Rendhagyó koncertek – rendhagyó közönség

Zana Anita  2024.11.25. 20:13

Beszélgetés Patkós Imrével, a Szolnoki Szimfonikus Zenekar szakmai igazgatójával.

A felkészültség és a nyitottság hozza el a katartikus robbanást

A Szolnoki Szimfonikus Zenekar számára kimondottan fontos a társadalmi felelősségvállalás, és elkötelezett amellett, hogy a kultúra és a zene mindenkihez eljusson. Ennek érdekében tiszteletjegyeket adományoztak a Vakok és Gyengénlátók Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egyesületének. Az együttműködés az Egyesület közel 250 tagjának ad lehetőséget arra, hogy ellátogassanak a zenekar koncertjeire a 2024/2025-ös zenekari évadban.

„A zene nem ismer határokat és abban bízunk, hogy koncertjeink új, különleges élményt nyújtanak a látássérült embereknek, lehetőséget adva arra, hogy ők is részesüljenek abból az érzelmi és szellemi gazdagságból, amit a klasszikus zene nyújt” – nyilatkozta a szoljon.hu-nak Ignácz Kristóf, a Szolnoki Szimfonikus Zenekar Nonprofit Kft. ügyvezetője azon az eseményen, amelyen a klasszikus zenei együttes átadta kulturális adományát az Egyesületnek, amely stílszerűen október 15-én, a fehérbot nemzetközi világnapján volt.

A koncertjegyeket a Vakok és Gyengénlátók Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egyesületén keresztül igényelhetik a vármegyében élő látássérült személyek.


Patkós Imre

Honnan jött az ötlet, hogy az Egyesületnek ilyen típusú adományt szeretnének nyújtani, honnan indult a kapcsolat?

A Szolnoki Szimfonikusok, mint a helyi kultúra egyik őrzője és közösségszervezője küldetésének vallja, hogy a társadalom minél szélesebb rétegéhez juttassa el a minőségi szórakozás élményét a zenén keresztül. Ehhez rendeljük feladatainkat is és együttműködéseinket is ez a cél vezérli. Az elmúlt évek során nagyon sok olyan koncertünk volt, amit kulturálisan ellátatlan területeken tartottunk akár saját szervezésben, akár más koncertszervező ügynökségeken keresztül. Harminc-negyven koncertünk is volt például Kunhegyes környékén. Jó néhány koncertműsorunk bekerült a Filharmónia Magyarország programsorozatába is. Sokat koncertezünk szabadtéren, köztereken, járunk idősekhez, nyugdíjasokhoz és gyermekekhez, fiatalokhoz egyaránt. Pár évvel ezelőtt gyakori fellépők voltunk a Tisza-tavi és Tisza menti városok templomaiban is, nemzetközi kurzusokat vittünk, amíg pályázati forrásokból tudtuk csinálni.
Az EU-támogatások sajnos elapadtak: nemcsak nálunk, hanem máshol is. Azonban nekünk ez a küldetés fontos, mind saját magunk, mind a környezetünk érdekében. Ezt az identitásunkat nem akartuk feladni. A covid idején rengeteg kiscsoportos kezdeményezés volt, ezt a zenészek maguk találták ki. Több kisebb kamaraformáció jött létre a zenekarból, keresték a fellépési lehetőségeket, parkokban, szabadtéren, kisebb közösségekben, így próbáltunk meg túlélni. A covid elmúltával, látva-hallva a kamaraegyüttesek sikereit, nem akartuk hagyni elsorvadni ezeket a kezdeményezéseket, próbáltunk újakat keresni. Kulturális küldetésünk záloga – és egyben a zenekar menedzsmentjének felelőssége, hogy művészeinknek minél több fellépési lehetőséget és ezekre minél nagyobb közönséget tudjunk biztosítani. Így folyamatosan bővítjük együttműködő partnereink körét: a Vakok és Gyengénlátók Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egyesületével is felvettük a kapcsolatot. Adta magát az időzítés is, mert most volt a vakok nemzetközi világnapja.

Ezek tulajdonképpen adományjegyek? Konkrétan mit lehet erről tudni?

Ezek koncertjegyek. A Szolnokon megrendezésre kerülő évados hangversenyeinkre szólnak.

A népszerűsítés nagyon fontos, és a kultúrának oda is el kell jutnia, ahová ez nehezebben történne meg, például a fogyatékosokhoz.

