Az író válaszol (12): Szélesi Sándor

Bíró Szabolcs  2013.9.30. 2:25

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar regényírók válaszolnak. E heti célpontunk: Szélesi Sándor.

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar regényírók válaszolnak ugyanarra a tíz kérdésre, mely írói pályafutásukat, alkotói céljaikat, látásmódjukat és olvasói szokásaikat boncolgatja.


Szélesi Sándor (írói álnevén Anthony Sheenard) Budapesten született, 1969-ben. Hatszoros Zsoldos Péter-díjas sci-fi-, fantasy- és thrilleríró, forgatókönyvíró, szerkesztő, eddig közel harminc megjelent regény és több mint hetven publikált novella szerzője. 2007-ben a koppenhágai Eurocon találkozón megkapta az European Science Fiction Society legjobb szerzőnek járó díját, mint az év legjobb európai sci-fi szerzője. Az író jelenleg is Budapesten él, és szinte megállás nélkül alkot.

Mikor érezte életében először, hogy írnia kell? Mi lett ennek az első írásnak a sorsa?

Egy kis kék füzetben pihen azóta is. Hétéves lehettem, és a csillagokról szólt a vers. Rá pár hónappal ugyanabban a kis füzetkében megszületett az első mesém, girbegurba betűkkel és gyerek-nyomdával illusztrálva. Évekig írogattam, míg édesapám azt nem mondta a verseimre, hogy nem jók. Akkor megsértődtem, és abbahagytam az írást. Egy időre.

Innentől számítva sokáig tartott, mire elkezdte aktív írói pályáját?

Eléggé, bár definiálnunk kellene, mi az, hogy „aktív írói pálya”. Gimiben ugye rendszeresen írtam a diákújságba kis anyagokat, és valamikor akkortájt, 1985 körül, a veszprémi sci-fi klub fanzinjába született meg az első novellám. Bár ez amolyan klubmagazin volt, a megjelenéshez, sokszorosításhoz a megyei tanács művelődési osztályának a pecsétje kellett, tehát vehetjük hivatalos kiadványnak is. Tizenhat-tizenhét éves lehettem. A következő lépés az volt, amikor a rendszerváltás után hirtelen rengeteg újság kezdte meg a működését, közöttük SF magazinok is, és nekiálltam oda küldözgetni írásokat. Kicsivel később (már a kilencvenes évek első felében járunk) felhívott a debreceni Cherubion kiadó vezetője, Nemes István, hogy nem akarok-e a következő, Fényhozó című fantasy antológiájába írni valamit – Istvánnal még a fanzinos „hőskorszakból” ismertük egymást, Debrecenben nekik is megvolt a maguk kiadványa hajdanán. Ez lett az első könyvbeli megjelenésem.

Ha az első könyve megjelenésére gondol, milyen érzések, gondolatok jutnak eszébe? Esetleg egy anekdota ennek kapcsán?

Az első könyvem megrendelésre született. Debrecenben voltam Nemes Istvánnál, amikor említette, hogy a LAP-ICS orvosi regényeket ad ki (ez a Vészhelyzet című tévésorozat indulásának idején történt), nem akarok-e egyet írni. Mondtam neki, hogy egyrészt sosem írtam még regényt, másrészt semmi közöm nincs a gyógyításhoz, ha tűt látok, menekülhetnékem támad, vérvételkor volt, hogy elvették a cipőmet, meg ne lógjak. Aztán elindultam haza Veszprémbe, és a vonaton meggyőztem magam, hogy ha segítséget kérek a keresztanyámtól (aki a veszprémi kórházban dolgozott, mint ápolónő), akkor mégiscsak menni fog. Különben is, mire vannak az orvosi könyvek, más is abból tanul. Szóval nekiálltam, két hónap alatt megírtam, leadtam. Annyira nem lett orvosi krimi, de kórházban játszódik, majdnem a fele. A címe: Halálos tévedés. Trethon Judit ezt meghallva közölte, hogy ezen a címen van egy Gojko Mitices indiános film, mire azt válaszoltam, erre rajta kívül senki nem emlékszik. A megjelenés napján, amikor egy barátom kezébe adtam a könyvet, vigyorogva közölte (ez volt az első reakció, amit kaptam), hogy van egy ilyen NDK-s indiánfilm, tudok-e róla. Hát persze.

Hogy látja, mennyit, illetve miben változott írói stílusa és látásmódja, amióta az első könyve napvilágot látott?

