Én és a fiam (1)

Vég Erzsébet  2008.4.16. 11:43

Beszélgetés egy gyermekét „külön” nevelő édesapával.

Amikor az Egyszülős konferencián voltam, a hallottak-látottak után érdekelt, miként élik meg a mindennapokat a gyermeküket egyedül nevelő szülők. Minden bátorságomat összeszedve, egyiküket megszólítottam és interjút kértem tőle.

Gerencsér Gábor , a konferencia résztvevője, készségesen válaszolt kérdéseimre, őszintén, nyíltan beszélt élete alakulásáról.

– Mióta egyedülálló apa?

– A fiamat három és fél éve, kilencéves kora óta nevelem egyedül. Születése apás szülés volt, életem meghatározó élménye. Szép, egészséges kisfiúként jött a világra. Akkor még teljes volt a család: szülők, nagyszülők, testvérek. Gyermekünk születésekor feleségem és én is harminchét évesek voltunk. Házasságunk talán későinek mondható: feleségemnek a második, nekem az első. A családtól és a barátainktól sok segítséget kaptunk, zajlottak az események, szépen alakult minden. A fiam születése után két évvel a gyermekáldás örömét követte a gyász: meghalt az édesapám. Nehéz feladatok, döntések hárultak rám, melyekkel részben magamra maradtam, részben magamba is zárkóztam. A felnőtt élet új arcát mutatta, miközben szűkebb családi életünk még nagyon friss, sérülékeny, alakuló időszakát élte. Abban az időben a feleségemnek és nekem több belső, családi, házastársi problémát kellett volna felismerni és közös erővel megoldani. Visszatekintve úgy látom, hogy – a mindennapi tennivalók sikeres megoldása mellett – ezeket, a saját családunk későbbi működése szempontjából fontos problémákat, akkor, idejében nem sikerült megértenünk, megbeszélnünk és legalább részben együtt megoldanunk. Külön, saját megoldásokkal próbálkoztunk, amelyek a mi esetünkben sem vezettek igazán eredményre. Bizonyos értelemben már közös életünk kezdeti évei után, közös otthonunkban is „egyedülálló szülőkké” váltunk. Az életünk közös problémáit makacsul másképp értelmeztük, a másiktól vártuk azok megoldását.

– „Jó válás” volt az önöké?

– Ha gyermek, vagy gyermekek vannak a családban, nincs jó válás. Két felnőtt ember elválhat egymástól közös megegyezéssel, megértéssel. Akár barátok is maradhatnak. A gyermeküket mindennél jobban szerető szülők számára, és a mindkét szülőt szerető gyermek számára azonban válás esetén csak rosszabb helyzet következhet: nem találkozhatnak, nem lehetnek együtt minden nap, mint korábban közös otthonukban. Az ide vezető út, a válás több éves folyamata mindig fájdalmas érzésekkel, felismerésekkel jár együtt. A mi esetünkben is nehéz volt a felismerés, a végső döntés felvállalása. Évekig tartott. Nem is döntöttünk, inkább sodródtunk. A családi élet, a gyermeknevelés, a mindennapi feladatok megoldása folyamatos építkezés. Nehéz közben megkezdeni a bontást, az „átépítést”. Ezen az úton az ember szinte teljesen megsemmisül. Csalódik a másikban, csalódik önmagában, mint problémamegoldó emberben és abban a belső képben, amit a családról lelkében alkotott. Ezt a legnehezebb feladni, ezt az álmot.

– Nagy többségben a gyermeket a bíróság az anyának ítéli, önöknél ez miként alakult?

