Eljátszott bizalom

Jády Mónika 2009.7.15. 5:24

Van úgy, hogy az embernek megelőlegezik a bizalmat. Ha aztán csalódást okoz, nem mindig kap még egy esélyt…

Az egyik német tévécsatornán minden hétköznap van két főzőműsor, amit időről időre megnézek. Az egyikben öt hobbiszakács látja vendégül egymást, majd értékeli egymás főztjét, illetve a dekorációt és a hangulatot. A másikban egy héten keresztül öt hobbiszakács főz egy profi konyhában. Minden nap más készíti az előételt, a köztes fogást, a főételt, illetve a desszertet, egy pedig a felszolgálásban segít. Napról napra húsz vendég pontozza az ételeket. Persze, a főszakács is kóstol, de az ő értékelése nem számít bele a végeredménybe. A két műsor nézése közben még soha nem történt meg az, ami ezen a héten: szerda estére eljutottam odáig, hogy az egyik versenyző kimondottan irritált. Miért is?

Dominika, a harmincéves háziasszony már az első nap beszólt az egyik társának, egy török származású lánynak. Ő viszont nem hagyta magát. Másnap Dominika a vendégek ellátását kapta feladatul. Serap, a török lány főételének felszolgálása után azzal tért vissza a konyhába, hogy a vendégek azt mondták, még egy hamburgeres bódéban is jobbat kapnak, mint ez volt. Úgy mondta ezt, hogy arcára jól láthatólag kiült a káröröm. Már ezzel szerzett nálam nem egy rossz pontot.

Másnap ugyanezt elmondta a műsor elején, széles mosollyal az ajkán. Aztán elkezdődött a munka. (Aznap Serap volt a felszolgáló, nagyon kedves volt, és remekül helytállt.) Főállású háziasszonyunk a desszert készítését kapta feladatul.
Normális esetben úgy működik, hogy minden versenyző segíti a társát, tálaláskor mindenki a pultnál szorgoskodik, hogy időben kiadhassák az ételt. Aki már végzett a saját feladatával, az segít annak, aki még nem adta ki az ételét. De Dominikát hiába hívták az előétel, köztes fogás és főétel tálalásához, kijelentette, hogy rá bizony ne számítsanak, van neki elég dolga a saját fogásával is. Még így sem készült el időre a gyümölcsös süteményével és a vaníliaöntettel. A végén azon cirkuszolt, hogy nem jön ki a formából minden süteményalap, és amikor kérdezte az egyik társa, hogyan is képzelte el a vaníliaöntetet, rákiáltott, hogy mindegy, rakja, ahogy akarja. (Mert neki azért próbáltak segíteni a többiek, bármilyen utálatos is volt.) Mikor végre kiadták az utolsó fogást is, a főszakács megjegyezte, hogy ezt így azért nem lehet. Erre a nő megsértődött, és állította, minden rendben ment, a desszert elkészült és a vendégek elé került. Aztán a kamera felé fordulva azt mondta, hogy neki biztos soha nem lesz szimpatikus ez a főszakács... (Aki egyébként igenis szimpatikus volt.)

A csütörtöki és a pénteki adást már nem láttam, mert nem volt időm megnézni. De el tudom képzelni, hogy további konfliktusokra került sor, főleg, hogy a török lány ismét a konyhába került. Azt is sejtem, hogy minden résztvevő örült, amikor vége lett a hétnek, és többé látni sem akarják Dominikát... A csütörtöki műsor ajánlójának bejátszásából viszont még leszűrhettem, hogy a morcos háziasszony a főszakácsnál már nem számíthat kedves szóra és gyors segítségre…

Erről jutott eszembe egyik barátnőm esete. Cégükhöz új munkatárs került. Jóindulattal fogadták, próbáltak neki segíteni, hisz az elején senkinek sem egyszerű. Aztán csaknem egy év után megint új munkatársat kaptak. De az előző újonc – aki ennyi idő alatt bőven beletanulhatott volna a munkájába, nemhogy a nála újabbat segítette volna, hanem még mindig azt gondolta, hogy neki kijár a megkülönböztetett bánásmód, és természetesnek vette, hogy a kollégái elvégzik helyette a munka egy részét. Ha tovább bent kellett valakinek maradnia, ő mindig elsőként mondott gyorsan egy kifogást, miért is nem vállalhatja a pluszmunkát. Mondanom sem kell, a kollégák végül megorroltak rá, és nem viselkedtek vele barátságosan. Persze, ő sértve érezte magát, és mindenkinek azt panaszolta, hogy valószínűleg van egy rosszakarója, aki befeketítette, ezért nem kedvelik a munkahelyén... Hogy mi lett a történet vége, nem tudom. Barátnőm azóta ugyanis egy másik cégnél dolgozik.

Annyi biztos, hogy nem kifizetődő olyan hozzáállást tanúsítani, amit – ha őszintén magunkba nézünk – mi sem fogadnánk szívesen kollégáink részéről. Gondolom, az egykori újonc ezek után egyre rosszabbul érezhette magát a munkahelyén – így is, úgy is el kellett végeznie a feladatát, immár mások segítsége és támogatása nélkül, és még a kollégáival sem beszélgethetett egy jót a szünetekben, mert ha lehetett, kerülték a társaságát.

Vannak ugyan olyanok, akik nagyvonalúan meg tudják bocsátani, hogy rájuk hárították a feladatokat, vagy valamilyen módon megsértették őket. De olyanok is, akik nagyon-nagyon nehezen – vagy sohasem.