Vetület

Madarász Ildikó 2011.6.10. 4:17

Május vége. Péntek, kicsit a harangszó után. Bodzaillat, pipacsvirágzás, érő cseresznye, melegedő Balaton.

Csupa vidám dolog vesz körül. A gyerekzsivaj kiszűrődik az iskolából, az ebédes kocsiból épp veszik ki az éthordót és adják át annak a hálás szemű bácsinak, aki már percek óta a kapujában álldogál. Ölelkező fiatalok a padon. Forrón csókolóznak.

Mosolyognom kell, mert az élet körbevesz és magába zár, és a nap magasan süt le rám. A virágcsokor a kezemben kicsit megcsúszik, de újra fogást találok rajta és megigazítom a kicsit már törődött szirmokat. Még kis kitartásra biztatom őket, és gyorsabbra veszem a lépteim.

Ma kicsit korábban keltem, hogy frissen tudjam leszedni őket. Nőszirom, pünkösdi rózsa, és az a nem tudom milyen nevű sárga virág, ami az idén kicsit korábban nyílt. Szép nagy csokor, ami úgy illatozott egész délelőtt az irodámban, hogy ablakot kellett nyitnom, nehogy beleszédüljek.

Már majdnem ott vagyok, amikor kerekező fiatalok húznak el mellettem. Hirtelen belém nyilall az emlékezés. Én is erre felé bicajoztam körülbelül harminc évvel ezelőtt. Még arra a napra is emlékeztem, amikor Gabi barátnőmmel, a Campingünkkel jöttünk mogyorót szedni ide és anya csak hüledezett, hogy egy egész zacskónyit sikerült összevadászgatnunk, majd valamilyen mogyorós kekszet sütöttünk belőle másnap. Szép nap volt az a szombat.

Furcsa dolog ez az emlékezés. Azt gondolnánk, hogy csak az igazán jó vagy csak az igazán rossz dolgokra emlékezünk, de nem így van! Mert néha, vagy inkább sokszor, azokra a dolgokra emlékszünk, amire miközben csináljuk, nem is tűnik fontosnak, de valamiért mégis beleég a tudatunkba. Egy mogyorós keksz, vagy egy papírkorona, vagy amikor először megtanultunk dőlt betűkkel írni.

Célomnál vagyok.

A temető kihalt. Péntek déltájt sehol egy teremtett élő lélek. Csak én és a már eltávozottak. Odaérek a saját bánatomhoz. Két név is szerepel a márvány fejfán. Másnak csak két név, de nekem gyermeki világom főszereplői, és gyermeki világom elmúltát jelzik a dátumok. Mindenki tudja, hogy a szív egy öngyógyító izom és nem fáj. Akkor bennem miért van fojtó érzés minden alkalommal, ha itt állok a szürke márvány mellett? Miért van, hogy kicsit kevesebb a levegő az első pillanatban, amikor először megpillantom a feliratokat?

Aztán múlik és teszem a dolgom. Legelőször is kicserélem a régi, fonnyadt vagy már csonttá szárad előző csokrot, elmegyek vízért és beleteszem az újat. Kihúzogatom a gyomot, elrendezgetem a köveket, majd lemosom a márványt. Körbe, mindenhol. Tizenkét óra után vagyok kicsivel, a nap magasan jár, dől rólam az izzadság. Megpihenek kicsit. Leguggolok a sír mellé, talán kicsit le is ülök. Beszélek. Magamban. Anyáékhoz. Mindig beszélek hozzájuk. Persze magamban. De ma, mivel körbenézve látom, hogy nincs rajtam kívül senki, megszólalok. Hangosan. Vagy inkább félhangosan. Elmondom, hogy ezen a héten miről kell, hogy tudjanak.