Igen, minél szélesebb társadalmi réteghez kívánjuk elvinni a zenét. Ez két módon történhet. Az egyik, hogy koncertet tartunk és közönséget szervezünk, a másik, hogy mi megyünk ki valamilyen helyszínre, mondjuk. fogyatékosügyi intézményekhez. Ez a produkció méretétől és jellegétől, illetve a helyszín befogadókapacitásától is függ. Tőlünk ez nem idegen. A zenekar nonprofit kft formájában működik, előadó-művészeti tevékenysége közhasznú jellegű, tehát nem csak szívügyünk, hanem kötelességünk is az egyenlő esélyű hozzáférés biztosítása.

Én úgy tudom az Egyesületünk elnökétől, hogy ez egy hosszútávú folyamat. A zenét a látássérültek körében kiugrási lehetőségnek látom. Ez is egy alkalom lenne arra, hogy megszeressék az emberek a komolyzenét? Gondolok például Érdi Tamás tevékenységére.

Valóban, a kulturális szolgálat rengeteg türelmet és befektetett munkát igényel. Mint minden szemléletformálási folyamat, ez is energiaigényes és hosszadalmas. Szeretném elkerülni annak látszatát, hogy könnyű lenne ez az út. Persze, mi is többféleképpen, több módszerrel próbáljuk. Van, hogy a koncertek szünetében gyerekeknek megengedjük, hogy kipróbálják az ütős hangszereket és egyébként is igyekszünk ifjúsági koncertjeinkbe némi interaktív jelleget csempészni. Törekszünk arra is, hogy az előadásokon ismeretterjesztést végezzünk olyan formában, hogy azt bárki könnyen megértse. Minden koncertünkön van narrátor, aki megismerteti a közönséget a mű történetével. Nem mindenhol van ilyen. Így olyan emberek érdeklődését is fel tudjuk kelteni, akiknek a művekről nincs semmilyen előzetes ismerete és ez nem is jelent problémát a koncertlátogatáskor. Ezt a közönségünk azért is szereti, mert közreműködőink olyan elhivatott zenepedagógusok vagy zenetörténészek, akik maguk is hivatásos muzsikusok és az élményszerű beszámolóknak mindig nagy sikere van. Ez beszippantja a közönséget. Akiket hívunk, azokat régóta ismerjük, például a Zeneakadémián tanító professzorok. Ők olyan módon beszélnek a művekről, ami közérthető, sztorikat mesélnek, amiket kikutattak, és jó előadói készséggel adják tovább. Ez élményszerű annak is, aki soha nem tanult zenét vagy zenetörténetet, esetleg nem szokott rendszeresen járni hangversenyekre.

Akkor a vakok körében is ez a fajta népszerűsítési mód válhat be?

Biztosan! Azt az atmoszférát bárki képes megérezni. A teremben nemcsak akusztika van, hanem az előadóművészek és a közönség között létrejön egyfajta erőtér, aura. Van ennek valamiféle ceremoniális, szakrális jellege, átszellemülünk, másfél-két órát utazunk, és a végén a katartikus érzés. Ez beszippantja nemcsak a látó embereket. Mire a koncert végére érünk, nem kell megmagyarázni, hogy mit érzünk.

A látássérülteknek a fülük szolgál arra, hogy mindenféle információt megszerezzenek a világból, tapasztalataim szerint a zenei hallásuk is jobb. Mit gondol erről?

Valószínűleg a kifinomultabb hallásnak köszönhetően a ráérző kapacitásuk bizonyára jobb, azt el tudom képzelni, hogy ezek az emberek befelé, a „dolgok mögé” jobban hallanak.

Önnek volt ismeretsége látássérült emberrel?

Egyszer volt egy japán vak hegedűs vendégünk, Mozart A-dúr hegedűversenyt játszottunk. Le volt ragasztva a dobogóra egy egyméteres elektromos kábel, hogy érzékelje, meddig mozdulhat. Mindenkinek megvan a helye a koncerten, neki is megvolt. Ahhoz képest, hogy mennyire tartottunk a szituációtól, könnyen ment. A látó emberek gesztusokkal kommunikálnak. De ahogy megszólaltak az első hangok, olyan gesztusokkal vezette az előadást vakon, hogy fogyatékosságát nem lehetett észrevenni. Addig kellett csak segíteni, amíg megtalálta a helyét a színpadon, de az elsőtől az utolsó hangig semmilyen további segítségre nem volt szüksége. Ő volt a szólista, mi mentünk utána. A közönség is azt feltételezte, hogy ez milyen nehéz feladat lehet, és aztán annál nagyobb volt a feloldódás, hogy sikerélmény van, mindenki részéről: a zenekar, a szólista, a közönség részéről egyaránt.



