Meghallani, mit mond

Dráfi Emese 2011.5.13. 4:13

Most merre menjek? – kérdeztem magamtól, amikor a fővárosban nagyon gyorsan el kellett döntenem, merre tartsak.

Egyenesen vagy balra folyassam utam az autóval, hogy célba érjek? Egy kis utcát kellett megtalálnom, ahol már egyszer jártam. Menj balra, suhant át egy gondolat a fejemben, de én úgy emlékeztem, hogy az egyenes út a jó, így fittyet hányva erre a „hangra” egyenesen mentem tovább. Aki vezetett már Budapesten autót tudja, nem lehet totojázni! Gyorsan kell dönteni és cselekedni.

Mentem hát egyenesen, ami a lehető legrosszabb megoldás volt, mivel belegabalyodtam a sok egyirányú utcába. Mikor már szédültem az egésztől, és az agyamra ment a tekergés, úgy döntöttem visszamegyek oda, ahonnan elindultam. És hallgatva végre arra bizonyos belső hangra, lefordulok balra. Így is lett. És lám, perceken belül célhoz értem!

Ez csak egy példám a sok közül. Szerintem mindenkivel történnek hasonló esetek, naponta, csak nem figyel rá. Az a gond, hogy mi, emberek, itt a Földön teljesen belefeledkezünk a fizikai világunkba, és nem látunk tovább az orrunknál. Miért nem vesszük még mindig figyelembe, hogy mi nem csak egy test, egy hústömeg vagyunk, biológiai funkciókkal? Csodálatosak és tökéletesek vagyunk, mert van lelkünk és szellemünk is. Ez az igazság. Ebben persze lehet hinni vagy nem hinni – mindenkinek a szuverén joga.

Intuíció, megérzés, belső hang, hatodik érzék, mind-mind ugyanaz. Ez pedig nem függ attól, férfiak vagyunk-e vagy nők. Mindenki, aki úgy dönt, lejön a Földre, hogy megtapasztalja az élet savát-borsát, kivétel nélkül rendelkezik ezzel a képességgel. Bennünk van. Csak nem vesszük figyelembe. Pedig ez segítség, ami részünkre megadatott. Úgy veszem észre, sokkal de sokkal nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak lennénk, és lehet boldogabbak is, ha végre hallgatnánk rá.

Régen az ember annyira, de annyira bölcs volt! Együtt élt a természettel, tiszteletben tartotta a természetfeletti erőket, pontosan tudta mi miért történik, pedig nem végzett egyetemet, különböző agytágító iskolákat, ahol megmondják nekünk, mit csináljunk. Pontosan tudta, felismerte és elfogadta az intuícióit, nem rohangált fejetlenül a világban, nem bámulta kómásan a tévének álcázott dilidobozt, nem voltak fölösleges igényei, és hagyott időt magának a pihenésre, az elcsendesedésre. Munka után kiült a kis garádicsára, vagy a vízpartra, rétre, kiment az erdőbe és csöndben volt. CSÖNDBEN! Közben mindent hallott. Ahogy a madarak beszélnek, ahogy a fák susognak, a vizek csobognak. És meghallotta az intuíciót, a belső hangot is. Fantasztikus, nem?

Nekünk is ezt kéne tennünk. Rohanó, őrült világunkban hagyni kellene időt saját magunkra is. Meg kéne ismerni és felfedezni újra igazi valónkat, a lelkünket! Vajon neki mik az igényei, beszélgetni kéne vele, és főleg meghallani, mit mondd nekünk, mit üzen, mert ő a mi belső hangunk. Bizony!