Az író válaszol (30): Benjamin Rascal


Bíró Szabolcs  2014.2.3. 4:02

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Benjamin Rascal (Szántó Tibor).

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak ugyanarra a tíz kérdésre, mely pályafutásukat, alkotói céljaikat, látásmódjukat és olvasói szokásaikat boncolgatja.

Benjamin Rascal, polgári nevén Szántó Tibor a debreceni Cherubion Kiadó égisze alatt vált professzionális értelemben vett íróvá, a múlt évezred utolsó századának kilencvenes éveiben. Elsősorban novellistának tartja magát, de jelent meg néhány regénye is, és több, melyeket példaképével, a sorozatunkban már szintén megszólalt Nemes Istvánnal (John Caldwell) közösen írt. Elsősorban humoros, parodisztikus írásairól ismert – gondoljunk csak a Konyak, a kegyetlen vagy a Sztárt Wársz: Még zöldebb a turbó sötét oldala című paródiaregényekre –, de írói pályája alatt nem kizárólag erről az oldaláról mutatkozott be. Az író válaszol harmincadik megszólalója több szempontból is különleges interjúalany: például azért, mert kerek-perec kijelentette, hogy több könyvet már nem szándékozik írni.

Mikor érezte életében először, hogy írnia kell? Mi lett ennek az első írásnak a sorsa?

Amikor az általános iskola 5-6. osztályába jártam, és éppen kiolvastam Szentiványi Jenő A kőbaltás ember című könyvét. Ez az írásom egy – mai ésszel már tudom – amolyan „utánérzése”, „plagizálása” lett volna a Szentiványi-könyvnek, miszerint szintén ősemberekről szólt volna. Címet is adtam neki, de már meg nem mondom, hogy mit. Emlékeim szerint egy A4-es méretű, úgynevezett francia kockás füzetbe kezdtem el írni, de nem jutottam tovább 5-6 oldalnál. Ebben a „lecsengésben” az is szerepet játszhatott, hogy közben indultam pár „történetírói” versenyen, amiből a Kincskereső irodalmi folyóirat sci-fi pályázatára emlékszem legélénkebben. Sokat dolgoztam rajta, nagyon izgatott voltam, de nem lettem díjazott: amit a nyertes művek fényében tökéletesen meg is értettem. És rájöttem, amiről én azt hittem, hogy „szárnyaló fantázia”, az meglehetősen földhöz ragadt, bátortalan próbálkozás. Talán ez lehetett az a pont, amikor sutba vágtam – vagy legalábbis a fiók mélyére tettem – az ominózus francia kockás füzetemet. Talán valahol még megvan odahaza a szüleimnél: ha esetleg megtalálnám, nem is tudom, mit tennék vele… Biztosan újra elolvasnám, és vigyorognék a mondatkezdeményeimen, de utána alighanem elégetném. Nehogy valakinek a kezébe akadhasson valaha is. Bár, a csoda tudja! Ha két kissrácom közül netalán valamelyik szintén szívesen írna, és látnám rajta, hogy mozog benne a vágy, hogy történeteket találjon ki, és elmesélhesse azokat, akkor neki megmutatnám az iskolás íráskezdeményeimet. Hogy lássa, én is elkezdtem valahol, és egyáltalán nem baj, hogy nem tesz le rögtön „gyűrűkura”-minőséget az asztalra. De talán jobb, ha mégis elégetem, ha egyszer a kezembe akad, az a biztos. Vagy beteszem egy trezorba, hogy halálom után 111 évvel lehet csak kibontani. Akkor meg már úgysem fog senki olvasni.

Innentől számítva sokáig tartott, mire elkezdte aktív írói pályáját?