Akkor ez biztos nagyon nagy élmény lehetett!

Volt egy másik látássérült vendégművészünk is, egy japán zongorista, Nobuyuki Tsujij. Fukuokában voltunk koncertezni, és Rahmanyinov 2. zongoraversenyét játszottuk, ez a világ egyik legnehezebb darabja. Az a fajta energia és szuggesztivitás, amit az a fiú a színpadon mutatott, lenyűgöző volt és a végén kirobbanó sikert eredményezett. Az érzelmi kitörésnek az intenzitása volt sokkal magasabb, azonosultunk vele és szurkolóvá váltunk, minden résztvevő akarta, hogy megoldjuk jól ezt a feladatot, hisz közös a siker, az öröm. Amikor együttes lendület viszi az előadást, félelmetes a hatása, amit ki tud váltani.

Szerintem az a fontos, hogy tényleg van több olyan előadóművész, aki valamilyen hátrányban van, valamilyen fogyatékos, pontosan az a jelentősége, említve pl. Érdi Tamást vagy Agárdi Szilviát, hogy nem az a lényeg, hogy fogyatékosok, hanem az, hogy olyan minőséget tudnak adni, ami tényleg megüt egy szintet, és nem az van, hogy szegény vak lány énekel…

Nyilván a japán élmények befolyásolnak, nekem ez így adatott meg, ez a két emlék úgy ragadott meg, ahogy ezt elmeséltem. Sokféle emberrel találkozunk, sokféle szólistával sokféle kultúrkörből, ez sokrétű alkalmazkodást igényel. Persze nem könnyű, de itt nem arról van szó, hogy az egyik tud táncolni és a másikat húzza magával, hanem a színpadon mindenki profi, egyenrangúak, még ha ehhez a hátrányban lévő félnek további extra erőfeszítéseket is kell tennie. Ha nem így lenne, feltételezem, hogy nem tudna benne maradni az előadó-művészeti életben. Azt gondolom, hogy ebben a viszonyban neki is, a másik félnek is rugalmasan kell tudnia váltani egyik helyzetről a másikra. Ennek kölcsönösnek kell lennie. Nemcsak a befogadói oldalon kell alkalmazkodási képesség, hanem a másik fél részéről is. Nyitottnak és felkészültnek kell lenni, akkor automatikusan jön az empátia és a segítségnyújtási szándék.

Említette, hogy mindenfelé járnak a világban, de a zenekar nevében benne van, hogy szolnoki. Mit jelent az, hogy ez a zenekar egy szolnoki zenekar?

Hivatalosan Szolnok a székhelyünk, és itt van a rezidens koncertéletünk. Van egy művészeti koncepció, hogy hogyan épül fel a zenekar évada. Nagyon sok reprezentáns helyszín van, szép előadói termek, továbbá iskolák, intézmények, ahol koncertet tudunk adni akár nagyzenekarral, akár kisebb formációval. Pl. a Lázár Ervin Programnak az a filozófiája, hogy nem a gyerekekhez visszük el a koncertet, hanem a gyerekeket hozzuk el a koncertterembe. De bevisszük a hangversenyt a templomba is, mert egészen más hangulata van egy Bach-műnek egy templomban, mint egy ultramodern koncertteremben. Vagy mondhatnám a nyári crossover vagy könnyed komolyzene koncerteket is, amelyek helyszíne a Tisza-part, a Kossuth tér, Szandaszőlős, a Kertváros, tehát a város olyan pontjai, ahol normál esetben például egy piac van. Elvisszük a produkciót olyan helyekre, ahol bárki meghallgathatja. Így nemcsak a zeneértő tudja, hogy van a zenekar, hanem bárki. Cégekkel is van kapcsolatunk, az ő rendezvényeiken is adunk koncerteket.

Tehát önöknek nagyon fontos, hogy a zene, a komolyzene eljusson minél többekhez. Én is voltam a Széchenyi lakótelepen ilyen koncerten.

