Az író válaszol (37): Fejős Éva


Bíró Szabolcs  2014.5.12. 2:44

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Fejős Éva.

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak ugyanarra a tíz kérdésre, mely pályafutásukat, alkotói céljaikat, látásmódjukat és olvasói szokásaikat boncolgatja.


Fejős Éva 1967-ben született Budapesten. Első könyvét tizennyolc évesen írta. Számos mini krimit, egészségügyi cikket készített, valamint egy huszonkét részes „segítő” tévéfilmsorozatot a házi betegápolásról, melynek címe Családban marad. 1999-ben Nívódíjat kapott ez a sorozat, melyet a Duna Televízió tűzött műsorára. Fejős Éva 2001 és 2012 között dolgozott Nők Lapja munkatársaként, azóta szabadúszó. A petesejt-adományozás törvényi szabályozásában rejlő ellentmondások feltárásáért 2003 novemberében elnyerte a Minőségi Újságírásért Díjat. 2013 elején saját kiadót alapított Erawan néven.

Mikor érezte életében először, hogy írnia kell? Mi lett ennek az első írásnak a sorsa?

Hét- vagy nyolcéves lehettem, amikor egy humoros kis esszét elolvasva úgy éreztem, hogy elégedetlen vagyok a befejezésével. Úgyhogy elkezdtem lemásolni az írást, de nagyjából a közepén más irányba vittem a történetet, és megírtam a „saját” befejezésemet. Akkor éreztem meg először, hogy az írással teremteni lehet: egyfajta szubjektív valóságot. Persze fogalmam sem volt róla, hogy mi ez az érzés, csak azt tudtam, hogy amíg írtam, addig elképesztően jól éreztem magam. Később nyilván kidobtam ezt az írást, de a mai napig emlékszem magára az „alkotás” folyamatára, és nagyon jó, hogy ma is ugyanolyan boldoggá tesz az írás, mint akkoriban.

Innentől számítva sokáig tartott, mire elkezdte aktív írói pályáját?

Igen is, meg nem is. Igen: mert rengeteg idő eltelt, mire megjelent az első regényem. Nem: mert ettől kezdve folyamatosan írtam, először csak rövid kis fogalmazásokat, aztán verseket, novellákat, és tinédzserként megérkeztem a regényekhez. Rengeteg regény kéziratát megírtam, mire az első könyvem megjelent. Az, hogy megjelenjen valamelyik írásom, sosem érdekelt túlzottan – ma már nyilván kicsit másképp van, mert tudom, hogy várják az olvasóim a regényeimet –, nekem mindig az írás folyamata volt a legjobb, ez olyan érzés, ami függőséget okoz. Azért írok, mert különleges és felemelő érzés, amikor megszületik a szemem láttára egy szereplő, egy történet. Magam is olvasó vagyok még szerzőként is: hagyom, hogy sodorjon a cselekmény, hagyom, hogy lepjenek meg a hőseim – sokkal szórakoztatóbb így beleengednem magam az írásba, mintha jegyzeteket írnék, és előre tudnám, hogy mi fog történni a következő fejezetben…

Ha az első könyve megjelenésére gondol, milyen érzések, gondolatok jutnak eszébe? Esetleg egy anekdota ennek kapcsán?

Az első megjelent regényem a Holtodiglan volt 1999-ben, ami szerzői álnéven látott napvilágot, és az volt az egészben a legjobb, hogy apukám minden könyvesboltban vett belőle egyet, és nagyon büszke volt rám. De komolyra fordítva a szót: jó volt látni könyv formájában a történetemet. Akkor azt hittem, többekhez el fog jutni a könyv, de végül úgy alakult, hogy csak háromezer példányban adták ki – akkoriban ez nem számított soknak –, és annyiban el is fogyott. Valahogy már akkor is sejtettem, hogy egyszer majd sokakhoz is eljuthat ez a történet, de mivel nem a megjelenés volt a fő célom, egyáltalán nem állított meg az írásban, hogy nem lett nagy siker a regény. Írtam már a következőt, egyrészt, mert sürgettek a barátaim, akik örömmel olvasták és olvassák ma is az elkészült regényfejezeteket, másrészt, mert izgalomban tartott az új történet.

Hogy látja, mennyit, illetve miben változott írói stílusa és látásmódja, amióta az első könyve napvilágot látott?

