Egyensúlyt és konszenzust!(2)


Póda Erzsébet  2004.3.25. 18:39

Interjú Csapó Idával. (Az interjú második része.)

-- A konzervált hagyományos szerep: a család körüli teendőktől megfáradt feleség megváltást vár a munkából hazatérő férjétől – és fordítva. Ebből a helyzetből ered a legtöbb konfliktus.

-- A szocializmusban felülről irányított állami feminizmus működött, nem is ment át azokon a folyamatokon, hullámokon, mint a nyugati feminizmus. Megrekedt valahol, ezért ilyen ma nálunk a nők helyzete. Mivel csak két munkavállaló tudta eltartani a családot, ezért az állam mindent megtett, hogy ezt megkönnyítse. Bölcsődéket, óvodákat nyitottak, de a nők a magánszférában nem lettek emancipálva. Kettős teher nehezedett rájuk. És így van ez a mai napig. Akkor kerülnének a dolgok egyensúlyba, ha a férfiak is kivennék a részüket a családon belüli munkából, s levennék a teher egy részét a vállunkról. Sajnos a sztereotípiák a zsigereinkben vannak, ezeken nem lehet változtatni egyik napról a másikra. Akkor lesz változás, ha a két nem együtt vág bele. A férfiaknak apáknak kell lenniük, mert lemaradnak, emberileg kevesebbek lesznek. Át kell élniük az apaságot, hogy érzelmileg, lelkileg gazdagabbak legyenek. Az apának nemcsak az a szerepe, hogy munka után fegyelmez, mert az senkinek se válik hasznára. Hanem az, hogy neveljen, szeressen, segítsen! De ez persze csak akkor oldható meg, ha nem lesznek arra kényszerítve, hogy tíz-tizenkét órát dolgozzanak a puszta megélhetésért. Vagy ha a nők munkáját is rendesen megfizetik.

-- A legtöbb gondot a háztartási munkák megosztása jelenti, hiszen ez teljes mértékben a nőkre szakad.

-- A háztartási munka nem lelki élmény, a tiszta lakás viszont kellemes érzéssel tölti el az embert. Nem igazságos, hogy mindent a nőre hárul. El kell osztani a feladatokat. A nők nagy hibát követnek el, amikor kiveszik férjük kezéből a gyerekpelenkázást, a mosogatnivalót, vagy kritizálják őket. A férfi végül azt mondja: csináld magad! A nők nagyobb tudással, gyakorlattal rendelkeznek a család körüli teendők terén, hiszen erre szocializálták kiskoruk óta. Ismerik a házimunkák minden csínját-bínját. A férfiak viszont nem, hát el kell nekik magyarázni! Ne vegyük ki a kezéből a porszívót, gyakorolnia kell, hogy megtanulja! Újabb csapda: sokáig tart megkérni, rávenni, elmagyarázni – azalatt egy nő rég befejezi a munkát. De olyan ez, mint a cégvezetés: ha a főnök nem tanítja be a beosztottját, ha nem beszéli meg vele folyamatosan a teendőket, a végén csinálhat mindent egyedül.

-- Akkor hát mit tegyünk?

-- Mártírkodjunk, csináljunk mi is dühösen mindent egyedül? Hiszen ezt láttuk anyáinktól. A régi sémák működnek, de csak addig, amíg nem változtatunk rajtuk. A kérdés jól érezzük-e magunkat a bőrünkben? Az élet nem arra van, hogy örökösen fáradtak, rosszkedvűek legyünk. Éljünk örömmel és tudatosan! Figyeljük önmagunkat, önmagunkra, és merjünk változtatni azon, ami nem tetszik, ami nem esik jól, amit nem teszünk meg szívesen. Figyelem: a nők hajlamosak átvenni a felelősséget – „én vagyok a hibás, ő mindent jól csinál”! Nagy lecke a párkapcsolat, de ha odafigyelünk, s nem adjuk fel önmagunkat, előbb-utóbb megegyezésre jutunk.

-- Szerinted tehát kompromisszumra kell jutni a párkapcsolatban?