Ajajaj, de még milyen sokáig! 1982-83 körül volt ez a „kincskeresős-kőbaltás” felpezsdült időszakom, és 1996-97 körül kezdtem el újra írni. Nem bántva senkit, nem számon kérve vagy szemére hányva, de ebben a hosszú leállásban nagy szerepe volt a szüleimnek, akik, finoman szólva, nem éppen támogatóan szemlélték „írói szárnypróbálgatásomat”. A „Mi van, művészkém, alkotunk, alkotunk?!” című, maróan gúnyos mondat még a mai napon is a fülembe cseng, ami nagyon rosszul esett. Eleve bizonytalan voltam magamban, írói ambícióim nem voltak, inkább csak lelkesedésem, és titkos vágyaim, hogy milyen jó lenne, ha egyszer engem is olvasnának – szóval, az éppen bontogatott szárnyamat ez a mondat ólomsúllyal kötötte le. Néha el is merengek azon, hogy „mi lett volna, ha...” Ha a szüleimtől nem kicsúfolást kapok, esetleg csak csöndes semlegességet. Azt meg elképzelni sem merem, hogy netalán támogatást, bátorítást. Messzebbre jutottam volna vajon? Vagy még eddig se? Ráadásul, még az is hozzájárult a szülői „elkedvetlenítésemhez”, hogy sokáig azt hittem magamról, hogy sci-fi rajongó vagyok. Ám 1990-ben megjelent A Káosz Szava John Caldwelltől, és döbbenettel konstatáltam, hogy ez az én műfajom! Természetesen, több sem kellett felmenőimnek, amikor meglátták kezemben a könyvet: „Gratulálok! Huszonévesen meséket olvasol!” Nagyon „kellemes és örömteli” élmény volt, amikor rájöttem: végre megtaláltam álmaim műfaját, erre kiderül, hogy szégyellnem kell... És huszonévesen újra eljutottam oda, mint általános iskolásan: a pad alatt, „irodalmilag komolyabb művek” védőborítójába rejtve kellett olvasnom a fantasyt. Általánosban a Rejtő-regények miatt kaptam meg a ledegradálóan kiejtett „de hát ez ponyva!” megjegyzést – huszonévesen meg a „mesék” miatt kellett bujkálnom és pironkodnom. Ezen a szégyenérzeten csak az otthonról való elkötözésem segített, de így is évekbe telt, amíg elhitettem magammal, elhittem magamnak, hogy azt olvasok, amihez kedvem van. Szóval, tizenegynéhány évvel később munkahelyemen meglehetősen sok szabadidőm volt, és „meguntam” a sok olvasást – rájöttem, hogy mégis, én is írni akarok! Nekem ez egy nagyon felszabadító, emlékezetes pillanat volt: hogy csakazértis, hogy mégis, hogy akkor is!

Ha az első könyve megjelenésére gondol, milyen érzések, gondolatok jutnak eszébe? Esetleg egy anekdota ennek kapcsán?

Alapvetően novellistának tartom magam, önálló regényekkel nem nagyon büszkélkedhetek. De talán ez nem is baj: élvezem, szeretem, és tisztelem a novella kereteit, az általa nyújtott lehetőségeket. És vannak nálam hivatottabbak, akik lubickolnak a többkötetes regények, regényfolyamok megírása közben. Jó ez így. Mindenesetre egy önálló kisregényem mégis van: 2001-ben jelent meg a Konyak, a kegyetlen című paródiaregényem, amit azóta is véres kardként hordozok magam előtt. És ami a legjobb, hogy van hozzá anekdotám is. Kiadóvezetőm, főszerkesztőm, mentorom és barátom, Nemes István mesélte, hogy neki voltak fenntartásai a művemmel kapcsolatban, miszerint csapongó és szertelen. Nagy szerencsémre odaadta a kéziratot kedves írótársnőmnek, Vikopál Zsuzsának (Susan Salina), aki a lányaival közösen tesztolvasóként végiggyúrta a szöveget, és meglehetősen tetszett nekik. Suzy ezt telefonon el is mesélte Istvánnak, aki ekkor még azt az ötletét osztotta meg vele, hogy a kézirat szövegének meghúzásával megpróbálja lényegre törőbbé és befogadhatóbbá tenni a művet. Példának okáért mindjárt fel is hozta azt a bizonyos Micimackós jelenetet, amit szerinte mindenképpen likvidálni kéne – mire (István elmondása szerint) Suzy felkiáltott: „De hát az a legjobb rész!” Ezek után István úgy döntött, hogy akkor ki- és meghúzás nélkül menjen nyomdába a kézirat. A Hálás Utókor azóta is áldja Suzy telefonhívását. Mint az Antióchiai Szent Kézigránátot.

Hogy látja, mennyit, illetve miben változott írói stílusa és látásmódja, amióta az első könyve napvilágot látott?

