Az Olttól az óceánig

Botz Domonkos  2010.3.22. 5:56

Beszélgetés Meister Éva színművésznővel.

Meister Éva székely és német felmenők gyermekeként az erdélyi Olthévízen született. A Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán szerzett színész diplomát. Már főiskolás évei alatt több darabban is játszott a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, ahol később megbecsült és rendszeresen foglalkoztatott színésznő volt. Az ott töltött évek alatt rendszeresen elhalmozták különböző műfajú és fajsúlyú szerepekkel. A vígjátékoktól, a zenés darabokon keresztül a drámákig, a karakter figuráktól a főszerepekig sok mindenben kipróbálhatta magát. 1987 nyarán férjével és akkor másfél éves gyermekével menekültként érkezett Magyarországra.

– Mikor döntött úgy, hogy ezt a pályát választja? Mi adta az indíttatást?

– Már gyermekkoromban könnyen megjegyeztem a verseket, óvodás koromban álltam először színpadon. Gimnazistaként már „megfertőzött” a színjátszás, az osztály ügyeletes versmondója voltam. Aztán jöttek a versmondó versenyek, ahol az első három helyezés valamelyikét mindig a magaménak tudhattam. A sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégium falai között, komoly kultúrélet zajlott. Az iskola népi együttesében népdalokat, míg a suli-bulikon az akkor divatos slágereket adtam elő, és persze szorgalmasan jártam színházba, bár ekkoriban még határozatlankodtam az ügyvédi pálya és a színház között. Anyai ágon egyik unokabátyám színész és színházigazgató volt. Volt, mikor az órák helyett belopakodtam egy-egy próbára, és beültem a karzat leghátsó sorába, lapítva, hogy észre se vegyenek. Egy alkalommal a magyar tanárnőm felhívta a figyelmemet, hogy Illyés Kinga lép fel a színházban az egyik önálló estjével. Elmentem. Amit akkor ott láttam, egy életre meghatározta az utamat. Akkor döntöttem úgy, hogy mégis csak színész leszek. Később felvételiztem Marosvásárhelyen a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolára. Bejutottam egyből és elsőnek a közel száz jelentkezőből.

– Első munkahelye a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház volt. Hogy emlékszik vissza az ott eltöltött évekre?

– Annak idején úgy folyt a végzős színésznövendékek elhelyezkedése, hogy a vizsgaelőadásokat megnézte egy-egy színházigazgató, vagy rendező, és ha valaki nagyon tetszett, megbeszélték a végzőssel, aki választhatott. Marosvásárhelyre senki nem akart menni, csak én. Nagyon „kemény” színház volt annak idején. Sokan féltek attól, hogy „eltemetik” őket, mint ahogyan volt is rá példa. A színház akkori igazgatója és rendezője is egyben, román volt, de tudott és értett magyarul. Harmadéves koromban egy nagyváradi rendező engem kért ki az egyik Vásárhelyen megrendezendő darabjába, mint vendégszereplőt. Negyedévesen a színház igazgatója engem szeretett volna a színházban látni, mivel kevés volt a fiatal színésznő, egy előttem végzett kolléganő volt az egyetlen fiatal. Megkeresett. Rábólintottam. Vásárhely a „szívem csücske”. Már fiatal végzősként, „inasként” is nagyon sokat foglalkoztattak. Volt olyan időszak, hogy egyszerre három előadásban is játszottam, a negyediket próbáltam, ami azt jelentette, hogy hónapokon keresztül reggel 10-től éjjel 11-ig a színházban voltam, és persze akkor még nem beszéltem a vidéki fellépésekről, turnékról. Nagy volt a strapabírásom. Ezt másképp nem is lehetett csinálni. Elhivatottság, megszállottság kellett hozzá. Aztán engem is megtaláltak a jó karakter- és főszerepek is.

– Kik voltak azok a pályatársak, akik meghatározó szerepet játszottak a pályája, színésszé érése során?

