Egy furcsa mítoszról

Póda Erzsébet  2008.5.23. 19:38

Beszélgetés Szapu Marianna pozsonyi adjunktussal egyenrangúságról, egyenlőségről, partnerségről, és a természetes dolgokról.

Szapu Marianna (50) a Pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészkarán dolgozik, adjunktus a Társadalmi Nemek Tanulmányának Központjában.

--Feminista filozófiát tanítok, ennek keretén belül a feminista filozófiai gondolkodás történelmi áttekintését. A filozófia meglehetősen férfias tudomány. Az emberrel, mint univerzális lénnyel foglalkozik, de a szövegeken, megfogalmazásokon keresztül nyomon lehet követni, hogy az ember, mint olyan fogalma mögött mindig a férfi áll. Már a tizennyolc-tizenkilencedik században kimondták, hogy minden ember egyenlő, de természetesen tudjuk, hogy a nők a valóságban semmilyen jogokkal nem rendelkeztek. A nagy gondolkodók már akkor megfogalmazták, hogy az a társadalom, amelyben az emberek egyik fele fölé van rendelve a másiknak, azon változtatni kell. Nagyon sok probléma időszerű még a mai napig is. Ezeket a kérdéseket boncolgatjuk a diákokkal, és foglalkozunk azokkal az aktuális kérdésekkel, amelyek a mindennapjainkban is jelen vannak. Behatóan vizsgáljuk például a nők elleni erőszak, vagy a szépség mítosza kérdéseit.

--Hogyan fogadják a hallgatók ezeket az elméleteket? Mennyire fogékonyak a feminista témákra?

--A feminista filozófia választható tantárgy. Tapasztalatom szerint a diákok fogékonyak, nyitott szellemmel közelítenek a témához. Természetesen mindenki másként reagál, néha bizony kialakulnak parázs viták is, ami véleményem szerint nagyon pozitív dolog. Társadalmunkban a feminizmust furcsa mítosz övezi, általában pejoratív értelemben használják a megnevezést. Sok sztereotípia és negatív vélemény kíséri, és mi éppen azon iparkodunk, hogy a feminista gondolkodásmódot úgy mutassuk be, mint társadalomkritikát és –reflexiót.

--Nagyon sok sikeres nővel készített beszélgetésben hangzik el a mondat: „de én nem vagyok feminista”. Vajon miért tartják fontosnak ezek a nők megtenni ezt a kijelentést? Mennyire lenne fontos tudatni a közvéleménnyel, hogy ez nem valami bűnös irányzat?

--Gyakran tapasztalhatjuk, hogy a nő, aki elmondja, hogy nem ért egyet a nők diszkriminációjával, hogy tenni kell az ellen, hogy a nők átlagfizetése ne legyen kevesebb, mondanivalója végére odabiggyeszti ezt a mondatot. Azért van ez így, mert sok tévhit övezi a feminizmus, s mivel az emberek nem ismerik, félnek tőle. Az egyik ok, hogy a közvélemény úgy tekint rá, mint túl radikális irányzatra, amely családellenes, férfigyűlölő és nem szereti a gyerekeket. Vajon melyik nő merné ezt vállalni abban a társadalomban, ahol az emberek nyolcvan százaléka számára a család a legnagyobb érték? A másik ok, hogy egyszerűbb mindig a többség mellé állni, az általánosan elfogadott nézetekre bólogatni, mint vállalni a másságot, a kritikusságot. A feministák a különcség stigmáját viselik, s bátorság kell ahhoz, hogy ezt nyíltan vállalják, sőt még ahhoz is, hogy szimpatizálnak velük.

--Ilyen félelmetes lenne a feminizmus?

--A feminizmussal takarózni lehet: a közvélemény álságos, mert nem a feminizmus családellenes, hanem a társadalom. Olyan nézetekkel is találkoztam, hogy a válások magas száma, és a népszaporulat csökkenése a feministák tevékenységének negatív eredménye. Miért csak a nőket teszik ezért felelőssé? Minden gyereknek két szülője van. Nem az a megoldás a népességszaporulat növelésére, hogy a nők szüljenek – és ez legyen a fő céljuk. Hanem át kell értékelni, és meg kell változtatni a családon belüli munkamegosztást és szerepvállalást. Ne csak a nő, hanem a férfi is vegyen részt a családi feladatok elvégzésében -- ahogy a nő is jelen van a munkaerőpiacon. Igazságtalan a nők kizárólagos felelősségének hangoztatása. A gyerekvállalási kedv annak függvényében változik, milyen környezetet alakít ki a társadalom a család számára. Akkor változik majd meg, ha a férfi és a nő partnerként, egyenlően vesznek részt a családon belüli feladatok elvégzésében. Akkor valósul meg a valódi egyenrangúság, ha létrejön a családon belüli nemi szerepek újraelosztása.

--Európa szerte kritizálják azt a jelenséget, hogy a nők egyre későbbi korban vállalják az első gyermeküket. Sorra jelennek meg a „szakvélemények” ennek veszélyeiről és káros hatásáról. Ön szerint jogos a „félelem”?

