Kapaszkodók

Kovács Márta 2009.7.28. 9:16

Biztos vagyok benne, hogy mindegyikünk maga mögött tudhat kisebb-nagyobb csalódásokat...

...érintse az akár a párkapcsolatunkat vagy bármilyen más viszonyunkat. Tény és való: hosszú távú kapcsolat két ember között csakis a kölcsönös bizalom elvén működhet.

Amikor azt mondom két ember, az lehet egy féri és egy nő, lehet szülő és gyermeke, vagy hogy a szakmámnál maradjak, páciens és ápolója. Amióta aktívan részt veszek az egészségügyi szakmában, bizony napirenden találkozom a bizalom kérdésével. Nálunk a kórházban betegek (csak 65 év felettiek) jönnek-mennek, de mi nővérkék maradunk. Maradunk és ügyelnünk kell arra, hogy „bizalomgerjesztők” legyünk! Nappal és éjszaka is.

Nem egyszer előfordult már, hogy az éjszaka közepén került hozzánk a beteg a központból, többnyire néhány órás várakozás után, elgyötörten, szomjasan éhesen, öregen-kiszolgáltatottan. Ilyenkor igyekszünk minél előbb kényelembe helyezni, és legalább alapszinten ellátni. Többnyire már néhány kedves szó, mosoly, simogatás csodákra képes.

Találkoztam olyan kilencvenéves nénivel, aki azt mondta, nem is emlékszik már, mikor fogták a kezét utoljára. „Kedveském, maradjon mellettem egy kicsit, hadd fogjam a kezét! Maga még olyan fiatal, sima a bőre..., valamikor az enyém is ilyen volt” – valahogy így kezdődik minden beszélgetés, illetve hallgatás, mert nekik az is elég, ha csak figyelmesen hallgatjuk őket. Ezzel már el is nyertük a bizalmukat, könnyebben működnek együtt a kivizsgálásokon, a terápiákban.

Ez a dolgok könnyebbik oldala. De sajnos nagyon gyakran kerülünk olyan helyzetbe, amikor tudjuk: már nincs segítség. Ám ennek ellenére segítenünk kell neki bízni, hinni, hogy még van remény. Sokszor éjszakákon át ülök egy-egy beteg ágya mellett, kanalanként adom az éltető vizet, törlöm az izzadságot, adagolom a gyógyszert, cserélem az infúziót és fogom a kezét, hogy érezze, még itt van és nincs egyedül azokban a nehéz órákban.

Sajnos találkoztam már olyan pácienssel is, aki ott a szemem előtt vesztette el a családja iránti bizalmát. Akkor, amikor közölték vele, hogy a kórházból már nem a megszokott kis házába, lakásába megy haza, hanem a család által kiválasztott idősek otthonába, ami (szerintük) bizonyára a lehető legjobb megoldás. Legalábbis bíznak benne, hiszen nem kis energiájukba (pénzükbe) került a felvételt elintézni. Megértem a hozzátartozók helyzetét, hisz nem kis gond a gyakran magatehetetlen idős ember ellátása, aki többnyire napi huszonnégy órás felügyeletet igényel. De mindig nagyon elszomorodom, és arra gondolok, vajon lesz-e még ennek a bácsinak vagy néninek elég ideje arra, hogy újra bizalmas viszonyba kerüljön valakivel...?

„A legnagyobb ajándék, amit embertársadnak adhatsz az, hogy őszinte szívvel figyelsz rá.”(R.Moss)