Az író válaszol (1): Bán Mór

Bíró Szabolcs  2013.7.16. 4:31

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar regényírók válaszolnak. E heti célpontunk: Bán Mór.

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar regényírók válaszolnak ugyanarra a tíz kérdésre, mely írói pályafutásukat, alkotói céljaikat, látásmódjukat és olvasói szokásaikat boncolgatja.

Bán Mór 1968-ban született Kecskeméten, Bán János néven. Rajz- és vizuális nevelés, illetve történelem szakos diplomával rendelkezik, a regényírás mellett újságíróként dolgozik. A hazai sci-fi és fantasy életbe 2000-ben robbant be, ekkor jelent meg a Nomádkirály-ciklusa négy kötetben, mely egy sci-fi beütésű fantasy világban játszódik, magyar tájakon, magyar és más Kárpát-medencei népek mondavilágából, történelméből táplálkozva. Ugyanekkor megjelent első sci-fi-novellája Zsoldos Péter-díjat kapott. A rákövetkező években még négy Zsoldos-díjat kapott, köztük egyet regény kategóriában, az Isten hajói című művéért. 2009-ben indította útjára a Gold Book kiadónál történelmi regénysorozatát, amely a Hunyadi család három nevezetes tagjának életét dolgozza fel. A szerző egyedi hangvételű ciklusa egyszerre kíván tisztelegni a magyar történelmiregény-írás múltja előtt, és megőrizve megújítani annak hagyományát. Nemrég látott napvilágot a sorozat hatodik kötete, A holló háborúja.

Mikor érezte életében először, hogy írnia kell? Mi lett ennek az első írásnak a sorsa?

Elsős vagy másodikos általános iskolás koromban történt... Nem tudom, milyen óra volt, de nem igazán kötött le. A padtársammal, Csendes Tomival kitaláltunk egy történetet, és kitépett, kockás lapra írtuk le a tanórák alatt. Egy részt én írtam, egy részt Tomi. És szépen kialakult egy jó kis vicces történet. Felvillanyozó volt az írás öröme, amit kis suttyóként megéltünk. Délután a napköziben aztán mesélőnek „hasznosítottak” a pedagógusok, ugyanis az úgynevezett csendes pihenő alatt semmi mással nem lehetett csendet teremteni az osztályban, csak az én, sokszor kitalált, máskor meglévő mesék meglepő összefűzésével kiagyalt meséimmel. Néhány évvel később (még mindig általános iskola) fogadásból írtunk egy akkori osztálytársammal egy sci-fi novellát. Illetve nem is az volt a fogadás tétje, hogy megírjuk-e, hanem az, hogy be merem-e vinni a megyei napilap szerkesztőségébe a „kéziratot.” Ez a történet is füzetből kitépett, kockás lapra íródott, nem igazán olvasható kézírással. Tulajdonképpen be sem fejeztük, az egész másfél oldal volt, se füle, se farka... Mégis bemerészkedtem vele a megyei napilaphoz, és nagy meglepetésemre nem dobtak ki azonnal, hanem türelmesen elmagyarázták, hogy ha az ember bevisz egy kéziratot egy szerkesztőségbe, akkor az legyen befejezve, legyen legépelve, és az sem árt, ha a történetnek van valami értelme is. Szöget ütött a fejembe, hogy ennyi erővel akár valami normális dolgot is írhatnánk. Miért is ne? Sajnos ebben a nagy vállalkozásban már egyedül maradtam. Írtam egy időutazásos sci-fi novellát, édesanyám legépeltette a munkahelyén, és néhány héttel első látogatásom után újra bemerészkedtem vele a szerkesztőségbe. Még rajzokat is készítettem a sztorihoz, az volt a címe, hogy Időzónában. Az lett a vége, hogy a lap olvasószerkesztőjének megtetszett, és nemsokára leközölték az írásomat folytatásokban. Volt meglepetés az iskolámban! A magyartanárom kénytelen volt négyest adni hármas helyett.

Innentől számítva sokáig tartott, mire elkezdte aktív írói pályáját?

