Nők a kolostorokban

Bolemant Lilla  2007.9.27. 17:00

Sokáig ez volt az egyetlen hely, ahol a nők tanulhattak.

Bár a nők kétszáz év alatt elvesztették egyenjogú helyzetüket a gyülekezetekben, a kolostor intézményének keretein belül viszonylag önálló életet élhettek.

Az egyházi hierarchia a világiakat a legalsó fokra helyezte, de legtávolabbra a nőket taszította, akiket már az első század végén megfosztottak szinte minden tevékenységi lehetőségtől az egyházon belül. A lakatlan területeken hatalmas remetetelepek születtek, melyek lassanként kolostorokká szerveződtek, különféle sajátos szabályok szerint. A nagy egyházatyák leánytestvérei szinte rendszeresen megalapították saját vallási közösségeiket. Szent Vazul lánytestvére, Marcina maga állította össze szervezete szabályait, melyeket bátyja később elfogadott, és az első kolostori rendszabály összeállítójaként nyert megbecsülést.

Kétféle kolostor létezett: a jómódú, előkelő hölgyek által lakott hatalmas, gazdag kolostor, és az alsóbb néposztályok leányainak alapított, egyszerű, igénytelen, kis létszámú intézmény. Az apácakolostorok közül a leggazdagabb és leghatalmasabb a német Gandersheim, Nyugat-Európa női kulturális központja volt.

A leánygyermekeknek a kolostorok jelentették az egyetlen lehetőséget, hogy tanuljanak. Az előkelő családok leányait gyakran több évre kolostorokba küldték, hogy magas társadalmi helyzetüknek megfelelő nevelést kapjanak. Azután kiházasították őket Európa különböző országaiba. Úgy érkeztek meg új otthonukba, hogy beszéltek görögül és latinul, ismerték Platónt, Senecát, énekeltek és hangszeren játszottak. A kolostor békéjéből a kardok véres valóságába kerültek, írástudatlan férjük oldalára, és kénytelenek voltak elviselni, hogy egy asztalnál üljenek férjük ágyasaival, és előkelő gyerekeket szüljenek, mint egy értékes kanca.

A középkor vége felé az apácakolostorok ragyogó szellemi öröksége leáldozóban volt. Az 1500-as évek kezdetén a kolostorok megújultak. Egyrészt a protestáns hitújítás megfosztotta a nőket attól, hogy saját életüket éljék, és a katolikus ellenreformáció megtisztította és újra fellendítette a kolostorokat. Mivel az egyházi hivatalok zárva maradtak a nők előtt, az apácakolostorok jelentették számukra az egyetlen lehetőséget az önmegvalósításra.

Az 1200-as években egy női pápáról szóló meghökkentő történet járt szájról szájra. Az egyház kitartóan állította, hogy a legendának semmi alapja nincs, a pápák listája tökéletes, és nem illeszthető be a sorba Johanna pápa. A legenda szerint Johanna 855-ben került a pápai trónra. Fiatal korában Mainzba vitte őt apja, ahol megtanult írni, olvasni, és beleszeretett egy Ulfilias nevű szerzetesbe. Biztatására Johanna férfiruhába bújt és szerzetesként belépett abba a kolostorba, ahol szerelme élt. Később zarándokokként bejárták egész Európát. Athénban filozófiát, teológiát, és egyéb tudományokat tanultak tíz esztendeig, amikor Ulfilias meghalt.

Johanna visszaindult Mainzba, de útközben megállt Rómában, ahol korábbi tanítványai kérték, maradjon, és tanítson. Tehetsége és tudása hamarosan magasra emelte az egyházi hierarchiában. Kardinális lett, és IV. Leó pápa halála után, 855-ben pápává választották. Beleszeretett egy Lorondos nevű spanyol szerzetesbe és teherbe esett. Egy napon az ünnepi menetben a Colosseum és a San Clemente templom között rátörtek a szülési fájdalmak és az utcán szülte meg gyermekét. Mindketten meghaltak, a szájhagyomány szerint halálra kövezték őket, s ott helyben eltemették.

Ez a történet arra is példa, hogy bár a nők nem viselhettek egyházi méltóságot, a nép mégis évszázadokon át őrizte Johanna emlékét, annak bizonyítékaként, hogy egy nő is ugyanúgy képes ellátni a pápai kötelességeket, mint egy férfi. Johanna és gyermeke képét kőbe vésték, és évszázadokon keresztül látható volt azon a helyen, ahol halálukat lelték.

Hozzászólások

@

Küldés