Az író válaszol (34): Colin J. Fayard


Bíró Szabolcs  2014.3.11. 3:58

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Colin J. Fayard (Hüse Lajos).

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak ugyanarra a tíz kérdésre, mely pályafutásukat, alkotói céljaikat, látásmódjukat és olvasói szokásaikat boncolgatja.

Colin J. Fayard (Dr. Hüse Lajos) 1970-ben született Egerben. Kutató szociológus, biológiatanár, gyermekvédelmi szakember, a honfoglaló és Árpád-kori magyarság antropológiájával foglalkozva szerzett doktori fokozatot. Hivatásszerűen két évtizede a Debreceni Egyetemen illetve elődintézményeiben oktat, illetve tudományos- és szakcikkeket ír. Íróként egyértelműen a fantasy műfaja mellett tette le a voksot, noha Tristan de Luca néven olykor science-fiction írásokat is publikált.

Mikor érezte életében először, hogy írnia kell? Mi lett ennek az első írásnak a sorsa?

Amikor az első néhány betűt tanultam, és a tanítóm közölte: „Akkor vegyétek elő a füzeteteket, mert írni fogtok! Diktálom: mama, cica…” Máig ég az a fekete pont a lelkemben, amit a külalakra kaptam. Az igazi, belső motiváció ennél jóval korábban belakta a fejem, bár akkor még csak rajzolva meséltem el a történeteket. Egy időben annyi hihetetlen-hihető marhaságot meséltem, hogy kezdtem attól tartani, megrögzött hazudozó leszek, ha egyszer felnövök. Ezt a kényszert megszelídítve, de nem láncra verve lettem író.

Innentől számítva sokáig tartott, mire elkezdte aktív írói pályáját?

A fejben-rajzban-szóban mesélés két évtizede után kezdtem kokettálni a betűvetéssel, csak hát az a fránya külalak, és az ujjaimba égett utálkozás… A megváltást az az egyetemi diák-kutatói pályázat hozta el nekem, amelyet elnyerve végre megvehettem életem első számítógépét. A szövegszerkesztő az én Pegazusom. A helyzetek és események kedvező összejátszása folytán ugyanabba a könyvesboltba jártam az ebédpénzemet elkölteni, ahová Nemes István, a Cherubion könyvkiadó vezetője is rendszeresen betért. Az első két novellámat a könyvesbolt tulajdonosnőjének a kezébe nyomtam, hogy adná már oda. Odaadta. Író lettem. Később István elmesélte, hogy az írásaim legnagyobb erénye a rövidségük volt. Gondolta, egy szerény esélyt megérdemlek. Három emberrel találkoztam csupán az életben, aki ekkorát fordított a sorsomon, mint ő.

Ha az első könyve megjelenésére gondol, milyen érzések, gondolatok jutnak eszébe? Esetleg egy anekdota ennek kapcsán?

Akár az elsőként megjelent novellára (Vannak dolgok, megjelent a Halálosztók c. kötetben, 1996-ban), akár az első önálló kötetre gondolok (Gilfek kincse, 1997), újra átélem azokat az érzéseket, amelyekben akkor lubickoltam. Főképpen az öröm hatott át, és az az érzés, hogy képes vagyok megírni a történeteimet – ezt nevezik kompetenciának. És hogy milyen volt ez az öröm? Hatalmas. A szó árnyaltabb értelmében is, mert hatalommal ruházott fel a gondolatok felett, melyet azóta is élvezettel birtoklok. Az anekdotikus emlékem ezekkel az első történetekkel kapcsolatban az, hogy egyfajta törlesztésként is funkcionáltak. Még gimnazista kamaszként készítettem magamnak egy bakancslistát, hogy mit szeretnék elérni az életben, mielőtt megvénülök (ez kb. azt jelentette, hogy betöltöm a negyvenet), és ezek egyike volt, hogy író lesztek. Még álnevet is találtam magamnak: Tim Zocney. Nemes István humorát dicséri, hogy eleinte hagyta, hadd játsszon a gyerek, és csináljon magából hülyét ország-világ előtt. Csupán a Gilfek kincse után ültetett le engem egy igazi atya-fiú beszélgetésre, mondván, ideje van az idétlenkedésnek, de az most elmúlt, és itt az idő a fejem lágy részeinek benövesztésére. Így lettem Fayard, tisztelgésül azon francia tudományos könyvkiadó előtt, amely akkortájt a másik – a kutatói – életemben oly fontos, megvilágosító erejű könyveket jegyezte.