Az első írásaimmal nem akartam semmi mást, csak nyersen, zsigerekre hatóan szórakoztatni. Úgy voltam vele, hogy ha egy novellámon valaki már egyszer is felnevetett, akkor már megérte. Sokáig elég is volt nekem ez a visszajelzés: „Jaj, akkora marhaságot írtál már megint! Úgy röhögtem azon, hogy...” De aztán valami megváltozott. Konkrétan emlékszem, hogy Újlaki Tamás, a Fantasya.hu egyik prominens alapítója, szerkesztője, szereplője írt egyszer egy kritikát az egyik novellakötetről, amibe írtam. Valahogy nagyon diplomatikusan, barátsággal (amiért azóta is hálás vagyok neki) finoman értésemre juttatta: jó-jó, hogy „paródiaszerű marhaságokat” írok, amiken jól lehet szórakozni, de amikor visszanéz egy-egy év olvasmányélményeire, valahogy nem jutnak eszébe a könnyed, bohókás írásaim, hanem a súlyosabbakat, a mélyebb mondanivalóval bíró írásokat emlegeti fel. Ez nagyon elgondolkoztatott. Akkor én egy viccmesélő vagyok? Megnevettetem az emberek közül azokat, akik vevők a humoromra – de ők sem tartanak túl sokra? Addig is voltak komolyabb-komorabb ötleteim, de ekkor határoztam el, hogy papírra, illetve képernyőre fogom vetni azokat. Megmaradt bennem a humor, a tréfálkozás, a megnevettetés szeretete is, de mára nagyon fontosnak tartom az elgondolkodtatást, az értékek megmutatását: barátság, bajtársiasság, hazaszeretet, önfeláldozás. Egy időben szerettem volna, ha a Nagy Tréfamesterként marad fent a nevem – de mára talán már jobban szeretném, ha valamelyik komoly, komor, heroikus művemre emlékeznének jó szívvel az olvasók.

Mindig is azt a műfajt szerette volna művelni, melyet ma is képvisel?

Hoppá! Ennek a kérdésnek a megválaszolását már szószátyár módon „elspoilereztem” a második kérdésnél.

Mi az elsődleges célja íróként?

Ezt meg a negyedik kérdésnél. Na, mindegy. Elmondom még egyszer. Röviden. Semmi faxni, semmi mellébeszélés. Kezdem. A humoros írásaimmal szórakoztatni szeretnék. A Garp szerint a világ című, Robin Williams fémjelezte filmben mondja ki a főhős: „Nem érdekelnek a kritikusok, olvasóközönséget akarok!” Valahogy így gondolom én is. Mindenki úgysem szerethet, de aki meg igen, az legalább örüljön, amikor tőlem olvas. Persze, a „nem érdekelnek a kritikusok” felkiáltás nem teljesen igaz. Irigylem azokat az írókat, akik ilyet ki tudnak mondani. A kritika mindig fáj: fáj akkor is, ha igaz és jogos – még jobban fáj, ha úgy érzem, nemtelen és szándékosan bántó. De íróként nem elsődleges célom a kritikusok meggyőzése. Nincs is ilyesminek értelme. Az első komoly hangvételű novellám megjelenése jól tükrözi a „semmi sincsen, ami mindenkinek egyformán tetszik” kijelentés időtlenségét: volt, akitől lelkes visszajelzést kaptam („Na, végre! Hát ilyet is tudsz! Akkor meg ne töltsd az időt marhaságokkal!”), mástól pedig fanyalgást („Most minek kellett ez? Miért nem maradtál a kaptafánál? Az megy jól neked!”) Most akkor legyen okos az ember. Mindenesetre, azóta felváltva próbálok szórakoztatni, nevettetni – és elgondolkoztatni, megindítani.

Eddigi pályája során mely könyve az, amelyikre a legbüszkébb, és miért?

Nem kizárólag az „én” könyvem, az, amire a legbüszkébb vagyok. Barátommal és mentorommal, Nemes Istvánnal közösen jegyzett regényünk, az Orkháború. Ez a kétkötetes mű az, amire a leginkább büszke vagyok – és egyben arra is, hogy Istvánnal közösen jegyezhetem. A munka, amit beleöltünk, Istvánnak talán már megszokott feladat volt, de nekem óriásinak tűnt. Éjjel-nappal dolgoztunk rajta (akkor éppen én is olyan élethelyzetben voltam, hogy megtehettem ezt), pörgött a kezünk a klaviatúrán, nap mint nap ötleteltünk egymásnak: felpezsdítő, felemelő, emlékezetes, soha nem feledhető időszak volt. Minden egyes másodpercét imádtam. Ha visszagondolok írói „pályafutásomra”, akkor arra jutok, hogy ennek a regénynek a megszületése során éreztem először igazi írónak magam. Minden régi novellámat, írásomat úgy veszem kézbe a megjelenés után, hogy az eltelő idővel egyenesen arányosan egyre több hibát veszek észre bennük. Az Orkháborút, talán ez túlzásnak hangzik, de közel tökéletesnek tartom még most is. Amikor megjelent, elmentünk Debrecenbe Istvánhoz, Tóth Norbi barátommal (Allen Newman), hogy megünnepeljük a dolgot. Hajnali négyig beszélgettünk, vitatkoztunk, nevettünk, söröztünk – fantasztikusan éreztem magam. Biztos voltam benne, hogy a „csúcsra” értem. Hogy ennél nincs feljebb. És most, 2014-ben, nagyon úgy tűnik, hogy tényleg az volt a zenitem.