Nyilván érettebb lett a szövegem valamelyest, viszont nekem nagy segítség volt, hogy tavaly új, Most kezdődik címen újra megjelentettem, immár a saját kiadómban az 1999-es Holtodiglant. Újraolvastam a könyvet, és rájöttem, hogy humorosabban írtam akkoriban, amikor még egyáltalán nem gondoltam, hogy valaha is olvasni fogják „idegenek” a regényeimet. Kiadtam, és végül is a regény beteljesítette azt a sorsot, amit az első megjelenésekor a szeretteimmel szántunk neki: végül csak eljutott sok-sok olvasóhoz. És ami az érdekes: a mai hangomat, a mai történeteimet szerető olvasóim nagyon kedvelik ezt a regényt, ezt a korai „fejősévás” hangot. Ez amúgy nagy megerősítés nekem: a lehető legjobban „beleereszthetem” magam a történetekbe, lazán, felszabadultan. Ezt a „holtodiglanos”, felszabadult hangomat hoztam vissza a Nápolyi vakációban, és az idei regényeimben. Szerintem sokat lehet tanulni a régi írásainkból, nem árt néha „visszahallgatni a hangunkat”. Alapvetően nem változott a látásmódom, de sokkal bátrabban kísérletezem mostanában, sokkal bátrabb megoldásaim vannak.

Mindig is azt a műfajt szerette volna művelni, melyet ma is képvisel?

Számomra az olvasás szórakozás, a legjobb szórakozások egyike: egy jó könyvvel bárhová utazhatom, bárki lehetek. Olyan könyveket szerettem volna írni szerzőként, amik engem olvasóként szórakoztatnának. Ez a mai napig sem változott. A hangom picit nyilván változhat, és az eszközeim is, de alapvetően ma is magamnak írok, és élvezem, ahogy repülök a képzeletem szárnyán. És nagy öröm, mondhatni, bónusz, ha az olvasóim is velem repülnek.

Mi az elsődleges célja íróként?

Biztosan hangzatos üzeneteket kellene most mondanom, de nem teszem, mert az elsődleges célom, hogy én jól érezzem magam írás közben. Ha ez így van, akkor remélhetőleg az olvasóim is jól fogják érezni magukat, amikor a könyvet olvassák. Össze szokott szorulni a szívem, amikor egy-egy olvasóm írja, hogy az aktuális regényemet a kórházi kezelésének idejére, kórházi tartózkodás idejére „tartogatja”. Vagy ott olvasta el, hogy kicsit átléphessen a valóságból egy másik világba, és gyorsan teljen a kórházban töltött idő. Nagyon nagy ajándék, és a mai napig nem értem, hogy miért, hogyan kaptam ezt, de az olvasóim egyre gyakrabban mondják azt is, hogy egyik vagy másik regényem, regényhősöm erőt adott nekik, és ezért sikerült meghozniuk régóta halogatott, fontos döntéseket az életükben. Nagyon nagy döntések ezek: állásváltoztatás, költözés, gyerekvállalás, együttmaradás vagy új élet kezdése. Ilyenkor meg is rettenek, mert ez már felelősséggel is jár. Ugyanakkor nagyon büszke vagyok ezekre a bátor nőkre, akik meg merik hozni a fontos döntéseket azért, hogy boldogabbak legyenek, és még azt is érzik, hogy a regényeim segítették ebben őket.

Eddigi pályája során mely könyve az, amelyikre a legbüszkébb, és miért?

Mindegyiket szeretem. Talán a Dalma kicsit kiválik a többi könyvem közül: ebben egy, a társai közül kicsit kirekesztett kisgyerek szemén keresztül láttatom a világot, azt, hogy hogyan rekeszti ki egy közösség azokat, akik „mások”. Nagyon fontosnak tartom, hogy sok fiatal ír nekem a regénnyel kapcsolatban, és sokan megírják a saját élményeiket. Dalma az én őröm is egyben: ő vigyáz rám belül, hogy soha ne ítéljek elsőre, mindig adjak második esélyt, és ne alakulhassanak ki, vagy legalábbis ne rögzülhessenek belém előítéletek. Tudom, hogy furcsán hangzik, de nagyon sok fontos szereplőm „velem él”, és Dalma kicsit a gyermeki, játékos énem, aki azonnal figyelmeztet, ha túlságosan „felnőttként” viselkednék, ha szem elől veszíteném az álmaimat, vagy ha nem adnék valakinek vagy egy ügynek második esélyt.

