Vegyük tudomásul, hogy létezik!

Jády Mónika 2007.11.11. 19:39

Az erőszak megítélése országonként változik, ezt nemzetközi felmérések is igazolják.

Van, ahol egy pofon is erőszakos cselekedetnek minősül, máshol a többség közönyös a családon belüli erőszakkal szemben. Sajnos, nálunk sem megy ritkaságszámba a nők és a gyerekek – mert a legtöbb esetben ők a szenvedő alanyai a családon belüli erőszaknak – bántalmazása. És sajnos, még mindig sok tévhit él az emberekben a témával kapcsolatban.

Amikor például Szlovákiában „Minden ötödik nő” címmel kampány folyt, egy internetes fórumon találkoztam olyan nézettel is, hogy ez az adat – mármint, hogy minden ötödik nőt érint (vagy érintett valamikor) ez a probléma – túlzás, hisz akkor mindenkinek a szomszédjában kellene lennie legalább egy esetnek. Náluk márpedig nincs egy sem… Aztán olyanok is akadnak bőven, akiknek nem fér a fejükbe, miért nem lépnek ki a nők azonnal a kapcsolatból, ha bántalmazzák őket. Pedig ennek is megvan a maga oka.

A családon belül előforduló erőszakról senki sem beszél szívesen. Az érintettek általában szégyellik elmondani, mi történt velük. Ha pedig elhatározzák magukat, hogy beszélnek, nem egyszer meg nem értéssel, hitetlenkedéssel szembesülnek. Mert ugye, nehéz elképzelni arról az illetőről, aki házon kívül a szebbik arcát mutatja, esetleg még doktori címmel is rendelkezik, hogy ütlegeli, vagy lelkileg terrorizálja a családtagjait. (Tévedés azt hinni, hogy csak az anyagi problémákkal küszködő családokban, illetve az alacsonyabb végzettségűek körében fordul elő a szóban forgó probléma.) Meg aztán van olyan is, aki megbocsáthatónak tartja, ha a családfőnek néha-néha „eljár a keze”. Sőt, a nőt tartja hibásnak, mondván: biztosan kiprovokálta a verést. Az a legrosszabb, ha az áldozat családja, szülei sem tartják rendellenesnek, ha elcsattan egy-két pofon a veszekedések alkalmával, vagy hogy a partner rendszeresen kigúnyolja a párját, szinte mindenben korlátozza, és elvárja, hogy a partnere mindenhez engedélyt kérjen.

A bántalmazó először apró dolgokban vonja ellenőrzése alá társát. Később elszigeteli környezetétől – nem engedi, hogy látogassa a rokonait, tartsa a kapcsolatot a barátaival –, hogy teljesen kiszolgáltatottá váljon. Érzelmileg zsarolja az áldozatot, öngyilkossággal, veréssel vagy akár gyilkossággal is fenyegetőzik, ha szóba kerül a szakítás. Az áldozat félti az életét, a gyerekeit. És lassan elhiszi, hogy ő a hibás, ha a férje durván viselkedik vele – főleg, ha nemcsak a bántalmazótól, hanem még a saját családjától is azt hallja, hogy ne provokálja a férjét…

A családon belüli erőszakra a ciklikusság jellemző. A bántalmazó megkínozza partnerét, utána bizonyos ideig normálisan viselkedik, sőt, kényezteti a társát. Aztán megint durva lesz. Ha ezek a szakaszok már sokszor megismétlődtek, a bántalmazott már az előjelekből sejti, hogy történni fog valami. Különböző országok felmérései igazolják, hogy a partner ellen elkövetett erőszak rendszeresen megismétlődik. Az agresszió egyre fokozódik, és eljuthat a gyilkosságig is.

A rettegés, az erőszakoskodás az egész család életét tönkreteszi, és kihat a gyerekek jövőjére is. Képzeljünk el egy gyereket, aki azt látja, hogy durva viselkedéssel minden elérhető… A statisztikák szerint a bántalmazó férfiak többsége gyermekként tanúja volt édesanyja bántalmazásának.

Hogy miért bántalmazzák egyesek a hozzájuk legközelebb állókat? Mert megtehetik. Mert a társadalom többi tagja általában szemet huny a probléma felett. El kell ismernünk, hogy a probléma létezik. És nem csupán a bántalmazott nőt és az erőszakos férfit érinti. Ez nem csak két ember magánügye. Mindannyiunkat kell, hogy érdekeljen. A másik ember (tettleges) bántalmazása bűncselekmény, attól függetlenül, hogy az utcán vagy zárt ajtók mögött történik-e.

És ezt meg kell tanítanunk a gyerekeinkkel is! Valamint azt is, hogy felelősnek érezzék magukat a viselkedésükért, és toleránsak legyenek másokkal szemben, de ne tűrjék, ha bármiféle módon bántalmazzák őket!