Hol a szőke herceg?

Halász Kata  2010.1.20. 5:34

„Megtaláltam! Ő a nagy Ő!” – vajon hány nő álmodozik arról, hogy eldicsekedhessen a barátnőinek: rálelt az ideális férfira?

Vajon miért nehezedik ránk, nőkre ekkora társadalmi nyomás már kislánykorunktól kezdve? Tényleg csak egy férfival az oldalunkon lehetünk boldogok?

Egy szociológiai kutatás szerint a magyar egyedülálló nők mások, mint európai sorstársaik. Többségüknél ugyanis a szingliség nem választott életforma, hanem kényszerhelyzet: 85%-uk távlati tervei között szerepel a családalapítás. (Forrás: nol) Képtelenség ezért nem a környezet elvárásait okolni, hiszen ott ül az ember lányának nyakán az anyukája, aki még be sem töltötte a harmincat, már két gyerekes családanya volt. Jó lenne egy-két-három unoka, abba kéne végre hagyni ezt a szingliskedést, és egy normális férfi után nézni. De, ha egyszer nincs! Ennyire válogatósak lennénk?

A szinglikről alkotott sztereotípia szerint az egyedülálló nők azért nem találnak társat maguk mellé, mert karrierjük építése mellett egyszerűen nem marad idejük a keresgélésre. És, ha csak a függetlenségüket akarják megóvni? A tudatos szingli a munkájának él, már-már szerelmi kapcsolatot ápol hivatásával. Fittyet hány a normákra, neki jobb egyedül és kész. A csapda az, ha egyszer csak azon veszi észre magát, hogy már nem is tudna találni maga mellé valakit.

Ezzel szemben a kényszerszingli saját maga foglya. Ő az, aki rosszul érzi magát férfi nélkül, de általában belső okok miatt nem tud párkapcsolatot létesíteni.

Ezek szerint tehát kétféle szingli létezik: az, akik tudatosan választotta ezt az életformát, valamint az, aki valamilyen külső kényszer miatt „ragadt” az egyedüllétben. Ami mindkét csoport gondolkodására jellemző: a normális pasi ritka, mint a fehér holló.

Úgy tűnhet, hogy az egyenjogúság felé vezető úton elvesztettük a „normális” férfiakat. Pedig csak arról van szó, hogy a legtöbb nő számára nincs követendő példa, a karrierépítés szabályai pedig nem alkalmazhatók a párkapcsolatban. Fejben ott az ideális férj, és ha valaki nem felel meg a lista minden egyes pontjának, akkor „mehet a levesbe”. Olyan partnert szeretnénk, aki egyenrangúként kezel minket, de fel lehet rá nézni, elkápráztat minket. Vagy magányos farkasra vágyunk, ugyanakkor elvárjuk, hogy ugyanez a férfi szentimentális üzeneteket küldözgessen arról, hogy három gyereket szeretne és egy kutyát. Előbb tisztázni kell az ellentmondásokat, mert ezek a felemás elvárások a fejekben uralkodó kuszaságot bizonyítják, nem pedig a férfiak párkapcsolati „impotenciáját”. Pszichológusok szerint a kémiát nem tudjuk irányítani: megmagyarázhatatlan, hogy az egyiket miért tartjuk ellenállhatatlannak, a másik miért taszít. Ebben az esetben, miért ragaszkodunk mégis az ideális férfi vágyképéhez?

Szabályok szerint élni sokkal egyszerűbb: ha valakit nem tudunk elhelyezni a fejünkben kialakult képbe, akkor továbbmegyünk. Persze, sokan ilyenkor azzal érvelnek, hogy „miért érjem be kevesebbel, ha többet érdemlek?”. Pedig csak arról van szó, hogy félünk eldobni a térképet, mert nélküle elbizonytalanodunk. Ismerkedéskor sokkal könnyebb a fejünkben lévő ideális férfihoz mérni az illetőt, mint valóban megismerni. Magukat intelligensnek tartó nők ezrei kergetnek kislánykori álomképeket, és reménykednek abban, hogy valahol a világban létezik a nekik szánt férfi, és a Sors egészen biztosan egymás felé sodorja kettőjüket. Ezek a nők egy saját maguk kreálta csapdában élnek: csakis a fejükben létező társsal tudják elképzelni az életüket, senki más nem tudja őket boldoggá tenni. Ezért már az első bukkanó, az első összezördülés elegendő ürügy a szakításra. Így a lelkiismeretük is tiszta marad, hiszen a másik az, aki nem felelt meg az elvárásoknak, egyszerűen nem ő a nagy Ő. Ez a kényelmes gondolkodás veszélyes: nem tanít meg dolgozni egy kapcsolaton, nem tanít meg felelősséget vállalni, mert sokkal egyszerűbb amögé bújni, hogy „minden jó lenne, ha nem ilyen lenne, hanem más”.