--E mögött azt a törekvést látom, hogy a nőket minden eszközzel igyekeznek visszaterelni a „helyes útra” – tehát a fakanálhoz és a pelenkázáshoz. Könnyen elképzelhető, hogy különféle szaktekintélyek hírnevükkel takarózva nyilatkoznak a témában – pedig egyértelműen kilóg a lóláb. Ez az ideológia a patriarchális társadalom megerősítését szolgálja. Most úgy néz ki, mintha a nő miatt bomlódna fel a világ rendje. Vagyis sarkítva az, hogy az apa adja a pénzt, néha rákiabál a szófogadatlan gyerekre, a család menete és összetartása pedig a nő dolga. Ha pedig valami nem úgy működik, ahogy „kellene”, az csakis a nő hibája. Ezt sajnos maguk a nők is így gondolják – a belénk ivódott nemi sztereotípiák miatt. Ezért kell jobban odafigyelni, tudatosabban élni és nevelni a gyerekeinket.

--Az utóbbi évszázadban többször is érte az a vád a nőket, hogy törekvéseik miatt (pl. az engedélyezett abortusz, a születésszabályozás kérdése, vagy a fogamzásgátlás) ki fog halni az emberiség. Ma is ugyanezzel érvelnek, pedig az elmúlt száz év alatt nem fogyott a Föld lakossága.

--Ha az állam azt akarja, hogy ne haljon ki az emberiség, elég gyerek szülessen, akkor tegyen is valamit ennek érdekében. Legyen családbarát, tisztelje, becsülje, ismerje el (erkölcsileg és anyagilag is) az anyaságot, könnyítse meg a nők helyzetét! Azt mondják, a nők ma már választhatnak anyaság és karrier közül. Én azt mondom, a nők választani kényszerülnek. Ez pedig nem igazságos! Említettem már: a gyereknek két szülője van. Miért csak a nő kényszerül választásra, lemondásra? Ha nőkről beszélünk, férfiakról is beszélünk, hiszen a nők nem légüres térben élnek, hanem a férfiakkal együtt. Ha tehát velük hasonlítjuk össze a nőket – ugyanezt a választást a férfitól senki sem várja el. Természetesnek tartjuk, hogy a férfinak családja van, gyerekei vannak -- ÉS karriert épít. Neki miért nem kell választania? Ráadásul az apát is megfosztjuk az apaság érzésének, átélésének élményétől.

--Ön szerint megvalósítható az esélyegyenlőség?

--Ehhez bizonyára sok időre van szükségünk, de néhány már megvalósulni látszik. Elcsépelt példa, de a skandináv államokban ez már működik. Finnország a kevés országok egyike, ahol az államelnök nő, s a parlamentben a paritás szabálya érvényesül. A törvény lehetőséget ad, és támogatja az apákat abban, hogy szülői szabadságra menjenek. Senki sem tartja különcségnek, elítélendőnek, ha például az apa viszi orvoshoz a gyereket. Ott sem történt mindez egyik napról a másikra, a társadalom kezdeményezte, az állam pedig támogatta ezt. Fontos a társadalmi szemléletváltás is, ehhez pedig a nyilvános vita a témáról. Sok mindent „természetesnek” tartunk, holott kritikusan is lehet és kell szemlélni a dolgokat. Vajon mitől természetes az, hogy a nő mosogat? Attól, hogy annak tituláljuk – más köze nincs a természetességhez. Történelmi fejlődés eredménye, mit nevezünk férfiasnak és nőiesnek. A meghatározás azonban a patriarchális rendszer szempontjából az – eddig az összes ismert társadalmi rendszer férfiközpontú volt.

--Az ön szakterülete a feminista episztemológia. Mit takar pontosan ez a kifejezés?

--Feminista tudományelméletet, -filozófiát és -kritikát. A feminista filozófia szemszögéből reflektálja és analizálja a tudományt, mint társadalmi institúciót. A hallgatókkal azt boncolgatjuk, miben nyilvánul meg a tudomány férfiközpontúsága, mik az okai és következményei. Sok tudományos tényt használtak (és használnak) arra, hogy legitimálják és megindokolják a nők alárendelt szerepét, a hagyományos nemi szereposztás létjogosultságát. Ilyen például a szociológiában a funkcionalizmus, amely szerint a nőt arra predesztinálja a természete, hogy család működésében vállaljon szerepet, a férfit pedig arra, hogy a nyilvános szférában. Vagy a kulturális antropológia, mely szerint a szereposztás az őskorban alakult ki: vadászó férfi, tűzhelyt őrző nő. Ez biológiailag alakult így, ezért természetes. (Például a nők ellen elkövetett erőszak „természetes”, mivel a férfi agresszivitás a biológiai evolúció következménye.) A világ így van megteremtve, akár felsőbbrendű lény, akár a természet alkotta, de így van jól. A modern társadalmakban a tudomány fontossága megkérdőjelezhetetlen. Ha valamire rámondjuk, hogy tudományos tény, akkor azt azonnal el kell fogadni. De ezek a férfiak által megállapított tudományos tények, melyeket csak egyféle szempontból vizsgálnak. A világ pedig kétnemű, kétféle szempontok összessége. A feminista tudománykritika ezekkel a kérdésekkel is foglalkozik.

--Köszönöm a beszélgetést!

Hozzászólások

@

Küldés