– A Marosvásárhelyi Székely Színház talán Erdély legjobb színháza volt. A „nagyok” által létrehozott világhírű társulat olyan színészei játszottak a deszkákon, akiknek szelleme ott lebegett a kulisszák között, és akarva-akaratlan, követni kellett ezt a szellemiséget. Az előadásokat, színészeket imádta a közönség. A mi generációnknak is szerencséje volt azzal, hogy a kihalás egy folyamat, és nem egyszerre történik, mert így mindig maradt egy-egy nagyágyú, akitől tanulhattunk. Osztályvezető tanárom, Csorba András és Gergely Géza volt. Csorba később a kollégám lett. Négy éven át tanultam tőle, nemcsak a szakmát, hanem szinte mindent, amivel egy színésznek rendelkeznie kell. Tartást, kitartást, hitet, humort, emberséget, és a „lehetetlent”. Azt mondta: „a színházban olyan nincs, hogy nincs, vagy lehetetlen. Nincs sámli? Haza mész, és faragsz egyet.” A színházi éveimben is sokat tanultam tőle. Hálás vagyok a sorsnak, hogy játszhattam vele, mint ahogyan Illyés Kingával is. De sorolhatnám hosszan a neveket, a teljesség igénye nélkül említeném Lohinszky Loránd „Tanár Urat”, Farkas Ibolyát, Boér Ferencet, Gyarmathy Pityut, akiket Lohinszky kivételével itt, az anyaországban kevesen ismernek.

– Ismert, sikeres színésznőként tartották számon, majd 1987 nyarán családjával együtt menekültként érkezett Magyarországra, a biztosból a bizonytalanba.

– A kommunista rezsim, a ceausescui diktatúra egy bizonytalan világ volt . Bárkit, bármikor elhurcolhattak, lecsukhattak, eltüntethettek. Az erdélyi magyarságban volt valami néma ellenállás, egy közösségi dac, egy életérzés, amit nem lehetett megtörni. Még a legínségesebb időkben is a kultúránk felé fordultunk vigaszért. Talán ezért van az, hogy az erdélyi székely-magyar olvassa a legtöbb verset. Mindig jelentek meg olyan versek, melyek sokszor virágnyelven íródtak, de értettük. Üzenetként fogtuk fel, és erőt gyűjtöttünk belőlük. Ugyanígy jelentek meg könyvek és drámák is, virágnyelven íródva. Volt egy író, aki kipróbálta, milyen az, ha valaki nevén nevezi a dolgokat, és nyíltan írt a romániai magyarság helyzetéről, meghurcoltatásáról. Ez az író Molnár H. Lajos volt, akinek könyveit betiltották. Én viszont férjhez mentem hozzá. Még a nevét sem volt szabad megemlíteni sehol. Amikor már az akkori Szabad Európa Rádió is beszélt a könyveiről, az őt ért zaklatásokról, a „hatalom” cselhez folyamodott és engem vettek célba. Négy év elhallgattatás, a Securitate és a pártapparátus különféle zaklatásai után, már nem bírtuk tovább. Megszöktünk.

– Hogy élte meg a magyarságát Erdélyben és mi várta az áttelepülést követően?

– A fentiekben már valamelyest ízelítőt adtam abból, mit is jelentett, és jelent ma is, magyarnak lenni Erdélyben, ahol kétszeresen is megsínylettük a hovatartozásunkat. Ez az „itthon” és „otthon” fogalma nálunk, menekülteknél, egészen érdekes módon változik, különféle lelkiállapotunkban más, és más értelmet nyer. Sokáig nem tudtam Szolnokra azt mondani, mikor Erdélyből jöttünk vissza, hogy megyek haza. Ez a haza szó valahogy nem volt azonos azzal, amit otthonnak nevezünk. Pedig valójában ez az egész mindenség lenne a haza, ha a magyarságra kényszerített „gúnyhatárt”, de talán nem is ez a legjobb szó rá, nem vesszük figyelembe. De a „hon” az mindig is a szülőföldem marad. Érdekes, ha a házam és hazám szavakat nézzük, akkor csak egy vessző az eltérés, és mégis mennyire mást hordoznak magukban, holott, ugyanazt kellene, hogy jelentsék. Szolnok, már sose lesz az otthonom. A mai napig sem érzem az enyémnek, mint ahogy a város sem érez a magáénak…

– Hogy sikerült az anyaországon belül „ismeretlenként” újrakezdeni, újraépíteni a pályáját?

