Az író válaszol (11): Fonyódi Tibor

Bíró Szabolcs  2013.9.23. 3:03

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar regényírók válaszolnak. E heti célpontunk: Fonyódi Tibor

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar regényírók válaszolnak ugyanarra a tíz kérdésre, mely írói pályafutásukat, alkotói céljaikat, látásmódjukat és olvasói szokásaikat boncolgatja.

Fonyódi Tibor 1965-ben született Budapesten. Első publikációi 1992-ben jelentek meg a Harmadik Szem Magazinban. 1998-ban Harrison Fawcett néven publikálta a Hogyan legyünk Sherlock Holmes című novelláját a Cherubion kiadónál: ez a Brett Shaw-sorozat első darabja, amit 2003-ig bezárólag még hét Shaw-történet követett. 1998 tavaszán jelent meg első önálló kötete, A katedrális harcosai. Az ókori Rómában játszódó misztikus science-fiction folytatásáért (A Katedrális legendája) 2000-ben Zsoldos Péter-díjjal jutalmazták. A millennium tiszteletére írott A korona hatalma című regényével nem hivatalosan lezárta SF írói pályafutását. Az 1998-2000 között írt science-fiction történetei napjainkig huszonkét új kiadást értek meg. Utolsó sci-fi regénye a 2003-ban megjelent Jó nap ez a halálra – a történet első megvalósult játékfilmjében, a 2006-os Metamorphosisban köszön vissza. 2002-től érdeklődése az elfeledett vagy rosszul értelmezett magyar történelmi múlt felé fordult: ennek gyümölcse a Kalandor kiadónál 2002-től megjelent, összesen öt kötetet számláló Hadak útja történelmi-fantasy sorozat, illetve a 2011-től a Gold Book kiadónál megjelenő Torda-trilógia. Első misztikus-történelmi regénye, a Hun Birodalom korában játszódó Isten ostorai 2005-ben francia nyelven is megjelent, Le Chamane d’Attila címen, a párizsi Pygmalion kiadó gondozásában. Mindmáig ez az egyetlen kortárs (fantasy) történelmi regény, ami idegen nyelven is napvilágot látott. 2005 nyarán Szörényi Levente felkérésére megírta az Árpád népe című opera alapdrámáját, Keleten kél a nap címmel. Forgatókönyvírói pályafutása 2006-ban indult, azóta számtalan filmnovella és forgatókönyv alkotója. A 2008-as moszkvai DetectiveFesten kategória fődíjat nyert Tűzvonalban, valamint a 2012-es jaltai Vmesztye/Together Nemzetközi Film és Televízió Fesztiválon kategória fődíjat nyert Hacktion (I-II. évad) vezető írója, egyben az első magyar forgatókönyvíró, akinek két televíziós sorozata is nemzetközi fődíjat nyert. Fonyódi Tibor az egyik alapítója a Magyar Forgatókönyvírók Egyesületének (MFE-HSA) és a FilmJus forgatókönyvíró-szekciójának, ezen kívül a Magyar Írószövetség tagja, a Budapest Filmakadémia vendégelőadója. Nős, két gyermeke van. 2005-től családjával Veresegyházon él.

Mikor érezte életében először, hogy írnia kell? Mi lett ennek az első írásnak a sorsa?

Különféle spirálfüzetekbe rögzített kezdetleges próbálkozásaimat követően 1977-ben írtam a William Martin kalandjait. A történet a XVII. században játszódott, és olyan egyenesnek látszott, mint egy észak-koreai választási küzdelem: Martin, a híres angol kalóz földkörüli útra indult. A regény írását azért hagytam abba, mert feltűnt, hogy a 126. oldalon járok, és Martin még nem húzta fel a horgonyt. Úristen, mikor érek ennek a végére?! Már akkor világos volt, hogy nem fogok vékony könyveket írni... A kézirat sorsa a szokásos: elveszett. Alighanem anyám kidobta egy tavaszi nagytakarítás alkalmával. Később hiába magyaráztam neki, hogy a szobámban nincs rendetlenség, csak minden ki van pakolva, mint egy múzeumban, de az is lehet, hogy szeretek uralkodni a káosz fölött. Ekkor leküldött a közértbe.

Innentől számítva sokáig tartott, mire elkezdte aktív írói pályáját?

2003 óta vagyok főállású író. Akkor az huszonhat év.

Ha az első könyve megjelenésére gondol, milyen érzések, gondolatok jutnak eszébe? Esetleg egy anekdota ennek kapcsán?

Az első önálló kötetem A Katedrális harcosai volt 1998-ban a debreceni Cherubionnál. Gyakorlatilag ez volt az első regényem, amit sikerült befejeznem. Megjegyzem, még javában írtam, mikor az első kötet megjelent, de Nemes Istvánnak jó napja volt – nyilván nyert a DVSC – és megszavazta a bizalmat. Számtalan jópofa sztorim van. Olyan 2000 környékén esett meg velem, hogy utazom a metrón, és látom, hogy egy szép szőke csaj éppen A Katedrális legendáját olvassa. Azzal a fejjel, ami nekem van, nem célszerű nőket leszólítani, de akkor megtettem. „Bocs, tetszik a könyv?” „Aha, nagyon jó!” „Én írtam...” – jelentettem be és vártam a hatást. „Hülye!” – mondta ekkor álmaim nője és pánikszerűen leszállt az Astoriánál. Ez egy anekdota volt.