-- Nem hiszek a kompromisszumban: ez a győztes-vesztes felállás, amikor az egyik, a gyengébb (a nő) megadja magát. A párkapcsolat legyen egyenrangú. Közös megegyezést, együttműködést kell kialakítani, mert az vezet előbbre, annak van értelme. Konszenzuspárti vagyok -- a viták után mindkét embernek van saját javaslata, keressük meg a harmadik, a legjobb megoldást! Erre sajnos a mai napig nincs kultúránk. A nő-férfi viszonyban mindig a nők a vesztesek. Zsigereinkben vannak az évezredes sztereotípiák, nem lehetünk türelmetlenek. Nincsenek illúzióim, de már látom, hogy megindult a változás, amelyhez én is és a hozzám hasonlóan gondolkodó, tenniakaró nők és férfiak is hozzáteszik a maguk építő morzsáit. Optimistává tesz, ha arra gondolok, hol tartunk ma a száz évvel ezelőtti állapotokhoz képest. Akkor tudós férfiak tollából olyan írások születtek, melyekben azt bizonygatták: ha a nők tanulni fognak, megszűnik a menstruációjuk, vagy a nők agya nem alkalmas a szellemi munkára. Ma már megmosolyogjuk ezeket az elméleteket, de abban az időben halálosan komolyan vették.

-- A nő médiaképe a magyar sajtóban elképesztő. Többnyire két-három szerepben láthatjuk viszont: önfeláldozó anyaként, névtelen feleségként, ritkábban a családon belüli erőszak áldozataként, akkor viszont az eset nincs kommentálva, vagy a kifestett, szexi, nem túl okos cicababa szerepében. Szerinted miért van ez így?

-- A női témákat modern megközelítésben ma Magyarországon lehetetlen a sajtóba vinni, mert csak a hagyományos sztereotípiákat közvetíti, nem beszélve a reklámokról. A magyar nő a médiában ma elsősorban mellékszereplő. Újságírói szemmel látom, hogy a libamagazinok a pasifogásról, a sminkelésről, a sütés-főzésről, és arról írnak, hogyan feleljen meg a nő a férfi elvárásainak. Mellékvágányra terelik a nők figyelmét, azt sulykolva beléjük, hogy csak erre van igényük. Az a tapasztalatom, hogy a médiában dolgozó nők is szenvednek ettől. Velük ugyanúgy bánnak a munkahelyükön, mint a többi nővel. Ha komoly női vagy netalántán feminista témákról próbálnak írni, akadályokat gördítenek eléjük, zaklatják, piszkálják őket. A lap eladhatósága az elsőrendű szempont. Az újságírónőknek meg kell alkudniuk. Holott úgy tartják, az újságírás is elnőiesedett, az üvegplafon-jelenség itt is érvényes. Ahogy felfelé megyünk a ranglétrán, láthatjuk, hogy a rovatvezetői, felelős szerkesztői, kiadásvezetői, főszerkesztői posztokat férfiak töltik be. A cikkek nem foglalkoznak női szempontokkal, nem írnak progresszíven a nőkről, ha pedig írnak, maguk az újságírónők is sztereotip kérdéseket tesznek fel – mert nem elég öntudatosak!

-- Hogyan lehetne ezt megváltoztatni?

-- Szemléletformáló képzések nélkül semmi sem fog változni – a női fejekben rendet kell tenni, felvilágosításra van szükség! Ma a magyarországi társadalomban furcsa feudalista-kapitalista viszonyok uralkodnak: mintha fél lábbal még mindig a tizenkilencedik században lennénk. Ez tükröződik a médiában is: egyetlenegy olyan lap sincs, amely komoly, értékes, haladó szemléletű, esetleg feminista témájú cikkeket közölne. Arról, mit tegyen a nő, hogy egyenjogú, egyenrangú legyen a társadalomban és a magánéletben. Így a nő csak a felszínes magazinok nőképét ismeri. Nem értesül arról, mennyi sikeres, értékes nőtársa dolgozik a közéletben, milyen nagyszerű dolgokat hoznak létre. Nem csoda, ha nehezen vállalnak nagy feladatokat, kitűnő képességeik ellenére inkább maradnak a fakanál mellett, hiszen nem jelenik meg előttük a követendő példa.

-- Mi a véleményed a női szolidaritásról?