Elmondom, hogy még mindig nem sikerült eladnom a siófoki lakást. Tudatom velük, hogy nagyon-nagyon fontos lenne, mert a legnagyobb unokájuk szeptembertől egyetemista lesz – akire biztosan nagyon büszkék lennének. És nagy szükség lenne a támogatásukra, ami már csak abban a formában valósulhat meg, ha elengedik a lakást és el tudom adni. De eddig nem engedték! Fogva tartották a szeretetükkel, a ragaszkodásukkal, fogva tartották az emlékeikkel, a régi vágyaikkal.

Kérem őket, hogy engedjék!

Dől rólam a víz. Zsepi után nyúlok, hogy letöröljem a homlokom. Egy gondolat suhan át az agyamon, hogy de jó lenne már egy kis árnyék! Erre, mint egy varázsütésre, egy felhő takarja el a napot. Közvetlen a gondolatom megszületése után! Beleborzongok, aztán a fejfára nézek. Valami megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába, hogy ezt a felhőt anyáék küldték a fejem fölé, hogy ne szenvedjek már annyira.

Valahogy a távoli autózúgás is elhalkult, a gyerekek is csöndbe lettek, és egyetlen kutya sem ugat a környéken. Tapintom a csöndet. Körbenézek. Valóban egyedül vagyok. De úgy érzem, hogy mégsem. Érzek valami belső békét, egy kis ideig olyan a szüleim sírja mellett a földön ülve, mint mikor ötévesen, húsvétkor ültem a fűben, és apáék néztek le rám szeretettel, ahogy a csokinyuszit majszolom. A világomba minden rendben volt. Ötévesen és most is.

Aztán kisüt újra a nap. A pillanat elszáll. A gyerekek közül a suliban biztos valaki gólt lőtt a kapura, mert felvisít a sráctömeg.

De az érzés megmaradt. Nincs menekvés. Beköltözött a szívembe, a bőröm alá, beköltözött mindenhová. Valamelyik érzékszervemmel éreztem a szüleim óvó jelenlétét.

Ülve maradok. Tovább beszélek. Már hangosan. Kérek egy csomó dolgot. Kérem, hogy vigyázzanak ránk, kérem, hogy segítsenek, kérem őket mindenfélére, hogy hassanak valahova, ahol nyomatékot tudnak adni vágyaimnak, ahonnan el tudok indulni. Kérek tőlük sugallatot, kérek tőlük intuíciót, sikert, elismerést, kérek tőlük megváltást belső vívódásaimra, kérek tőlük helyes útjelzést.

Annyi mindent kértem és kérek tőlük, hogy már fel sem tudom sorolni. Kértem és kérek. Mint ötévesen húsvét előtt, úgy sorolom a vágyaimat. A csoki nyuszit már megkaptam – egy felhő formájában. Aztán már csak azt kell elmondanom, hogy mennyire hiányoznak, és hogy szeretem őket.

Közben felszáradt a márványon a lemosóvíz és megszáradt a kőbe vésett felirat is, ami vizesen nem látható. Apám neve úgy ugrik elő a napfényben, úgy világít, olyan tisztán, mintha csak ma lett volna az a nap, amikor a kőfaragó végzett a munkájával.

Felállok. Mosolygok. A karomba zárom a világot. Nem vagyok egyedül! Nem voltam egyedül! Hárman voltunk aznap a temetőben: egy apa, egy anya és egy boldog gyermek, aki még elhiszi a szüleinek, hogy ha ma jó lesz, akkor holnap megkapja a fésülhető hajú babát.

Kisétálok a temető vaskapuján.

Csak azt nem tudom, hogy mi lesz holnap? Ma jó voltam. Hol fogom holnap megtalálni a barna hajú babámat? Merre keressem?

Ui.: Este fél hétkor megszólal a telefonom. Az eladó lakás után érdeklődnek. Az újabb hirdetés csak jövő héten jelenik meg. Kedves hangú hölgy, olyan hatvan körüli. Küldök neki képeket a lakásról. Majd még beszélünk. Miután leteszem a mobilom, biztos vagyok benne, hogy ma jó voltam – hisz megkaptam az ajándékom.