Hogy látja, mennyit, illetve miben változott írói stílusa és látásmódja, amióta az első könyve napvilágot látott?

Nem igazán látom. Még mindig belülről élem meg a szövegeimet, és nem kívülről olvasom azokat. Azok az érzések, amelyek írás közben megszállnak, még mindig ugyanazok. Ugyanúgy a karakterek érdekelnek, és nem a sztori, ugyanúgy a szereplők közötti interakció, és nem a csattanó. A gondolatok, és nem az akció, nem a fordulatok. Időközben talán a múzsa lett más, vagy talán máshogy csókol: értem ezalatt azt, hogy míg korábban jobban élveztem a fantasy toposzaival és „technikai” elemeivel való játszódást, addig egy ideje már inkább a valóságos emberek valóságos meghasonulásait töltögetem a fantasy-történetekbe. Egyre kevesebb forma, azt hiszem. De erről az olvasók tényleg többet tudnának mondani, mint én.

Mindig is azt a műfajt szerette volna művelni, melyet ma is képvisel?

Igen. Bár az apám megjegyezte, úgy a negyedik-ötödik megjelent írásom környékén, hogy most már igazán írhatnék valami „normálist” is. Hát… lassan húsz éve írok nem-normálist, de még nem érzek leküzdhetetlen ingert a váltásra. Érdekes, mert az olvasmányaim túlnyomó többsége „normális”. Mondtam is az apámnak pár éve, hogy talán velem lehet a baj.

Mi az elsődleges célja íróként?

Olyan történeteket mesélni, amelyeket az olvasó maga fejez be. Nem mindig sikerül elérni ezt a célt, illetve nem minden történet célja ez, de akkor vagyok elégedett, ha úgy sikerült lezárnom valamilyen eseménysort, hogy abból továbbképzelésre ingerlő szálak lógnak ki.

Eddigi pályája során mely könyve az, amelyikre a legbüszkébb, és miért?

Az első három dolog, ami eszembe jutott, csupa szakmai-tudományos. Valódi büszkeséget érzek a holland projektgondolkodásról írott tankönyvemre, a bántalmazott férfiakról írott cikkemre, vagy arra gondolva, amelyikben kimutatom, hogy a lakosság milyen tudathasadásos módon gondolkodik a magyar iskolarendszerről, és ennek mi a következménye. Két cikkem is megjelenés előtt áll, és alig várom, hogy azokra is büszke lehessek. Ezek némelyike társszerzőkkel készült, mégis fenékig büszke vagyok rájuk. Érdekes módon a (szép)írói munkásságommal – a „mesékkel” – kapcsolatban nem a büszkeség az, amit érzek. Én igazán élvezettel szoktam főzni, és amikor a terített asztalra kerül az étel, amely jól néz ki, finom, és a családom pillanatok alatt elpusztítja, akkor büszke is vagyok rá. Amikor mesét írok, az olyan, mint a vacsorakészítés első fele: színtiszta, bensőséges élvezet. Fontos, hogy olvassák a meséimet, fontos, hogy tetszenek, hogy továbbgondolásra ingereljenek, ahogy korábban említettem – de valahogy nem a büszkeséget pendítik meg bennem a történeteim, ha ez sikerült. Egy efféle ügyem van, amelyre ténylegesen büszke vagyok. Az öcsém annakidején az Egri Gárdonyi Géza Színházban játszott, és Máté Gábor kitalálta, hogy a mobiltelefonok világát kifigurázva, színpadi rögtönzésekből állítanak össze egy egész estés darabot. A próbafolyamat színészi rögtönzéseiből, gegjeiből állt össze az előadás, Csörgess meg! címmel. Csaba öcsém és a párja kért meg, hogy írjak nekik egy jelenetet, mert az ötletük nem állt össze kész szöveggé. Arra a jelenetre tényleg büszke vagyok, bár a színház világa nem szippantott magába.


Miről fog szólni a következő könyve? Miért fontos önnek ez a téma?