-- A nők közötti állandó civakodás abban gyökerezik, hogy nem viselik el tőlük a nyíltszíni agressziót. Ezért suba alatt élik ki magukból -- áskálódnak, furkálódnak, pletykálkodnak. A nők irtóznak a tettlegességtől: ugyanakkor kifinomult módszereik fejlődtek ki a lelki, érzelmi agressziókra. Valószínűleg ennek is a szocializáció az oka. Ráadásul, ha a nő dolgozni akar, sikereket akar elérni, be kell tagozódnia a férfitársadalomba, meg kell felelnie a férfias elvárásoknak. A betagozódás után a nő „elfelejti”, honnan jött, mint hátrányos helyzetű nő. Az iskola igazgatónője például „elfelejti”, hogy a női beosztottjának miért kell hazasietnie munka után. A politikusnők teljesen „megfeledkeznek” a női problémákról, a női érdekekről. A felmérések szerint a sikeres nők a véletlennek vagy magánéletüknek tulajdonítják, hogy jó beosztásba kerültek. Eszükbe sem jut, hogy a feminista elődeink emancipációs törekvései nélkül nem juthatnának oda. A közéletben szereplő nők interjúkat adhatnának, nyilatkozhatnának erről. De mindegyikük attól retteg, hogy rásütik a feminista bélyeget. Szemléletváltásra lenne már szükség, hogy a feminizmusról leszedjük végre a rárakódott hamis negatívumokat!

-- Köszönöm a beszélgetést!



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

Egyensúlyt és konszenzust!(1)

Póda Erzsébet

Interjú Csapó Idával, a Budapesten élő újságírónővel és aktivistával.

2004.3.24.   

A rovat további cikkei

Az utolsó patkolókovács

Póda Erzsébet

Huber László patkolókovácsot, a Csallóközben, Erdőhátkarcsán kerestük fel. Aprócska műhelye pontosan úgy néz ki, mint amilyeneket már csak a falumúzeumokban láthatunk.

2018.4.5.    10


A függöny mögött

Tompa Orsolya

Az önvaló kifejezése mindenki számára mást jelent. Beszélgetés Zoltai Bea festőművésszel.

2017.10.7.    5


Pillanatnyi impressziók

Tompa Orsolya

„A fényképezőgép képeket örökít meg, de valójában a puszta képnél jóval többet rögzít.” Beszélgetés Szalay Mona fotográfussal.

2017.7.23.    64


Teológia és feminizmus

Tompa Orsolya

A teológia sokrétű és megosztja az embereket. A feminizmus is. Beszélgetés dr. Perintfalvi Ritával.

2017.4.21.    9


Örülni minden apróságnak

Póda Erzsébet

"Megtanultam, hogy nem szabad siránkozni. Megtanultam kimondani, ha valami bánt, vagy nem értek egyet valamivel." Beszélgetés Fabó Máriával, a Komáromi Jókai Színház marketingvezetőjével, a Szakképző és Felnőttképzési Intézet igazgatójával.

2016.8.8.    88


Katonaélet nőként

Tompa Orsolya

Hogyan éli mindennapjait és hogyan áll helyt a mindennapokban egy nő katonaként? Riportunkban ezekre a kérdésekre keressük a választ maguktól a katonanőktől.

2016.6.27.    95


Bőrnek, léleknek

Póda Erzsébet

Nem elég szempillát, szemöldököt festeni, a kozmetikusnak szépíteni kell a vendég bőrét, ápolni a lelkét, mondja Both Tímea kozmetikus.

2016.5.30.    14


Minden ország más

Tompa Orsolya

Beszélgetés Harmincz Ritával, a sárga ruhás utazóval.

2016.4.28.    8


A pillanat varázsa

Póda Erzsébet

Szeretem megmutatni, hogy ezernyi szépség és csoda ölel körül minket: beszélgetés Virágh Mária fotóssal.

2016.2.5.   


Szex, érettség és más kérdések

Tompa Orsolya

Beszélgetés Győri Szilvia szexuálpszichológussal.

2016.1.21.    29


A tehetségen túl

Póda Erzsébet

Beszélgetés Bakonyi Orsolya előadó- és képzőművésszel.

2015.12.28.    80