Ezt más zenekarok, művészeti együttesek is csinálják, de mi a keményvonalasabbak közé tartozunk. Regisztrált előadó-művészeti szervezetként tevékenységünket szakminisztériumi felügyelet mellett végezzük, rendszeres beszámolási kötelezettség és ellenőrzés mellett. Nem minden együttesnek egyformán fontos minden része az általunk is végzett missziós tevékenységnek. Van, aki jobban szeret a Zeneakadémián bérletes koncerten játszani, mert nem szorul rá arra, hogy elvigye a zenét mindenhová, mert a közönsége meg tudja fizetni a tizenezres jegyet. Mi nem ilyen területén működünk az országnak, nem azok közé tartozunk. Vannak kulturálisan kevésbé ellátott területek, mint a miénk, és vannak kulturálisan túlreprezentáltak, mint pl. Budapest. Különbségek vannak aszerint is, hogy milyen társadalmi helyzetű emberek járnak a koncertekre. Augusztus 19-én Törökszentmiklóson voltunk, ott például ott volt a város apraja-nagyja. Ez egy kiemelt társadalmi eseménynek számított. Van, akit a kíváncsiság hajtott, más azért jött, mert a komája is, és van, aki társasággal érkezett. Hála Istennek a szabadtéri koncertek „eseményszámba mennek”, és ha tetszett a látogatóknak, lehet, hogy legközelebb is jönnek.

Tehát van egy közösségépítő ereje, ahol egy közösséget alkot a zenekar és a közönség? –

Közösség- és közönségépítő. Azt szeretnénk hinni, hogy ez így van, hogy ez hasznos, mert ez is a jól felfogott érdekünk. Nem szolnoki specialitás, hogy a bérlőközönségünk a középkorú vagy annál idősebb emberekből áll. Vannak fiatalok, de kevesen. Egy koncert másfél-két óra, nem mindenkinek van türelme végigülni, mert sietnek. A gyerekkoncerteken, vagy legutóbb a Zsinagógában egy filmzenei programon ott voltak a szülőkkel akár a pici gyerekek is. Ők még nem sietnek. Valahol a tinédzserkortól kezdődik, hogy már nagyon nehéz megragadni, beszippantani a fiatalokat. Viszont muszáj próbálkozni, hogy meglegyen a folyamatosság.



Én úgy látom kívülről, hogy önökben megvan ez a fajta elhivatottság. Szerintem a színházra is ez a jellemző, hogy vagy a gyerekek, vagy a középkorúak látogatják, és a fiatalok nem annyira. De úgy látom, önök nagyon sok fellépést vállalnak.

Igyekszünk több korosztályt is megszólítani. A crossover régen nem volt evidens, ma már egyre inkább az. Nekünk is vannak ilyen produkcióink, különféle könnyűzenei válogatások és a nagyon kedvelt filmzenés műsorok. Ezen kívül több magyar pop vagy rock együttessel működünk együtt, hozunk létre közös produkciókat: Leander, Karthago, Hooligans, Republic, és legutóbb a Crazy Little Queen Tribute Band. Még ha korosztályban az előadók különböznek is, de a fiatalok a koncerteken ott buliznak, ott ropják a dühöngőben akármerre megyünk. Itt Szolnokon már megvolt a Queen Symphonic premierje, de máshol sem kell hozzá használati utasítást adni, mert a fiatalok számára is evidens, mire számíthatnak. Mindenki kisiskolás korában már megismerkedett a szimfonikus zenekarral, csak nem tudta, hogy van ilyen arca is.

Láthatóan élvezettel beszél erről.

Ez is olyan, mint egy új étel, amit a gyerek asztalára tesz a szülő. Amikor megkóstolja, megszereti, és nagy élmény, hogy nem rossz ez, nem fáj.

Az egyesületi együttműködéssel is az a cél, hogy egy kicsit megújítsák a közönséget?

Közösségépítésről, integrációról szól.

Azt is megható volt hallani, amit a vak zenészekről mondott.

Megélni is az volt.

Egy kicsit én is ráláttam például Érdi Tamás életútjára, és azt gondolom, hogy ezek viszik előre a művészetet és a fogyatékos embereket is.

Kellenek a példák. Azt szeretnénk látni, hogy ne a fogyatékosság legyen a kérdés, hanem az, hogy egy jó koncert pluszélményt ad.