Az utóbbi években nagyobb hangsúlyt helyeztem a szakmai életemre, mint az íróira, illetve amikor írok, akkor is fontos számomra, hogy a szakmámról is írjak. Ennek szellemében született legutóbbi kisregényem, az Apám nevében, és így írom most az újat is. Hogy miért fontos? Komoly üzenete van annak, amikor a rokonok egymás ellen elkövetett gonoszságairól írunk – de az is lehet, hogy csak így akarom kiírni magamból azokat a rossz érzéseket, amelyek akkor öntenek el, amikor a valódi szenvedőkkel találkozom. Másrészt nagyon szeretném, ha nem ez a regény lenne a következő, hanem a Vortex-projekt, amelyen Vass Richárd grafikus barátommal közösen dolgozunk, sok-sok éve már. Képregénynek indult, de túlírtam a buborékokat – így grafikus regény lett belőle, amelyet azért a képregény azon szabálya mentén alkottunk meg, hogy a kép nem csupán illusztráció, hanem a történet „tartalmat elmesélő” része. Bár nem én művelem a rajzokat, a Vortexben újraélem a gyerekkoromat, amikor még csak képekben meséltem. Sajnos a hazai kiadók gyengélkedése miatt a már kész regény nem jelent meg; a rajzok és a kívánatos papírminőség miatt a könyv olyan sokba kerülne, hogy egyelőre a fiókunkban maradt a félkész második, és az elemeiben létező harmadik résszel együtt. Mindenesetre mindkettőnk bakancslistájára felkerült a Vortex megjelenése.

Van írói példaképe?

Nem vagyok igazán példakép-követő alkat. Olyan írókat tudok felsorolni, akik olyan történeteket vetnek papírra, amelyektől valamilyen módon elszáll az agyam. Kronológiailag az első négy találkozás Tolkien Babója és Méhes György Szikra Ferkója volt (ezeket még felolvasták nekem), majd amikor megbarátkoztam a betűkkel, akkor Gárdonyi – illetve az Egri csillagok –, és A Gyűrűk Ura Tolkientől. Később Robert Merle és Thomas Mann könyvei váltak a kedvenceimmé. Amióta író vagyok, leginkább Chaim Potok, Salman Rushdie, Amin Maalouf, Jostein Gaardner, Jorge Louis Borges írásait élvezem, a látszólag könnyedebb irodalom tájékáról pedig Joanne Harris, Marion Zimmer Bradley, China Miéville, Dan Simmons, Neil Gaiman, Iain Banks és Brandon Sanderson képes elbűvölni. Néhány kortárs magyar írót is nagy kedvvel olvasok, itt már jobban hajlok a fantasy felé, talán mert a kortárs korrajzok – a kor sajátosságai miatt – felborzolják a kedélyemet.

Meg tudna nevezni egyetlen regényt, melyet olvasóként, magánemberként a legjobban szeret, vagy amit a legfontosabbnak tart?

A Téli mese Mark Helprintől. Ez az én 8000 méter magas hegyem, és oxigénpalack nélkül mászom meg. Az egyetlen könyv, amelyről recenziót vetemedtem írni.



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

Az író válaszol (38): Horvát Gábor

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Horvát Gábor.

2014.5.26.   


Az író válaszol (37): Fejős Éva

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Fejős Éva.

2014.5.12.    35


Az író válaszol (36): Sümegi Attila

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Sümegi Attila.

2014.4.28.   


Az író válaszol (35): Eric Muldoom

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Eric Muldoom (Berke Szilárd).

2014.3.24.   


Az író válaszol (33): Szabó Tibor Benjámin

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Szabó Tibor Benjámin.

2014.2.24.    39


Az író válaszol (32): Vámos Miklós

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Vámos Miklós.

2014.2.17.   

A rovat további cikkei

Az író válaszol (31): Bihon Tibor

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Bihon Tibor.

2014.2.10.   


Az író válaszol (30): Benjamin Rascal

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Benjamin Rascal (Szántó Tibor).

2014.2.3.   


Az író válaszol (29): Douglas Rowland

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Douglas Rowland (Tölgyesi László).

2014.1.27.   


Az író válaszol (27): Elek Ottó

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Elek Ottó

2014.1.13.   


Az író válaszol (25): Gaál Viktor

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Gaál Viktor.

2013.12.30.   


Az író válaszol (24): Eve Rigel

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Eve Rigel (Czinkos Éva).

2013.12.23.