Hogy látja, mennyit, illetve miben változott írói stílusa és látásmódja, amióta az első könyve napvilágot látott?

Márai Sándor azt írja valahol, hogy az írás igazi feladata és nehézsége akkor kezdődik, mikor az író már nem a mondatot akarja javítgatni, csiszolni és tökéletesíteni, hanem a gondolatot. Azt hiszem, ebben minden benne van, próbálok ezen az úton járni, és kihasználni a nyelv adta lehetőségeket. De a korlátokat nem szeretem. Az író nem magyar nyelvtan-tanár, hanem a normalitás és az őrület határán egyensúlyozó valaki, a transzcendencia nagykövete, eleven kapcsolat Ég és Föld között; ha munkája során bármikor kételkedik abban, hogy a regösök örököse, inkább gyorsan hagyja abba az írást, mert ilyen hozzáállással nem lesz képes hatást gyakorolni a hallgatóságára, jelen esetben az olvasókra.

Mindig is azt a műfajt szerette volna művelni, melyet ma is képvisel?

Nem. Sci-fi íróként kezdtem, és öt év után zsánert váltottam, azóta „misztikus” történelmi regényeket írok. Oka van ennek. A Szent Korona történetét feldolgozó A Korona hatalma megjelenése után arra a felismerésre jutottam, hogy olvasóim többsége meglehetősen hiányos ismeretekkel rendelkezik a magyar történelemről és kultúráról. Tisztelet a kivételnek, de a tizenévesek számára Frodó nagyobb hős, mint Zrínyi, és többet tudnak a Mátrixról, mint Toldiról. Ma sem jobb a helyzet. Érdeklődésem ekkor az elhallgatott, vagy rosszul értelmezett történelmi múlt irányába fordult. A hangsúly nálam mindig a múlton van, és nem a történelmen. Kizárólag a mondából, a mítoszból és a szakrális őshagyományból merítek, tudniillik a „hivatalos magyar őstörténetet”, a nyelvünk és népünk eredete kapcsán kifejtett akadémikus álláspontokat általában az érzékeny emberi hülyeség teljes hajórakományaként tudom csak értelmezni. A teljes körű tájékoztatáshoz az is hozzá tartozik, hogy rövidesen – ez két-három kötetet jelent – a történelmi regények írását is befejezem, és újabb alkotói korszakomba lépek, de hogy milyen regényeket fogok írni és milyen piacra, egyelőre maradjon meglepetés.

Mi az elsődleges célja íróként?

Maradéktalanul kiszolgálni az olvasóimat. A többi csak por és hamu.

Eddigi pályája során mely könyve az, amelyikre a legbüszkébb, és miért?

Talán az Isten ostoraira, ami franciául is megjelent 2005-ben a Pygmalionnál.

Miről fog szólni a következő könyve? Miért fontos önnek ez a téma?

Ha éppen nem írok forgatókönyveket, a Torda-trilógia zárókötetén, a Fokoson dolgozom. A Fokos után az ősmagyar tematikát mindenképpen befejezem, úgy gondolom, hét kötetben bőven elmondtam mindent. Egyébként nem véletlen, hogy a kötetetek száma éppen hét, elvégre a magyar mitológiát dolgoztam fel. A Fokos mellett párhuzamosan társszerzőként veszek részt az új Jean-Pierre Montcassen (Cselenyák Imre) regény írásában. Az utolsó jezsuita a XVII. század derekán játszódik Kínában, és a jezsuita Matteo Ricci életéről szól, ami szorosan összefügg a kínai keresztény misszió történetével. A munkamegosztás a következőképpen néz ki: én hoztam az eredetileg filmnek szánt sztorit, Imre gőzerővel ír, persze én is dolgozom a kéziraton. A kötet 2014 tavaszán jelenik meg. A téma fontosságát az aktualitása adja: Kína fokozottan a nemzetközi érdeklődés középpontjában áll, gazdasági és kulturális befolyása jobban fokozódik, mint Virág elvtársnál a nemzetközi helyzet, másrészt mindig is érdekelt a távol-keleti kultúra, végezetül, ha Róma nem számolja fel a jezsuita missziót, és na adj Isten, Kína katolikussá lesz, ma legkevesebb hárommilliárd kínai él a Földön, és még a paprikás krumplit is csingcsangcsungnak hívják.

Van írói példaképe?

Kettőt is mondok kapásból: James Clavell és Ken Follett.

Meg tudna nevezni egyetlen regényt, melyet olvasóként, magánemberként a legjobban szeret, vagy amit a legfontosabbnak tart?

Maholnap ötven éves vagyok. Nehezen tudnék csak egyetlen regény megnevezni, mert több mint negyven éve folyamatosan olvasok; ahogy változott az értékrendem, úgy változtak azok a könyvek, melyeket akkor éppen fontosnak tartottam. Az biztos, hogy gyermekkorom meghatározó élményei voltak Kovai Lőrinc regényei, leginkább az Örvénylő fellegek, utána huszonévesen Steinbecktől az Édentől keletre, ami – meg merem kockáztatni a kijelentést – minden idők egyik legjobb regénye, majd következett minden, amit Clavell és Follett írt, mostanában Jonathan Littelltől a Jóakaratúak gyakorolt rám döbbenetes hatást. De ha tényleg csak egyet kéne mondanom, akkor Irwin Shaw-tól az Oroszlánkölykök az örök etalon.

Hozzászólások

@

Küldés