Éveken át írtam újabb és újabb történeteket, de úgy éreztem, ezek nem elég jók. Képregényeket is rajzoltam, sokáig úgy gondoltam, rajzoló leszek, nem író. Később mégis újságíróként kezdtem dolgozni (éppen abban a szerkesztőségben, ahová annak idején a másfél oldalas sci-fivel bemerészkedtem). Eszembe jutott hébe-hóba, hogy írok valami novellát. Volt, amit elküldtem ide-oda, pályázatokra, de még válasz nem érkezett egyikre sem. Pedig az egyik novella megjelent egy országos sci-fi magazinban, csak éppen sejtelmem sem volt róla. Pedig hogy örültem volna neki! Éppen katonaidőmet töltöttem, ezért ha értesítettek is levélben a megjelenésről, azt soha nem kaptam meg. Csak évekkel később jöttem rá, hogy van egy publikált sci-fi novellám. Akkor már az első regényem és antológiába szánt sci-fi írásom megjelenésére vártam, és megnéztem a neten Csák Tamás internetes adatbázisában, publikál-e valaki az enyémhez hasonló névvel. Látom, hogy már van egy Bán János, aki írt egy novellát a Véga magazin 8. számába. Elolvastam a tartalmi összefoglalót, érdekesnek tűnt a sztori. Hetekkel később kapcsoltam csak: álljunk csak meg! De hiszen ez az én sztorim! De hiszen akkor ez a Bán János én vagyok!

Ha az első könyve megjelenésére gondol, milyen érzések, gondolatok jutnak eszébe? Esetleg egy anekdota ennek kapcsán?

Az első regényem, ami nyomtatásban megjelent, a Nomádkirály-ciklus első kötete, az Ezeréves háború volt. Gyerekkoromban a 2000. esztendő még oly felfoghatatlanul távolinak tűnt, hogy el sem tudtam képzelni, mi lesz velem akkor – 32 éves koromban. Hát, az első regényem – pontosabban az első négy regényem – ebben a szép, kerek esztendőben jelent meg. Hogy mit éreztem? Határtalan megkönnyebbülést. Egyrészt elkövettem azt a hibát, hogy nem egy viszonylag rövid, könnyen kezelhető történettel kezdtem. A Kárpáthia-világán játszódó négy Nomádkirály regény – monumentális irodalmi vállalkozás – pokoli kihívásnak bizonyult. Sok szálon futó cselekmény, részletgazdag fantasy-világ, számos képzeletbeli faj, csaták, fiktív történelem... Kemény dió volt. Ugyanis amikor először ajánlottam megjelenésre a Cherubion kiadónak, még csupán az első kötet volt készen teljes egészében. Nemes István, a kiadó vezetője azonban telefonon szertefoszlatta reményeimet: magyar téma nem nagyon megy, az olvasók az angolszász hagyományokon alapuló fantasyt szokták meg. Hát persze, hogy elkedvtelenedtem, hiszen úgy éreztem, hogy a kézirat a nyilvánvaló hibái ellenére is más, talán sok szempontból eredetibb, mint a piacon található sok száz, ezer fantasy. Szerencsémre a kiadónak elküldött kézirat az egyik cherubionos szerző, Hüse Lajos kezébe került, akinek szimpatikus volt a takaros külcsín, és talán az is, hogy igyekeztem a tőlem telhető legjobb helyesírással megírni az anyagot. Lali beleolvasott, aztán azt mondta Nemes Pistának, hogy ezt ki kell adni. István – akinek nagyon sokan köszönhetjük, hogy egyáltalán megjelenési lehetőséghez jutottunk – ezután már csak azt kérdezte, hogy készen van-e a többi kötet. A lehetőség, hogy nyomtatásban láthatom viszont ezt a roppant terjedelmű munkát, hihetetlenül inspiráló volt, úgyhogy éjt nappallá téve vetettem magam munkába, hogy megjelenésre kész állapotba hozzam a további köteteket. Arra is emlékszem, hogy akkor – egyik napról a másikra – abbahagytam az intenzív számítógépes játékozást. Többet erre nem jutott elég időm... Sajnos, azóta sem.

