Az anya mindig anya marad

Angyal Sándor  2013.12.20. 2:26

Beszélgetés Hűvösvölgyi Ildikó színművésznővel, aki több díj birtokosa, 2012-ben megkapta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét.

A felvidéki gyökerekkel rendelkező színésznő, számos tévéfilm, játékfilm és még annál is több színdarab csillogó sztárja. 1975-öt írtak a naptárak, amikor Hűvösvölgyi Ildikó megszerezte oklevelét a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Egy évvel később a Madách Színház művésze lett, tehetségét azonnal felismerték. Ami nem is csoda, hiszen pozitív kisugárzásával, elbűvölő stílusával és állandó mosolygásával mindenkit levesz a lábáról. Talán ez történt velem is, hiszen egy somorjai fellépés előtt beszélgettünk, és úgy éreztem, hosszú órákig tudnám hallgatni történeteit.


A somorjai református templomban ülünk a Reményik-est nevet viselő fellépése előtt. Milyen érzések, milyen emlékek kötik ehhez a szlovákiai városhoz?

Most a legjobb érzés számomra, hogy itt ülök ebben a templomban, ahol az édesanyámat 90 évvel ezelőtt megkeresztelték. Ő ugyanis Somorján született, itt is nőtt fel. Később átkerült Magyarországra, ahol Őrszentmiklóson találkozott édesapámmal, majd jöttek a gyerekek, a lányok, és ott telepedtek le.

Önnek milyen emlékei vannak Somorjáról?

Gyakorlatilag 18 éves koromig majdnem minden nyarat itt töltöttem a nagymamámnál, és Rózsika néninél, aki a nagynéném. Sőt, kivételezett helyzetben voltam, mert mivel kicsi koromban volt egy agyhártyagyulladásom, ezért anyukám kiadott bérbe ide, és egy egész évet laktam Somorján, kétéves koromtól három éves koromig. Szóval engem Somorjához csak szép emlékek fűznek. Aztán ahogy kis nőci lettem, akkor jöttek a barátnők, jöttek a szerelmek. Határozottan emlékszem egy fiúra, akivel rózsát dobáltunk egymásnak és Csölösztőre mentünk mindig biciklizni, a Dunára, meg a Pomléba, és fantasztikus baráti körünk volt. Nem sokat voltunk otthon. Igazából Somorja a második otthonom nekem. Most, hogy már az anyukám is meghalt, úgy jöttem be a városba, hogy furcsa szorító érzés fogott el. Rég voltam már itt, de mindent tudok, ami itt történt. Bennem élnek az emlékek, amikor kislány voltam, milyen volt akkor ez a város: a korlátlan játékok és a gyerekkor ideje volt itt Somorján.

Azok a kapcsolatok, amelyek az itt töltött nyarak alatt kialakultak, megmaradtak?

Nem, azok elmúltak. Engem tizennyolc éves koromban felvettek a Színművészeti Főiskolára, az volt az utolsó gondtalan, nagy szerelmes, barátkozós időszak, és utána már ritkán jöttem. A kisebbik lányommal eljöttem egyszer-kétszer, de máshol volt dolgom, színésznőnek készültem, odaszólított a kötelesség. Azok a barátnőim, akikkel Somorján voltunk, ők meg férjhez mentek, családot alapítottak, és elszakadtak a kötelek.

Mindig is színésznőnek készült?

Inkább operaénekesnő akartam lenni, meg zongoraművésznő, mert a szüleim hamar felfedezték azt, hogy nagyon jó zenei képességeim vannak. Abszolút hallásom volt, és mivel az apukám nagyon szépen hegedült, valamint a nővérem is hegedülni tanult, azért úgy gondolták, hogy én inkább zongorázzak. Zongoráztam, közben énekelgettem, kísértem magam. Felvettek a konzervatóriumba zongora szakra, ami jó lett volna, csak olyan nagyságokkal jártam együtt, mint Ránki Dezső és Kocsis Zoltán, akik kenterbe vertek mindenkit. Már akkor láttam, hogy ez nem az én utam. Felvettem az ének szakot, tizenhat éves koromban, majd elkezdtem szavalgatni, jártam a Pince Színházba, ami a fiatalok színháza volt, és egy merész huszárvágással nem a zeneakadémiára, hanem a színművészetire felvételiztem. Ahova fel is vettek, mert ilyen fiatal lányos alkatot rögtön fel szoktak venni.

A világhálón keresgélve érdekes dolgokra bukkan az ember. Beütve az ön nevét, előbukkan egy cikk, aminek a címe: Letagadja családját Hűvösvölgyi Ildikó lánya.