Miről fog szólni a következő könyve? Miért fontos önnek ez a téma?

Nem hiszem, hogy valaha is újabb könyvet fogok írni. Több szempontból is elment a kedvem az írástól, amiket most nem szívesen részleteznék. A kis-nagy Családom mellett pedig már sokkal kevesebb időm jutna írni. Így nem is nagyon forszírozom a dolgot. Jó lett volna megírni az Orkháború folytatását, a Káoszháborút – de alighanem megmarad álom és terv szinten. Szerettem volna írni történelmi regényt is: egy római gladiátorosat, és egyet a tatárjárásról… Mindegy, álmodozni lehet – végül is, ezért lettem fantasy-író: mindig is imádtam álmodozni. Talán még pár novellát lesz kedvem összeütni. Van folyamatban lévő is..., majd meglátjuk, sikerül-e tető alá hozni.

Van írói példaképe?

Van bizony! Több is. Kezdem a magyarokkal. Három István: Csukás, Fekete, Nemes. És egy Zsigmond: Széchenyi. Úgy szeretnék írni, mesélni, ahogy ők tudtak: annyi érzéssel, lélekkel, emberséggel, humorral, szárnyaló fantáziával. A külföldiek közül két embert szeretnék megemlíteni: Robert E. Howard és David Gemmell. Az ő hőseik, az ő heroizmusuk, az ő letisztult, nyers prózájuk az, ami rám eszméletlen nagy hatást gyakorolt. Amikor hősökről írok, mindig előttük akarok tisztelegni.

Meg tudna nevezni egyetlen regényt, melyet olvasóként, magánemberként a legjobban szeret, vagy amit a legfontosabbnak tart?

Ezzel a kérdéssel feladta nekem a leckét. Ha öt évvel, ha tíz évvel, ha tizenöt vagy húsz évvel ezelőtt kérdezi meg ezt tőlem, mindig más regényt mondtam volna. Ez nem csupán az olvasottságom előrehaladása okán változott volna, hanem az éppen aktuális, lelki beállítottságom miatt is. Mindennek fényében most azt mondom: ha csak egy regényt nevezhetek meg, amit jelen állapotomban kell kiválasztanom, akkor az – Henryk Sienkiewicz: Quo vadis, Domine?



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

Az író válaszol (38): Horvát Gábor

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Horvát Gábor.

2014.5.26.   


Az író válaszol (37): Fejős Éva

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Fejős Éva.

2014.5.12.    35


Az író válaszol (36): Sümegi Attila

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Sümegi Attila.

2014.4.28.   


Az író válaszol (35): Eric Muldoom

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Eric Muldoom (Berke Szilárd).

2014.3.24.   


Az író válaszol (34): Colin J. Fayard

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Colin J. Fayard (Hüse Lajos).

2014.3.11.   


Az író válaszol (33): Szabó Tibor Benjámin

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Szabó Tibor Benjámin.

2014.2.24.    39

A rovat további cikkei

Az író válaszol (32): Vámos Miklós

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Vámos Miklós.

2014.2.17.   


Az író válaszol (31): Bihon Tibor

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Bihon Tibor.

2014.2.10.   


Az író válaszol (29): Douglas Rowland

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Douglas Rowland (Tölgyesi László).

2014.1.27.   


Az író válaszol (27): Elek Ottó

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Elek Ottó

2014.1.13.   


Az író válaszol (25): Gaál Viktor

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Gaál Viktor.

2013.12.30.   


Az író válaszol (24): Eve Rigel

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Eve Rigel (Czinkos Éva).

2013.12.23.