Hogyan látja, mennyit, illetve miben változott írói stílusa és látásmódja, amióta az első könyve napvilágot látott?

Más műfajban írok, másfajta történeteket. Remélem, az eltelt tizenhárom év alatt azért fejlődtem valamennyit. A most írott Hunyadi-sorozat köteteiben is azon kapom magam, hogy sok mindent másként látok, mint az első kötet írásakor. Sőt, mint az előző kötet megírásakor! Abban viszont nagyon bízom, hogy az a filmszerű látásmód, ami az első regényeimet is jellemezte, megmaradt, és megmarad a jövőben is.

Mindig is azt a műfajt szerette volna művelni, melyet ma is képvisel?

Eleinte sci-fit, fantasyt írtam. Nagyon szeretem ezeket a műfajokat, és mostanában nagyon hiányzik mindkettő. De tény, hogy mindig vágytam arra, hogy hosszú, alaposan megírt történelmi nagyregényeket tegyek le az asztalra. Ezt a műfajt tartom a regényírás csúcsának. Van persze néhány műfaj, amit szívesen írnék, talán lesz is rá időm.

Mi az elsődleges célja íróként?

Hogy lekössem, szórakoztassam az olvasót. Mégpedig úgy, hogy eközben nem akarom ráerőltetni a magam személyiségét az olvasóra. Nem hiszek abban, hogy az írónak önmagát kell megvalósítania. Persze megvalósíthatja, ha ez érdekel bárkit is. Én mégis inkább abban hiszek, hogy csak annak van értelme, ami sok olvasóhoz jut el. Minél többhöz. A történelmi regények pedig alkalmasak arra is, hogy a szórakoztatás mellett rengeteg információt adjanak az olvasónak, oly élményszerűen, hogy sok-sok részlet megragadjon az emlékezetében.

Eddigi pályája során mely könyve az, amelyikre a legbüszkébb, és miért?

Természetesen a Hunyadi-sorozatra. Főleg akkor leszek büszke rá, ha elkészül. Hatalmas feladat, nem is sejtettem volna, milyen óriási munka lesz. De most már nem lehet visszafordulni. Büszke vagyok a fantasztikus munkáimra is, a Kárpáthia-történetekre, vagy éppen a sci-fi novelláimra is.

Miről fog szólni a következő könyve? Miért fontos önnek ez a téma?

Természetesen a Hunyadi-sorozat következő kötete lesz az. Akad számos téma, regényötlet, amit boldogan megírnék, akár azonnal, de fegyelmezetten be kell fejezni, amit az ember elkezdett. A Hunyadi-könyvek olvasói valószínűleg nem néznék jó szemmel, ha előállnék egy újonnan írt, teljesen más műfajú könyvvel. S hogy miért fontos a következő kötet? Vagy az egész sorozat? Talán azért, mert úgy érzem, valami olyasmit sikerült elmesélni a magyar olvasóknak, amire mindünknek nagy szüksége van. Valamit, ami a múltból szól hozzánk. Valamit, ami erőt ad a jelen és a jövő elviseléséhez...

Van-e írói példaképe?

Tisztelem Jókai határtalan írói termékenységét, fantáziáját, mesélőkedvét. Tolsztoj stílusát, Tolkien képzeletét és eltökéltségét. És persze még vagy sok-sok kiváló írót: Gárdonyit és Mikszáthot, Herman Woukot, Bradburyt... Nem hiszem, hogy mindet fel tudnám sorolni.

Meg tudna nevezni egyetlen regényt, melyet olvasóként, magánemberként a legjobban szeret, vagy amit a legfontosabbnak tart?

Három alapmű van, ami gyermekkorom, ifjúkorom óta meghatározza ízlésemet, világképemet. Az Egri csillagok, a Háború és béke és A Gyűrűk Ura. Gárdonyi, Tolsztoj, Tolkien. Nem sok minden köti össze ezt a három géniuszt, ha csak német származásuk nem... Ez a három regény egy életre meghatározta érdeklődésemet.

Hozzászólások

@

Küldés