre barátaim lakásán is megtalálható pár grafikám bekeretezve. Ezen kívül sorban állnak a polcon a felolvasandó művek. Az előadótábor után néhány évvel arra gondoltam, rögzítem a szöveget hanganyagra. Akkor indult el egy lavina: több szerző több művét kezdtem rögzíteni. Ismerőseimnek is tetszettek a felolvasásaim, és bekapcsolódtam a kortárs szerzők munkáinak előadásaiba is. Többek között a Tanulmányi Láncolat és az Irodalmi Rádió tevékenységébe. Előbbinél egy 50 műből álló hangoskönyvet készítettem, utóbbinál 2014 legjobb előadójának választottak meg. A kortárs szerzők nagyon motiválnak. Többen odajöttek hozzám, hogy „Pont úgy írtam meg, ahogy előadtad”. Vagy: „Ez a szöveg neked lett megírva”. Tehát a célom: a szöveg és az előadásmód harmóniába ötvözése hallható volt. Kedvenc (világirodalmi) olvasmányaimat is rögzítem. Sokat fejlődök előadásuk által, igaz, autodidakta módon. Mindegyik új szövegben van valami plusz akadály, amit izgalmasnak találok. Jelenleg a Hajnóczy Péter életmű-köteten dolgozom, de szeretem a nemzetközi novellákat is. Sok műben dialógusok is vannak, a szereplőket hangváltoztatással különböztetem meg egymástól. Ennyi játék belefér. Alapvetően játéknak fogom fel, talán ez a másik titok. Amikor a kis unokahúgomat készítettem fel szavalóversenyekre, akkor is ez volt a lényeg. Hogy játéknak fogja fel, ne teljesítménynek, küzdésnek, versenyen való szereplésnek.

Fontos az ön számára az elismerés?

A versenyek, a győzelem kezdetben nagyon motivált, és hozzá is szoktam. Később rájöttem, hogy ezen kívül sokkal több értéket ad a részvétel. Vagy csupán annyi, hogy foglalkozom vele. Megtanultam értékelni a folyamatokban rejlő apró tapasztalatokat, amik a munkámat csiszolják. Sokszor odajönnek hozzám, megfogják a kezem, mosolyognak rám, vagy írnak nekem. Ez a legjobb. Mert mialatt hallgattak, kikapcsolódtak. És kíváncsiak rám, újra hallani akarnak. Ez az igazi elismerés. Ez több, mintha egyszer átveszek egy díjat, de nem tagadhatom le, az szintén nagyon sokat jelent.



A prózát vagy a lírát kedveli jobban?

Tény, hogy jobban kedvelem a prózát, mert azzal kezdtem és nehezebb. Sokan állítják, hogy a líra nehezebb, mivel tömör, és éppen a terjedelem miatt egy szó egy prózai szöveg mondatával egyenértékű. Technikailag ugyanis a hangsúlyozásra fokozottabban kell figyelni a mű rövidsége miatt. A prózai szöveg ugyan hosszabb, ám szintén figyelni kell, hogy ne váljon unalmassá vagy gépiessé, és fenntartsa az érdeklődést. A prózában több a mozgástér. A versekben viszont koncentrált hangulatiság és dallam van. Mindkettő izgalmas, mindkettőt szeretem. Technikailag több prózaiságot viszek a versekbe. Nem ott tartok szünetet, ahol a sorvég vagy a strófa vége van. Picit átszerkesztem néha a szerkezetet, de ezt el szokták nézni, mert az érthetőséget és a hatást nem zavarja, sőt, segíti.

Hol hallhatjuk, láthatjuk a munkáit?

A honlapomon, az Irodalmi Rádió hangtárában, az Önkéntes Felolvasók weboldalán vagy a youtubon.




Fotók, a sorrend szerint:
1-2. Bakonyi Orsolya
3. Az Irodalmi Rádió díja
4. Bakonyi Orsolya művei

Gyulai Gábor felvételei

Hozzászólások

@

Küldés