Miről fog szólni a következő könyve? Miért fontos önnek ez a téma?

Mostanában jelenik meg a Száz éjjel vártam című regényem, ami egyébként egy nemrégiben megtalált, jó tíz évvel ezelőtt írt kéziratomon alapul. Az imént meséltem, hogy rengeteg regényt írtam annak idején is, pusztán az írás öröméért. A Száz éjjel vártam kéziratát tavaly anyu találta meg a számítógépén (ami régen az enyém volt). Szólt, hogy nézzem meg, mi ez a fájl a gépen. Elolvastam, és nagyon jól szórakoztam rajta, úgyhogy eldöntöttem, hogy elhozom az olvasóimnak is Andi, a különleges képességekkel rendelkező tanárnő történetét, akinek sok mindent el kell veszítenie ahhoz, hogy a fontos dolgokra rátaláljon. Egyébként lassan egy éve írom az idén nyáron megjelenő, Mert nekünk szeretnünk kell egymást című regényemet. Ebben van egy fantasy-szál is, nagyon élvezem az írást, egészen benne élek a történetben, ahol megjelenik egyfajta párhuzamos valóság is. Mostanában készülök el az utolsó fejezetekkel, és bevallom: kicsit bánatos vagyok amiatt, hogy hamarosan el kell búcsúznom a hőseimtől. Igaz, hogy valószínűleg tovább fognak élni bennem, de a történet végén akkor is búcsúzom tőlük.

Van írói példaképe?

Nagyon sok szerzőt kedvelek. Nick Hornbyt, Jonathan Troppert, Mike Greenberget – talán ebből is látszik, hogy a férfias, fanyar humort nagyon szeretem. A saját kiadómban, az Erawanban ezért hamarosan meg is jelentetem Matthew Normannek egy sajátos humorú regényét, a Házas-társast, ami egy férfi szemével mutatja a párkapcsolatot, a házasságot. De imádom többek közt Anna Gavalda, Lian Dolan, John Grisham, Jo Nesbø és Murakami Haruki regényeit is, és minden olyan könyvet, ami legalább néhány órára elutaztat egy különleges világba.

Meg tudna nevezni egyetlen regényt, melyet olvasóként, magánemberként a legjobban szeret, vagy amit a legfontosabbnak tart?

Anna Gavaldától az Együtt lehetnénk lenne az a történet, amiben benne tudnék élni legalább néhány hétig vagy hónapig. Nemcsak azért, mert csodálatosan, finom humorral írta meg a szerző, hanem azért is, mert abban a regényben benne van az életünk. A találkozásaink, a szerelmeink, a szeretteink elvesztése, a fájdalmaink, a félelmeink, a barátságaink, a hitünk és a reményeink. És igen, a hepienddel kapcsolatos reményeink is. Benne van minden, ami fontos.



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

Az író válaszol (38): Horvát Gábor

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Horvát Gábor.

2014.5.26.   


Az író válaszol (36): Sümegi Attila

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Sümegi Attila.

2014.4.28.   


Az író válaszol (35): Eric Muldoom

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Eric Muldoom (Berke Szilárd).

2014.3.24.   


Az író válaszol (34): Colin J. Fayard

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Colin J. Fayard (Hüse Lajos).

2014.3.11.   


Az író válaszol (33): Szabó Tibor Benjámin

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Szabó Tibor Benjámin.

2014.2.24.    39


Az író válaszol (32): Vámos Miklós

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Vámos Miklós.

2014.2.17.   

A rovat további cikkei

Az író válaszol (31): Bihon Tibor

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Bihon Tibor.

2014.2.10.   


Az író válaszol (30): Benjamin Rascal

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Benjamin Rascal (Szántó Tibor).

2014.2.3.   


Az író válaszol (29): Douglas Rowland

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Douglas Rowland (Tölgyesi László).

2014.1.27.   


Az író válaszol (27): Elek Ottó

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Elek Ottó

2014.1.13.   


Az író válaszol (25): Gaál Viktor

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Gaál Viktor.

2013.12.30.   


Az író válaszol (24): Eve Rigel

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Eve Rigel (Czinkos Éva).

2013.12.23.