Szülők, gyerekek

Csepy Enikő  2012.8.3. 4:53

Ritka házasság az, melyet elkerülnek a problémák.

Némelyek gyorsan megoldhatók, egynéhányuk viszont komoly fejtörést okoznak a békülni (vagy nem) vágyó pároknak. Ki-ki a maga módján oldja meg a gondokat, kisebb-nagyobb sikerekkel. A legtöbbször viszont épp azokat hagyják ki a válságkezelő programból, akiket éppúgy érint, mint a felnőtteket: a gyerekeket.

Hogy mit lát a gyerek? „Jaj ne, már megint kezdik! Sose hagyják abba! Mért kell ezt állandóan előttem csinálniuk?“ Míg a felnőttek egymásra ordítoznak, válogatatlan jelzőkkel illeti egymást, gyerekeik csak állnak, tétlenül, magatehetetlenül, s csendben fohászkodnak, hogy egyszer véget érjen ez a rémálom. Egy kis időre fellélegezhetnek, aztán elölről kezdődik az egész. Forog a mókuskerék. Forog, és forog...

Könnyű elítélni a szülőket, akik gyermekeik előtt marják egymást. De az ember mindig úgy hiszi, ő a legokosabb, és mindig ahhoz ért a legjobban, amiben épp nincs benne. Kívülállóként valahogy mindig könnyebb tanácsot adni és egyben kritizálni is, de ahhoz nem sokan veszik a bátorságot, hogy védjék a leggyöngébbet, a gyerekeket. Ugyanis ők szorulnak a legnagyobb segítségre. Mindig ők vannak a legjobban kirekesztve, ők azok, akiknek a dolgokba nincs beleszólásuk. Egyfolytában abban reménykednek, hogy veszekedő szüleik egyszer végre észreveszik, hogy ők is ott vannak, hogy ők is ugyanúgy a jelenet részei, ők is áldozatok. Hogy egyszer csak véget ér a rossz álom, és ha felébrednek, hűlt helye marad a vitának, s béke honol majd szeretett otthonukban. De a csodára sokáig kell várniuk. S talán sosem jön el a várva várt pillanat, örökre megkeserítik életüket. Olyan sebeket ejthetnek védtelen szívükön, hogy azokat teherként cipelhetik majd, amik szüntelenül kísérteni fogják őket.

Ezen probléma ellen csakis a szülők, a felnőttek tehetnek. Elsősorban fel kell ismerniük a helyzetet, s be kell vallaniuk önmaguknak a tényt, hogy cselekedeteikkel szinte terrorizálják saját családjukat. Felnőttként abba kell hagyniuk az egymás elleni harcot. Tudatosítaniuk kell, hogy az örökös veszekedés, egymás okolása nem célravezető: inkább váljanak külön, mintsem hogy tovább gyarapítsák a gyerekeik rémálmait. A szülők veszekedése riasztóan és nyugtalanítóan hat utódaikra. A válás utáni huzavona szintén csak tovább ront a helyzeten: a gyerek tehát így is, úgy is sérülten jön ki a helyzetből. Mindig a legkisebbek sínylik meg a felnőttek felelőtlenségét. Pedig épp nekik kellene igenis elgondolniuk afelől, mennyi fájdalomtól kímélik meg őket, ha ésszerűen gondolkoznak, és emberekhez méltóan viselkednek.

A valóság rideg talaján senkinek sem könnyű a dolga. De akárhogy alakul is egy család élete, próbáljunk meg mindig arra gondolni, hogyan lehetne a gyerekeket megvédeni attól a szituációtól, melyet az örökös harcok váltanak ki. Érezzük át a helyzetüket, próbáljunk az ő cipőjükben járni csak egy kis ideig, míg rájövünk, nekik sem könnyű. Így talán könnyebb lesz a döntés, hogy megvédjük őket, akik a legkevésbé sem érdemlik meg a szenvedést, hiszen nem ők tehetnek arról, hogy a világra jöttek. Ha pedig már a családban élnek, szüleik igenis felelősséggel tartoznak őértük is!

Hozzászólások

@

Küldés