– Az erdélyiek csak a választások alkalmával jönnek szóba, utána őket is elfelejti mindenki. Nagyon sok színészkollégám érkezett Magyarországra, és sokuknak nem sikerült a szakmát tovább folytatni. A szerencsések közé sorolhatom magam, mert annak ellenére, hogy nem vagyok színháznál, az a fajta színész vagyok, aki meghalna színház nélkül. Elvették tőlem a színházat, hát csináltam magamnak, és dolgozom, mert ez az életem. Egyéni estjeimmel keresztül-kasul jártam Magyarországot, és számtalan alkalommal felléptem Erdély, Délvidék, és Németország magyarjai előtt.

– Saját repertoárral járja a vidéki falvakat, a környező országok magyarlakta településeit.

– Ez a szabadfoglalkozás eléggé nehéz, hiszen nincs már az a jól bejáratott rendszer, ami a színészi munka rendszertelenségében létezik. Magam szervezem a fellépéseimet, ami rengeteg munkával, olykor felesleges energiapazarlással, és sok bizonytalansággal jár. Keresem a fellépési lehetőségeket, leveleket fogalmazok meg, írok, aztán vagy válaszolnak, vagy nem. Egyszer hopp, másszor kopp. Mindezt tettem és teszem úgy, hogy mellette Isten két ajándékát, Magort és Boglárkát, neveltem, taníttattam.

– Műsorai megválasztásából sugárzik a magyarságtudat. Mekkora teher ma ezzel élni?

– Összeszorult torokkal nézni egy nemzet agonizálást… Kétszeresen élem ezt meg, erdélyiként és magyarként is. Az erdélyiek sorsa sem lehet közömbös számomra, hiszen ott születtem, ott nőttem fel, és éltem harminc évet. Édesanyám apai ágán prior, lófőszékely családok sorakoznak, harcos székelyek, mint a Székely Vértanúk is, akik közül kettő anyai ági rokonság. Nem vagyok politikus, nem tudok mással tenni a magyarság érdekében, csak az előadásaimon keresztül, még ha csak „hangyányit” is.

– Lehet, hogy pont az erőteljesen hangsúlyozott magyarsága az, ami miatt a média tudomást sem akar venni önről?

– A médiának szíve joga eldönteni, hogy kiről szól. Ha Marosvásárhelyen azt írják a fellépésem után, hogy „Vásárhely visszavár”, és az ottani rádió úgy gondolja, hogy negyvenöt perces interjút készít velem, és az előadásokat, melyekben főszerepeket játszottam valamikor, színháztörténeti szempontból is kimagasló teljesítménnyel bíró előadásokként tartják számon, akkor ezzel is megelégszem.

– Fontosnak érzi átadni a pályán megszerzett tapasztalatait a fiataloknak. Mi motiválja ebben?

– Az, hogy fiatalokkal foglalkozom, egyfajta megmérettetés is a számomra, és ezáltal sikerül tovább éltetni magamban is a lángot. Fontosnak tartom, hogy a magyar fiataloknak visszaadjuk veszendőben lévő magyarságtudatukat, hogy legyen mibe kapaszkodniuk, ha majd „hidegen fújnak a szelek.”

– Milyennek látja a szakma jövőjét?

– Szomorúnak. A templom és az iskola tartotta mindig is a nemzetben a lelket az ínséges időkben. A színház templom. Csak az a baj, hogy olyan „istentiszteletekre” nem lehet a népet bevinni, amelyikről már az első szünetben elmenekül. Nem csak egy szűk rétegnek kell a színház. Nem csak a szakmának kellene játszani. Nem csak a díjakért és a pénzért. Ha a szükség úgy hozza, akkor napszámosként kell járni az országot, és így próbálni tenni valamit a lelkek megmentéséért. Magam is sokáig ezt tettem és teszem szívvel, és hittel ma is.

-- Köszönöm a beszélgetést!

Írásunk a www.arkadirodalom.hu cikke alapján készült.

Hozzászólások

@

Küldés