Ez a női gondolkodásmód a férfiakat is nehéz helyzetbe állítja. Még nagyobb teher nehezedik arra, aki közel áll az ideálishoz. Sokkal több, leggyakrabban teljesíthetetlen elvárásnak kell megfelelnie, ráadásul a nő olyan tulajdonságokkal ruházza fel, amik soha nem voltak meg a kiszemeltben. A tény, hogy ő lehet az igazi, azt eredményezi, hogy a nő félelmében, hogy elveszítheti a férfit, görcsösen kapaszkodni kezd hozzá. Amit pedig erőltetünk, az többnyire kudarcba fullad. Azzal, hogy ellentmondást nem tűrően ragaszkodunk egy vágyképhez, nem teszünk mást, mint növeljük csalódásaink számát. Senki sem szeretne egy reggel azzal a kérdéssel a fejében ébredni: „Ki ez az ember mellettem?” vagy: „Hova tettem a szemem korábban?”. Mintha hirtelen felébredtünk volna az álmunkból és a megálmodott férfi azzá vált, aki mindig is volt: hétköznapi pasivá. Nem csoda, hogy sok kapcsolat ezután felbomlik, ugyanakkor sok nő tovább próbálkozik, reménykedve abban, hogy sikerül a férfit beleszuszakolnia a meglévő sablonba. Hiába! Elkeseredettségünket pedig kin máson élnék ki, mint partnerükön: a nők elkezdenek elégedetlenkedni, panaszkodni, veszekedni. Meg akarják változtatni a férfit. Azt akarják, hogy olyan legyen, amilyen sohasem volt!

Mi lehet a megoldás? Felejtsük el az ideális férfi képét? Ennek az a veszélye, hogy többé nem lesznek elvárásaink. Inkább meg kell tanulni különbséget tenni az álmok és a realitás között. A fejünkben létező Igazi egy rugalmatlan, megváltoztathatatlan, tökéletes ember, a valósághoz semmi köze nincs, mert mindig azt teszi, amit mi szeretnénk. Ha mégis létezne, hamar megunnánk, és azt vennénk észre, hogy ismét egyedül vagyunk. Sokan bele sem gondolnak, hogy egy nem testet öltött férfi mennyire képes dominálni felettük. Mint egy zsarnok, akinek senki sem elég megfelelő. Egy olyan lényt kreáltunk, amilyet soha nem tűrnénk meg magunk mellett.

A legelső lépcsőfok a legmegfelelőbb ember megtalálásához, hogy rend legyen a fejünkben és tisztában legyünk saját értékeinkkel, és ehhez képest támasszunk elvárásokat. Amíg harcban állunk magunkkal, amíg a káosz uralkodik a gondolatainkban, addig nem reális ábrándokat kergetünk. Elégedetlenségünkben más életre vágyunk, de ahelyett, hogy a tettek mezejére lépnénk, elmerülünk az álomvilágunkban, és ezáltal teljesen elszakadunk a valóságtól.

A szőke herceg keresgélése időpocsékolás, hiszen nem létezik. Amíg pedig azzal foglalkozunk, hogy megtaláljuk ezt a nem valóságos személyt, olyan lehetőségeket szalasztunk el, amik igazán boldoggá tehetnek. Amíg arra fordítjuk az energiánkat, hogy a mellettünk lévő „majdnem nagy Ő” minden részletében megfeleljen elvárásainknak, ellökjük magunktól a valódi boldogság esélyét egy valódi férfival.

Hozzászólások

@

Küldés