Én magam is sok szegény emberrel találkozom, akik ki vannak zárva az ilyen élményekből és nem is tudják, hogy mi az. Ugyanez lehet a fogyatékos emberekkel kapcsolatban is. Vagy a félelem?

Pár évvel ezelőtt a Tisza-menti településeken a felújított református templomokba, mint helyszínekre szerveztünk a Reformáció 500 alkalmával koncertsorozatot egy pályázat keretében. Nagyon érdekes volt, hogy amikor megjelentünk, a polgármester, az iskolaigazgató, a lelkész stb. mindenki ferde szemmel nézett ránk, hogy mit akarnak itt ezek. A program végeztével aztán birkát vágtak nekünk, díszvacsorát rendeztek. A bizalmat kiérdemelni, na, az volt a nagy feladat: bemutatni a terveket, megnyerni őket magunknak, hogy ez értük és az ő településükön élőkért történik. Ez remek alkalom a közösségépítésre, ők is megmutathatják egymásnak a helyi büszkeségüket: paprikagyárat, téglamúzeumot, kézműves termékeket stb. Ki kellett érdemelni a bizalmukat, erre mindig rá kellett szánni pár órát, hogy azt a közösségi érzületet meg lehessen teremteni, amitől elindul az együttműködés, nyitottak lesznek a zenére is. Nyilván az első két-három ilyen alkalom után már könnyebb volt. Ezeknek a „beavatóknak” mindig az első időszakában kell nagyon sok munkát beletenni, később aztán már jobban fog működni. Ebben már van gyakorlatunk, már tudjuk, hogy mit fogunk kínálni. Jó annak a tudata, hogy amibe belefogunk, az gyümölcsöző lesz. Sokszor sokkal kisebb a kockázat, mint annak a partnernek a félelme, aki ezt még nem ismeri. Ön tudja, hogy ha eljön egy koncertre, mire számít. De az, aki ezt még nem ismeri, számára az ön szavai, az ön közvetítése lesz a bizalmi kapocs, amitől valamilyen szinten először idegenkedik, de belevág, mert kíváncsi.

Az egész beszélgetésünket áthatotta az, hogy nehéz a komolyzenét az emberek széles köréhez eljuttatni.

Ez a fontos! Az emberek széles köréhez! Mert nem nehéz elmenni a Zeneakadémiára vagy Bécsbe, mert ott mindig van egy értő közönség, és amely hangversenyek menüjét egy impresszárió, egy profi művészeti szervező állítja össze. De ha szeretném kibővíteni azt a palettát, akik látogatják a koncertjeimet, ha olyan embereket szeretnék rászoktatni, akik addig húsz-harminc évig nem jöttek, akkor nekem kell kimenni, nekem kell megtalálni azokat a kapaszkodókat, segítségeket, partnereket, akik miatt mégis eljönnek. Nem lehetetlen, ez nem egy ördöglakat. Csak el kell indulni!

Azt látom önökben, hogy ez egy misszió.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy közvetlen munkatársaim is mindannyian hisznek a zene közösségépítő erejében és maguknak vallják a zenekar misszióját. Együtt, csapatként könnyebb leküzdeni akár a nehézségeket is.

Tehát a széles körhöz való eljuttatás a feladat, és ezeket próbálják kiszélesíteni. Úgy gondolják, hogy akik még nem koncertlátogatók az ismeretlentől félnek, vagy attól, hogy túl hosszú egy előadás?

Szerintem nem egy oka van annak, hogy valaki (még) nem koncertlátogató. Ahogyan a beszélgetés során már elhangzott, először is a lehetőséget kell megteremteni, hogy az „ismerkedés” elinduljon. Ezzel kiküszöbölhető az ismeretlentől való félelem. A kulturális szolgálatot, amelyet nyújtunk, nem is komolyzenének, hanem klasszikus zenének mondanám. A zenei történés megértésnek különböző szintjei vannak, hogy mit gondol a hallgató, hogy neki mi a megerőltető. A nyelvtanuláshoz tudom hasonlítani. Ha valaki nem tudja az idegen nyelvet, nem is érti, de ha akarja és megtanulja, utána már evidens számára, amit hall. De mondok mást. Nem feltétlenül kell megérteni a zenét ahhoz, hogy valaki élvezni tudja. A zenének hatalmas a spektruma a dallamvilágtól a motívumokon át az operák regényszerű történetéig. Olyan gazdag maga a klasszikus zeneművészet, hogy nem kell, hogy atomtudós legyen valaki és minden mozzanatát értse, csak engednie kell magát, hogy hasson rá, szippantsa be, és hinnie kell, hogy ennek van érzelmi élménye.

