Egy nő a médiában


Orbán Erika  2009.3.5. 19:17

A jamaicai születésű Barbara Campbell újságíró, négy éves kora óta él Angliában, s neve három magazin szerkesztőjeként is ismert.

A Live Listings Magazine London első multikulturális magazinja, melyben naprakészen megtalálható minden fontos dolog, ami e kozmopolita városban történik. A Black Heritage Today, a fekete bőrű emberek történelmének legjobb magazinjaként tartják számon. Végül az ő neve fémjelzi az International Women’s Magazine-t, mely egy nőknek a nőkről szóló lap. Mindhárom magazin országosan terjesztett, és online-változatban is megtalálható. Sikereiről, kudarcairól, a nőkről faggatom Barbarát.

– Barbara, mondana pár szót magáról?

– Egyedülálló anya vagyok, egy fiú és egy lány gyermekkel, valamint egy nagy adag humorérzékkel megáldva. Megpróbálom mindig az élet vicces oldalát nézni, ami nem azt jelenti, hogy valamiféle mesevilágban élek. Amíg bohóckodom, addig keresem a megoldást a problémáimra. Már 1995-ben elkezdtem egy újságíró tanfolyamot, de akkor éppen egy nagyon rossz kapcsolatban éltem, ami nem vezetett sehova, leginkább csak az őrületbe. A párom nap, mint nap elmondta, mennyire haszontalan nő vagyok. Tudtam, hogy megérett az idő a változtatásra, s ezt rajtam kívül senki nem fogja tudni megoldani. Felpakoltam hát a gyerekeket, minden holmijukat, s elmentünk egy nők számára fenntartott anyaotthonba. Igazhívő vagyok, olyan, aki MAGÁBAN hisz. Ha nem mondod el magadnak, hogy „ugyan félni fogok, de megteszem”, akkor csak maradsz a megszokott helyeden, ahelyett, hogy előre- és felfele mennél. Természetesen bennem is voltak kétségek és haboztam is eleget – de élőlény vagyok, s az erőszak nem győzhet le, én győzöm le! Mindig újra és újra meg kell próbálni. Te vagy az erősebb!

– Hogyan és miért döntött pont az újságírás mellett?

–1991-ben, agyvérzésben meghalt az édesanyám, nem sokkal azelőtt, hogy eltávozott, beszélgettünk vele az életemről, az ambícióimról. Akkor tudatosítottam, hogy valójában soha nem éltem teljes életet. Mindig is író, újságíró akartam lenni, de amikor tizenöt éves voltam, az iskolában a szemembe nevettek, mondván: keressek valami olyan célt, amit el is érek. Azt mondták soha nem lesz belőlem újságíró a fajtám miatt. Azt hittem el kell fogadnom a nézőpontjaikat, a véleményeiket az olyan embereknek, mint az orvos, a rendőr, a tanár, aki ott állt velem szemben és azt mondta, nem leszek jó író. Azt gondoltam, ha valaki, akkor ő ezt jobban tudja, nem? Így feladtam az ambícióimat. De az anyámmal folytatott beszélgetés után úgy döntöttem, véghez viszem azt, amire oly sokáig vártam. Akkor, alig egy héttel a temetés után, rákot diagnosztizáltak az apámnál. Mivel én voltam a hat testvér közül az, aki háztartásbeli volt, nem volt kérdés, hogy én fogom őt ápolni. Ráadásul ott éltem a szomszédjában. Három éven keresztül ápoltam őt, 1994-ben ő is meghalt. Egy hónappal a temetés után, már egy újságíró főiskolán ültem. Most mondhatják, hogy apám halálával új élet született – az enyém. Visszanézve azt gondolom egyszerű volt, megláttam a hirdetést, megpályáztam, s egy egész napos hosszú teszt után azonnal felvettek. Felvettek, annak ellenére, hogy a reggeli kezdéskor azt mondták, két hét múlva írásban értesítik azokat, akik felvételt nyertek. Részidős állást kaptam egy nagyon komoly kiadónál, amíg a főiskolára jártam. Amikor végeztem és megkaptam a diplomám, felajánlották, maradjak náluk, főállásban. Két éven belül már szerkesztő voltam. Három évvel később pedig elindítottam a saját vállalkozásomat.

– Miért érezte úgy, hogy szüksége van az embereknek, a nőknek egy ilyen magazinra?

