Utak

Vég Erzsébet 2008.12.21. 16:17

A gimnázium elvégzése után semmi nem akartam lenni, csak tanár.

Mivel elsőre nem vettek fel a főiskolára, úgy gondoltam, rögtön el is megyek tanítani egy iskolába. Jó, ha rálátok közelről is a pálya szépségeire és nehézségeire. 1989-t írtunk, rendszerváltás, új idők, új remények. Jól éreztem magam a kis falusi iskolában, szerettek a gyerekek és a kollégák egyaránt, és én is szerettem őket.

Tavasz körül azonban azt kezdték rebesgetni, hogy a képesítés nélkülieket valószínűleg el fogják bocsátani. Nosza, gyorsan felhívtam azt a Balaton-parti üdülőt, ahol a gimnáziumi évek nyarait munkával töltöttem és megkérdeztem, van-e felvétel náluk. Szerencsére volt, így a tanév végeztével már kezdtem is dolgozni az új munkahelyemen, mint recepciós. Csoda egy élet volt! Bájcsevegni a vendégekkel, átadni vagy éppen elvenni a kulcsot, néha útbaigazítani egy-egy külföldi turistát. Még barátságokat is kötöttem – igaz mára megkoptak. Aztán munka után irány a víz, este pedig néha egy séta, néha egy buli...

Egyik reggel a postás nagy köteg újságot tett le elém a pultra. Az egyikről ordított egy felirat: KÜLKERESKEDELMI IDEGEN-NYELVI LEVELEZŐ KÉPZÉS INDUL BUDAPESTEN. Gondoltam, ez éppen nekem való volna, hiszen egy sima érettségivel már akkor sem volt garantált munkahelyet találni. Elmentem felvételizni csütörtökön és hétfőn már kezdődött is az iskola. Máig hálás vagyok annak a tanárnőnek, aki csekélyke angoltudásom ellenére befogadott. Részben neki köszönhetem, hogy ma itt tartok, ahol. Részben az újsághirdetésnek. Részben egy baráti házaspárnak, akik gondoskodtak róla, hogy az iskola idejére a szüleiknél lakhassam nagyon méltányos áron.

Három napom volt minden ügyemet elrendezni, felmondani az üdülőben (ahol éppen véglegesítettek volna), átgondolni, hogy mit is viszek magammal a nagyvárosi életbe, stb.) Szerencsére nem maradt időm megijedni, mert lehet, hogy visszakoztam volna. Vasárnap este nekiindultam a fővárosi életnek, aztán jó tíz évig ott is ragadtam. Az iskola két évét, mint életem egyik legjobb időszakát tartom számon. Délelőtt ügyeket intéztem, délután ültem a padban és tanultam. Pénteken már nem volt oktatás, repültem haza! Kellően független voltam, hiszen az átképzési segélyből magam intéztem a kiadásaimat, szóval pompás élmény volt a felnőtt élet küszöbén.

Egyáltalán nem bántam meg, hogy akkor azt az utat választottam, mert azok az évek hozzájárultak ahhoz, hogy ma az legyek, aki. És én ma jól érzem magam a bőrömben.