– Ez bulvár, ezt kikértem magamnak. A két lányom közül Zsófi, a kisebbik, miután szerzett egy gazdasági diplomát, úgy döntött, hogy színésznő lesz, és felvételizett a Madách Musical Tánc- és Zeneművészeti Iskola zenész-színész szakára, amit szerencsésen elvégzett. De egyben szerencsétlen helyzet is volt, mert én is tanítottam őt, és megpróbáltunk, sőt megtanultunk együtt dolgozni. Ami nagyon jó, mert amit én a negyvenéves tapasztalatommal tudok, azt átadhattam nem csak neki, hanem a növendékeimnek is. A szülő-gyerek viszony más. Ha négy fal között vagyunk, nem biztos, hogy a gyerekem meghallgatja az én tanácsaimat, ebben a helyzetben azonban kénytelen volt. Kisfaludy Zsófia ragyogó, tehetséges színésznő lett, akit az operettszínház rögtön kiválasztott, és ezzel elbüszkélkedtem egy bizonyos bulvárlapnak. Mondtam nekik, hogy nagyon büszke vagyok rá, főleg arra, hogy ő maga akar mindent megvívni. Tehát sokszor volt, hogy elment próbát énekelni az operettszínházba, és ott nem tudták azok a bizonyos kollégák, akik énvelem harminc éve dolgoznak, hogy az én lányom. Egyszer azonban azt mondták: Kisfaludy, te, nem a Hűvösvölgyi lánya vagy? Mondta, hogy igen. Na most, ebből kerekedett az, hogy letagadja a lánya Hűvösvölgyi Ildikót. Egyébként a cikk nem volt rossz, csak maga a cím. Ezen most már csak mosolygok, mert azt hiszem, hogy aki minket ismer, az egész életemet ismeri. A pályámat, a családomat, azt hogy nekem mi volt fontos az elmúlt negyven évben. Az pontosan tudja, hogy ilyet nem mondok, vagy nem így nyilatkozom erről a dologról. A sajtó ma így működik.

A Macskák 30 éves évfordulóján együtt léptek színpadra a Madách Színházban.

Ez egy nagyon érdekes fedése az én életemnek meg az övének, habár nem ugyanazt a szerepet játsszuk. Én a kis mitugrász Mindlevery voltam, ő pedig megkapta a gyönyörű Bombalurina szerepét. Gyakorlatilag tizenkét év után kiszálltam, most már nem játszom a Macskákban. Hát jól is néznék ki, ha hatvanévesen még mindig ott ugrálnék. Tudni kell ezt abbahagyni. Amikor 12 év után úgy éreztem, hogy most már nem olyan nagyon nagy öröm ez nekem, vagy már nagyon fárasztó, meg egyáltalán, jöjjenek a fiatalok, akkor azt mondtam: szeretném abbahagyni. Nagyon jól tettem, hogy én mondtam, és nem mások mondták, hogy „Ez még mindig itt van?”, „Emelgeti a lábát még ennyi év után?” Hogy hatvan évesen visszaszálltam a Macskákba és abban a bizonyos előadásban, amiben mindenki szerepelt, aki még él — mert sajnos sokan már nem élnek —, az egy ünnep volt. Igazi színész-, igazi Macska-ünnep. És ebben az volt a gyönyörű, hogy még vissza tudtam állni. Eltáncoltam a számomat, és egyszer csak megjelent a lányom, aki meg indult, mint a rakéta – ő viszi tovább a Macska-lobogót. Ketten együtt, így voltunk a színpadon, a tapsrendben, tehát magában ebben a jubileumi Macskák előadásban.

1992-ben mutatták be a pozsonyi Új Színpadon (Nová scéna) a Mária evangéliuma című előadást. Emlékszik a fellépésre?

Ha vannak olyan igazán emlékezetes momentumai egy színészi pályának meg az életnek, hát ez az volt. A Mária evangéliumát ’92-ben megkaptam a Madách Színházban, és bemutatták itt az Új Színházban is szlovákul. Sunyovszky Szilvia, aki éppen akkor a Magyar Nagykövetség kulturális attaséja volt Szlovákiában, látta, hogy ezt a szerepet játszom, és mivel mi régen kolléganők voltunk a Madách Színházban, azt mondta, velem szeretné ezt látni. Megkaptam a kazettát és megtanultam arról, mert ez egy egészen más előadás volt. Eljöttem Pozsonyba, lepróbáltam és beálltam. Egyedül én énekeltem magyarul a szlovák előadásban. Emlékszem, hogy a magyar szó és a szlovák szó olyan harmonikusan simult egymáshoz, annál is inkább, mert azt a bizonyos kis passzust, amikor tanítom a kis Jézust beszélni, hogy „apám, anyám, kis Jézus”, azt megtanultam szlovákul. És akkor azt a picike szöveget szlovákul tanítottam a szlovák kisfiúnak. Amikor elengedtem a fiamat, és azt mondtam, hogy „Menj, fiam, menj”, és összetörtem ott, lenéztem, s azt láttam, hogy zokog a karmester. Nagyon-nagyon szép volt, kétszer