– Azok után, amin keresztül mentem az életemben a volt társam miatt, maximálisan tudatában voltam annak, hogy milyen bánásmódban részesülnek a nők – nem csak a házastársuk, de a társadalom által is. Azt is láttam, hogy nem sokuknak van elég ereje ahhoz, hogy kisétáljon, a rossz házasságból vagy változtasson a körülményein. Attól a naptól fogva, hogy a magazin megjelent, imádják, gyűjtik, mi több, hivatkoznak rá! A nők egyébként sokkal elkötelezettebb olvasók, mint a férfiak. Úgy döntöttem, csinálok egy magazint, ami példákkal tud szolgálni a nőknek, hogy mire képesek, ha vesznek egy mély lélegzetet, és egyszerűen csak elindulnak megvalósítani a saját igazi céljaikat. Azt akartam, hogy nézzék meg az életüket és vegyék észre a nagyságukat, a kiaknázatlan tehetségüket és képességeiket. Tudta valaki például, hogy ha egy nő sikeresen vezeti a háztartását, akkor sikeresen vezet egy üzletet is? Csak a költségvetésen és a józanészen múlik!

– Barbara, mit mondana a magyar nőknek?

– A nő, az nő – nem számít, melyik részéről származik a világnak: fehér, fekete, ázsiai, kínai vagy kelet európai. Egy dolog közös bennünk: a nemünk egyesít bennünket. Van a testünknek olyan része, amit nem szeretünk, mind keresztülmegyünk a gyermekszülésen (bár ez egyénileg választható), az egyik mellünk mindig nagyobb egy kicsivel, mint a másik, majdnem mindannyian megszenvedjük a menstruációt; elszenvedjük az érzelmi viharokat, amiket a férfiak okoznak nekünk, és mégsem vagyunk képesek saját életünk irányítására. Úgy tűnik egyesek képesek rá, míg mások nem. Ne hagyjuk, hogy a férfiak, vagy a körülmények alakítsák az életünket, a jövőnket vagy a sorsunkat. Inkább keressük a választás lehetőségét, mint, hogy megfutamodjunk. Irányítsuk a saját életünket és éljük a legjobb képességeink szerint!

– Köszönöm a beszélgetést!



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

Középpontban a közösség

Zana Anita

Beszélgetés Musitzné Pál Renátával, aki korábban látássérülten is önkéntes munkát végzett.

2024.3.4.   


Lassan minden a helyére kerül

Zana Anita

Beszélgetés Horenka Erika látássérült írónővel.

2024.2.25.  1   


„A világ változik, a vers örök”

Zana Anita

Riportalanyunk, Zajcsek Norbert, a látássérültekből álló amatőr színtársulat, a Varázsszínpad, tagja volt hét éven át. Az Egyesület rendezvényein általában szavalni szokott.

2024.2.8.   


„A helyemen vagyok”

Zana Anita

Interjú Kovácsné Mendler Annamáriával, aki klienskoordinátorként dolgozik, s mindezt fehérbottal teszi.

2024.2.2.   


Én ilyen vagyok

Póda Erzsébet

Az tegnap.ma irodalmi díj egyikét az idén Nagy Erika, a Szlovákiai Magyar Írók Társaság titkára kapta. Ez alkalommal készítettünk vele egy villáminterjút.

2023.12.6.   


Soha nem szabad feladni!

Póda Erzsébet

Villáminterjú a világhírű magyar vadásszal, vadászíróval, természetvédővel, Hídvégi Bélával, aki több rangos díjat elnyert már tevékenysége elismeréseként.

2023.9.28.   


Katona vagyok!

Póda Erzsébet

Beszélgetés a francia idegenlégióban szolgált Maquet Ludovic-kal, akinek nemsokára megjelenik a légiós éveiről szóló könyve.

2023.7.27.  9   


Sosem unatkozom

Zana Anita

Beszélgetés Vígh Erikával, Vígh Éva lányával, aki a Vakok és Gyengénlátók Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egyesületének egyik meghatározó alakja volt.

2023.3.5.   


Krónikus bőrbetegség és a stressz

Vona Ildikó

Beszélgetés dr. Szalai Zsuzsanna gyermekbőrgyógyásszal a különböző bőrbetegségek gyógyításáról.

2023.2.21.   


Az önkéntességtől az elnöki székig

Zana Anita

Villáminterjú a Pro Caritate díjas Pestiné Pető Máriával.

2023.1.31.   


Az iskolán túl

Kucsora Zsolt

Beszélgetés a tardoskeddi Benkő Timea pedagógus-íróval.

2022.10.19.   


Kapcsolatok hálójában

Zana Anita

Beszélgetés a Szolnokon élő Baranyi Miks Máriával, aki látássérültként dolgozik a könyvtáros szakmában.

2022.10.2.