Meg talán a fantázia? Én Pesten jártam általános iskolába, pesti születésű vagyok, nekem a klasszikus zenei dolgok nem idegenek. Volt énekkar az iskolában, benne volt az egész osztály, volt lehetőségünk az Operába is elmenni, engem ott fogott meg. Mielőtt elmentünk, készültünk rá, ismerkedtünk a darabokkal.

A minőségi kulturális események látogatása és az élményszerzés vágya öngerjesztő folyamat – minden művészeti ágban. Például vannak olyan részei a világnak, ahová akkor is elzarándokolnak az emberek, ha erre egy-két évig kell spórolni. Magyarországon is olyan művészi igényességgel megépített épületeink vannak, amik bámulatos humán művészi fantáziáról tesznek tanúbizonyságot, amelyeket nem elég megálmodni, meg is kell valósítani. Mind-mind kulturális örökségünk része, hat ránk érzelmileg. De a zenére is igaz ugyanez. Vegyük például Erkelt. Hogy milyen gazdagon komponált, megalkotta saját világát a zenében. Ezek az emberek félelmetes ösztönnel és tudással vannak megáldva. Értékes dolgokat alkottak, amik kiállták az idő próbáját. Egy Csajkovszkij-szimfónia olyan, mint a Notre Dame, vagy egy festmény. Nem mi találjuk ki, hogy ezek fantasztikusak, csak rátanulunk, és ezt akarjuk megmutatni másnak is. Olyan, mint a piac: kivisszük, meg akarjuk mutatni a portékát. Azok az emberi, művészi erőfeszítések, amiktől létrejöttek a művek, értékelendők. Ha ezeket kivisszük egy szakrális környezetbe és megmutatjuk, akkor kiszakítjuk a befogadókat abból a taposómalomból, amiben egyébként vannak.

Akkor ez nyilván önöknek is egy pluszélmény?

Minden egyes koncert vagy turné az, ahová eljut a zenekar. Nyilván számunkra a csúcs a Zeneakadémia. Most megyünk ebben az évben hetedszer. Más zenekarnak évente kétszer adják oda, mi novemberben megyünk nyolcadik alkalommal. Amikor felkészítjük a zenekart, minden egyes alkalommal tudnunk kell, hogy olyan helyre megyünk, hogy azok a falak már sok mindent hallottak. Van ennek is egyfajta spirituális hatása. Ott meg kell tudni felelni az embernek saját magának, a közönségnek is, a falaknak is. Tehát az én felelősségvállalásom alapján viszik vásárra a bőrüket a zenész kollégák. De ez kölcsönös sikerélmény, mert mi, a menedzsment örülünk annak, hogy nekik sikerük van, ők pedig örülnek annak, hogy nekünk is sikerünk van. Aztán lehet még ezt a tétet emelni, ha kimegyünk Bécsbe, vagy ha itthon csinálunk valami újat. Nem maradhatunk egysíkú produkcióknál, ez olyan, mint a konyhaművészet. A hagyományok megtartása mellett folyamatosan meg kell újulni. Nagyon érdekes szinte minden egyes projekt, ahol van egy-egy újabb partner, szólista, karmester. Izgalmas kérdés, hogy ők tudnak-e úgy együttműködni a zenekarral, hogy a színvonal programról programra emelkedjen. Aki eljön a szolnoki zenekar koncertjére és megszokta azt a hangulatot, amit ő vár, akkor nekünk ott helyt kell állni, akármilyen a partner. És amikor a zenekar rezüméjét olvassa egy ügynökség, az javítja a respektünket, ha a felsorolás minél hosszabb: Szolnokon, Martfűn, meg még harminckét más helyen, meg a világban itt-ott is helyt álltunk és az egész másképpen hangzik.

Ez olyan, mint a sportoló, aki készül a nagy versenyre? Igen. Hiába van meg az olimpia, a sportoló azt követően sem ülhet ölbe tett kézzel.

Fotó: Szolnoki Szimfonikusok

Hozzászólások

@

Küldés