is játszottam itt, és utána ők jöttek át hárman, a mi magyar előadásunkba. Jézus, Mária, akit egy operaénekesnő játszott, és János evangélista. Külön kiemelték, hogy más az az előadás, amikor színésznő énekli és más, amikor operaénekesnő. De azért én mindig színészből oldottam meg. Elővettem magamból azokat a bibliai emlékeket, meg a saját emlékeimet, amikor elengedtem a gyerekeimet az óvodába. Ő bent sírt, én kint sírtam. Szóval ilyen egyszerű ez az élet. Persze más az elengedés a keresztre, és más oda, de az anya mindig anya marad, és az egy nagyon nagy dolog, hogy nekem megadatott, hogy két gyerekem is van, két szép lányom. Azokat a színésznőket, akiknek nem sikerült a magánéletüket és a pályájukat összehangolni, sajnálom, mert valami olyanból maradtak ki, amit lehet, hogy a színpadon el lehet játszani, de amikor hazamegy az ember, akkor az űr ott tátong biztosan.

Somorjára a Reményik-esttel érkezett, melyben Reményik Sándor verseit zenei kísérettel adja elő. Miért pont ezt választotta?

Hívő ember vagyon, hiszek abban, hogy fönt minden meg van írva. Az, hogy életben maradtam kétévesen, és itt, Somorján nevelkedtem, és pirospozsgás kislány lettem, az is meg volt írva. Valamiért életben kellett, hogy maradjak. Mindig azokat a hangokat keresem, hogy merre menjek tovább, mert egy színészi pálya soha nincs lezárva. Jókor jött, hogy a musicaleket már nem játszhattam, és egyszer csak elkezdtem vezetni a Bartók Rádió Muzsikáló délutánjait és a zenék mellé mindig választottam verset. S egyszer csak jött a Csendes csodák, Reményik Sándor verse. Rögtön tudtam, hogy Bach, vagy Händel darab mellé ezt kell elmondanom. És érdekelt, hogy ki ez az ember, ki ez a Reményik Sándor. Hogy lehet az, hogy az iskolában nem tanultunk róla? És kutakodni kezdtem. 2000-ben megjelent az összegyűjtött Reményik-kötet, és akkor én már tudtam, hogy az életem első önálló versestjét, versműsorát az ő verseiből akarom összeállítani. Két évig olvasgattam a verseket, nézegettem, ízlelgettem, összeválogattam. Mivel muzsikus vagyok, ezért zenét is tettem a különböző füzérek közé, hogy folyondár legyen. Ő férfi, én nő vagyok, ő magányos ember maradt, én boldog családi életet éle, mégis annyira rá tudtam hangolódni az ő gondolataira, és bele tudtam bújni, mint egy szerepbe, hogy nem volt kérdés, őt választom.

És tíz évvel ezelőtt mutatta be először az estet.

Tíz éve, és azóta járom az országot vele, templomban, iskolában, még magánháznál is voltam. Meghívtak, mert hallottak róla. Ott ült húsz ember testközelben, és hallani akarták azt a vívódást, az önmagunkkal való, az istennel való, a hazánkért való perlekedés. Érdekes, hogy az ő nyelvezete már nem a miénk, a burjánzások, a rengeteg jelző, ahogy ő kifejezi magát... Nem is használunk már ilyen szavakat és mégis: annyira mai a gondolat. Én is mondhatnám, meg ön is mondhatná, és mindenki.


S hogy mi a titka Hűvösvölgyi Ildikónak? Azt hiszem rájöttem. Az örök optimizmusa, ahogy a dolgokat szemléli, ahogy viszonyul hozzájuk. Meg persze a család, ami rendkívül fontos az ember életében. Számára viszont, ahogy a szavait hallgattam, úgy vettem ki, a levegővel egyenrangúak. Hiszen az ember, ha nem kap levegőt, megfullad. Hűvösvölgyi Ildikót pedig a családja élteti. Kívánom neki, hogy még nagyon sokáig legyen szerető családja körében, és formálja negatív környezetét pozitív kisugárzásával.

Hozzászólások

@

Küldés