Depresszió: pro és kontra

Vég Erzsébet  2007.2.1. 18:56

A depresszióról egy lehangolt, kétségbeesett, „világvége” hangulatban lévő ember jut eszembe.

Sokszor magam is úgy érzem, hajszál választ el ettől az állapottól. Talán eddig még sikerült megúsznom, de néha mintha borotvaélen táncolnék. Bi

Azt tapasztalom, hogy a köztudatban még a mai napig is előfordul, hogy a depressziós emberről azt gondolják: „gyenge” és nem képes „összeszedni magát”. Semmiképpen nem szabad tehát átsiklani a kérdés felett, de az is fontos, hogy ne keverjük össze a rosszkedvünket a klinikai állapottal!

A WHO hivatalos honlapján talált mutatók riasztóak. Pillanatnyilag 121 millióra becsülik a depresszióban szenvedő emberek számát, akik közül majdnem kétszer annyi nőt, mint férfit érintenek az ismert tünetek. Mielőtt azonban ezeket felsorolnám fontos tisztázni valamit.

Sokan és sokfélék vagyunk, és többféleképpen kezeljük a bennünket ért hatásokat. Jót és rosszat egyaránt. Ám ha két napja nem alszunk, vagy valamiért erősebben szóltunk rá a gyerekünkre még nem feltétlenül vagyunk depressziósak.
Tehát az általános tünetek a következők lehetnek:

--állandósult szomorú, szorongó vagy 'üres' érzés,
--túl sok, vagy túl kevés alvás, éjszakai vagy túl korai ébredés,
--étvágytalanság és súlycsökkenés, vagy étvágyfokozódás és súlynövekedés,
--az érdeklődés elvesztése olyan dolgok iránt, amelyek régen örömet okoztak, beleértve a szexuális életet,
--ingerlékenység, nyugtalanság,
--állandósult testi tünet, ami a kezelésekre nem reagál, pl. krónikus fájdalom, vagy emésztési zavarok,
--koncentrálási, emlékezési zavarok, döntésképtelenség,
--kimerültség, vagy energia csökkenése,
--bűnösség-érzés, értéktelenség-érzés, reménytelenség-érzés és pesszimizmus,
--önsértések, öngyilkossági gondolatok.

A témát körbejárva olyan információkat találtam, hogy az orvos akkor állapítja meg a depressziót, ha a tünetek két hétnél tovább folyamatosan fennállnak. Kiváltó okként pedig felsoroltak külső tényezőket, mint haláleset, vagy az állásunk elvesztése, illetve biokémiai vagy genetikai tényezőket. Ezt nem is boncolgatom tovább, hiszen, aki ebben az állapotban van, valószínűleg kevés érdeklődést mutat az okok iránt, inkább gyógyulni szeretne. Első lépésben fontos felkeresni egy pszichiátert és vele alaposan megbeszélni a problémát. Ebben az esetben sokszor a „beszélgető terápia” mellé gyógyszeres kezelés is társul (valamilyen antidepresszáns).

Bennem felmerült a kérdés, hogy vajon megelőzhető-e a baj? A következőt találtam: Sokat segíthet a minden téren kiegyensúlyozott élet. A megfelelő étrend, a rendszeres testmozgás, másokkal való törődés, olyan tevékenység végzése, amiben örömünket leljük, a barátságok/társas kapcsolatok ápolása, stb.

Elhúzódó „rossz passzban” segíthet, ha:
--nem állítunk túl nagy célokat magunk elé,
--a bonyolult feladatokat felbontjuk kisebbekre és megpróbáljuk fontossági sorrendben és a lehetőségekhez képest megoldani őket,
--nincsenek túlzottan magas elvárásaink magunkkal szemben, mert ezek fokozzák az elégtelenségérzést,
--nem ebben a periódusban hozunk meg nagyon fontos döntéseket pl. állásváltoztatásról, szakításról, stb.
--nem várjuk, hogy egy nap alatt, egy csapásra elmúlik minden problémánk,
--megpróbáljuk megtanulni a pozitív gondolkodást (agykontroll, jóga, stb. segítségével).

S mit mond az „ellentábor”? Van, aki azt vallja, hogy fenti állapot nem betegség, de bizonyos „illetékesek” egy iparágat építettek rá, méregdrága gyógyszerek kifejlesztésével, engedélyeztetésével, stb. Ráadásul ezeknek a gyógyszereknek a tényleges jótékony hatása nem bizonyított, sőt elhagyásuk elvonási tüneteket is okozhat. Azt is mondja, hogy az állapotot nem szabad lebecsülni, de nem feltétlenül kémiai szerekkel kell kezelni, sőt elsőként azt a legfontosabb tisztázni, hogy tényleg depresszióval állunk-e szemben.

Ha igen, akkor az „ellentábor” úgy tartja, hogy ez az állapot alkalmazkodási válasz az életnehézségekre, tehát a nehézségek oldásától vagy a veszteségek feldolgozásától javulás várható. Azt is mondja továbbá, hogy számos beteg attól gyógyul meg végleg, ha megérti, hogy erején felül próbálkozott és hogy nem feltétlenül vereségként kell megélni saját korlátainak elfogadását.

Pillanatnyilag nem tudok, és nem is akarok állást foglalni a depresszió kérdésében. Inkább csak annyit szerettem volna elérni, hogy az olvasó is bepillantást nyerjen mindkét felfogásba, és maga is gondolja végig, mit tart jónak, esetleg követendőnek a fentiek közül.

Hozzászólások

@

Küldés