– Tíz évig éltünk együtt, utána három évig külön. Három év különélés után, fél éve váltunk el egymástól jogilag. A feleségem költözött el, a fiam és én az otthonunkban maradtunk. A feleségem ezekben az években a gyermek igényei szerint hetente többször, hét közben és hét végén is hazalátogatott. Ezt mindketten fontosnak tartottuk. Hétről-hétre megállapodtunk a következő találkozások időpontjában, s bár semmi sem pont úgy volt, ahogy megbeszéltük, de a kapcsolat így közte és a fiam között kellően szoros, biztonságos maradt. Lassan kialakult egy új helyzet, amelyben, mint házastársak is eldönthettük, hogyan tovább. Amikor egy évvel ezelőtt beadtam a válópert, addigra már nagyrészt kialakult a feleségem külön élete és a mi külön életünk. A találkozások, a kapcsolattartás ritmusa is, amiben szülőként meg tudtunk egymással állapodni. Számomra természetes volt, hogy a fiamnak gondját viselem, ezt is sikerült megbeszélnünk. A két bírósági tárgyaláson megerősítettük válási szándékunkat, és a közös megegyezésünket tartalmazó megállapodásunkat. A bíró a házasság felbontásakor a megállapodásunk szerint döntött a gyermekelhelyezésről, a kapcsolattartás módjáról és a gyermektartás összegéről.

– Milyen gyakran látogatja a gyermeket az anyukája?

– A megállapodásunk és a bírói ítélet szerint a fiam havonta három hétvégét tölt az anyjával, két alkalommal péntek-szombati, egy alkalommal szombat-vasárnapi napokon, de a kapcsolattartás nincs korlátozva. Mindennap beszélnek telefonon, ha igényli, az anyja meglátogatja, találkoznak, rövidebb programot, például vásárlást, szervezhetnek hét közben is. Vannak kialakult, közös szabadidős programjaik, ilyen például a nyári bob vagy a bringózás a Margit-szigeten. Ünnepnapokon, a fiam névnapján, születésnapján, Karácsonykor vagy más ünnepeken az anyja meglátogatja, így gyakran és rendszeresen találkoznak. Iskolai szünetekben több napot tölt az anyjával, nyáron két hetet nyaralnak együtt. Ha a gyermek beteg, akkor lehetőleg az anyja is részt vesz az ápolásában, orvoshoz viszi, napközben eljön hozzá, vele van, vigyáz rá. A kapcsolattartást a külön élő vagy elvált szülőknek rugalmasan, a gyermek igényei szerint kell alakítani, szervezni. Ezt jogilag nem lehet szabályozni. A gyermek számára ilyenkor is a legfontosabb a biztonság, a külön élő szülő elérhetősége és a kapcsolat folyamatossága.

– Mit talál a legnehezebbnek egy ilyen élethelyzetben (a gyermeket egyedül nevelésben)?

– A legnehezebb a kettős nevelés fokozott érvényesülése, mivel a külön élő szülők között nagymértékben csökken a párbeszéd ideje, lehetősége. Ez a probléma a családi együttélés során is kialakulhat. De elvált szülők esetén gyakoribbak és a válás során még ki is éleződnek azok az értékrendbeli különbségek, amelyek meghatározzák a szülők nevelési attitűdjeit, és befolyásolják a gyermek testi, lelki és szellemi fejlődését. A gyermek szereti a szüleit, nyitott mindkét szülő értékrendje felé, melyek részben kiegészítik egymást, részben ellentétesek, ütköznek egymással. Nálunk ez a házasságunk idején is komoly probléma volt. Bizonyos dolgok szögesen eltérő értékelése, egyes jelenségekről való különböző vélekedés, amit a gyermek, mint szülői véleményt, viszonyulást, értéket ismert meg. Ha a szülők közt túl sok a különbség, vagy fontos, döntést igénylő kérdésekben mást-mást képviselnek, akkor a gyermek elbizonytalanodik. Fontos kérdésnek tartom például a gyermek életében a tanuláshoz, a tudáshoz való viszony alakítását, ebben jó, ha a szülők egységes állásponton vannak, de számos más példát lehetne említeni.
Ha a szeretetkapcsolat megmarad, és a távolabb élő szülő is neveli a gyermeket, ilyen értelemben nincs is egyedül nevelő szülő, mert mindig mindkét szülő neveli a gyermeket. Csak nem együtt és egymás előtt történik mindez, nem tudnak a másik nevelési akcióiról, vagy csak közvetve. Időben és térben külön élnek, és külön nevelik gyermeküket. Valójában „gyermeküket külön nevelő szülők” vagyunk.

(Folytatjuk)

Hozzászólások

@

Küldés