Rengeteg mindenben. Akkor főiskolás voltam, az írás intellektuális játék volt számomra. Talán ezért is találtam meg a sci-fit, tudniillik ez az a zsáner, ahol a fantáziának tényleg semmi nem szab határt. Azóta született két gyermekem, kétszer váltam, túl vagyok jó pár munkahelyen, eufóriákon és mélypontokon. Jártam sokfelé, megismertem kultúrákat, barátokat szereztem, csalódtam emberekben, és párszor bizony magamban is. Rengeteg dologgal foglalkoztam, beleástam magam vallástörténetbe, pszichológiába, történelembe... és kialakult a világról egyfajta véleményem. Ezt már tudatni akarom másokkal. Hogy nagy szavakat használva mondjam: felismertem a felelősségemet, mint író. Mára az írás már nem játék (kivéve talán a Mysterious Universe sorozatot, aminek elsődleges célja még mindig a szórakoztatás; nem kis mértékben a saját szórakoztatásom). Így aztán írok a sci-fi mellett sok minden mást is, amibe beleszövöm a gondolataimat, félelmeimet, figyelmeztetéseket – nyíltan vagy éppen elrejtve a szöveg legmélyére, többnyire nem megdönthetetlen igazságként, hanem kérdések formájában.

Mindig is azt a műfajt szerette volna művelni, melyet ma is képvisel?

A sci-fivel kezdtem. De az elmúlt tizenhét évben írtam misztikus történelmi kalandregényt, komoly és komolytalan fantasyt, mágikus realista novellákat, ifjúsági regényt, thrillert, horrort, és nem hiszem, hogy be akarnám szuszakolni magam bármilyen zsánerbe a következő évtizedekben. A tudományos-fantasztikumon belül is előszeretettel barangolok, szeretem a hard SF műveket és az űroperettet egyaránt. Élvezem a sokféleséget – bár ettől frászt kap minden kiadó, mert egy író úgy eladható, ha kiszámítható, ha jól körülhatárolható brandet lehet köré építeni.

Mi az elsődleges célja íróként?

Örömet okozni azoknak, akik kézbe veszik a könyveimet. Ha úgy, hogy az felhőtlen szórakoztatást jelent, akkor úgy. Ha elgondolkodtatok, ha érzelmi feszültséget váltok ki, akkor pedig úgy. Mint említettem, egyre fontosabb számomra a mondanivaló. Megpróbálom úgy felépíteni a regényeimet, hogy több síkja legyen, a kalandos sztorin túl az arra érzékeny olvasó többet is találjon benne.

Eddigi pályája során mely könyve az, amelyikre a legbüszkébb, és miért?

Ez nehéz kérdés. A legnagyobb vállalkozásom a Mysterious Universe sorozathoz kapcsolódik: Az excalibur keresése című két kötetes sci-fi kalandregényem, amiben a Földtől ötvenkét fényévnyire egy aszteroidamezőben egy tradicionális kínai világot talál a York Ketchikan nevet viselő főszereplőm. Hamarosan rájön, hogy a kínai sárkánykultusz több ezer éves kapcsolatban van a kelta sárkányölő-kultusszal, és felfedezi a naprendszerben Arthur király 30. századi királyságát. Hihetetlen sokat tanultam a regényre való felkészülés alatt, és nagyon élveztem magát az írást is. Külön kaland volt nekem, az írónak, a mű megszületése, a történelmi párhuzamok vagy az ellentétek megfeleltetése. De hát ez olyan, mintha választanom kellene a „gyermekeim” között, melyiket is szeretem. Ott van a történelmi regénysorozatom, a Vadásznak vadásza, Tündérösvény, A lelkek birodalma. Hosszú, spirituális út volt leásni az ősmagyarság legendáriumok mélyére. Aztán nem feledhetem ki a sorból A beavatás szertartása című sci-fimet, ami az apai érzéseim tükre, vagy A láthatatlan város című novelláskötetet, amelynek a főszereplője egy Sándor nevű író, aki felfedezi Budapest mágikus aspektusait felismerhető helyeken, és sok esetben létező személyeken keresztül. Ezekbe a novellákba néhol a barátaimat is beleírtam.

Miről fog szólni a következő könyve? Miért fontos önnek ez a téma?

Évek óta írok és csiszolgatok egy romaregényt, amely végre lassan elkészül. A legkomolyabb és legszörnyűbb könyv, amit eddig írtam, félek is a fogadtatásától. Ha belegondolok, tulajdonképpen sci-fi, de a mai magyar valóságból merítek. Rengeteg kérdést teszek fel benne, amiket nem is akarok megválaszolni; gondolja csak végig az egyéni lehetőségeket, a társadalmunk lehetőségeit maga az olvasó, s természetesen a felelősségünket is, hogy milyen világot alakítunk ki magunknak és gyermekeinknek. Talán jövőre meg tud jelenni, és talán nem értik félre.

Van írói példaképe?

Ernest Hemingway. Megfog a szavai, mondatai, karakterei mögött meghúzódó egyszerű szépség, tisztaság, boldogság és életszeretet, amely még a legszörnyűbb történetein is keresztülsugárzik.

Meg tudna nevezni egyetlen regényt, melyet olvasóként, magánemberként a legjobban szeret, vagy amit a legfontosabbnak tart?

Ez az utolsó kérdés azért mélyütés. Egyetlen regényt kellene kiválasztanom az elmúlt közel négy évtizedből, azaz mióta a betűket ismerem. Ha a gyerekkoromat nézem, a legfontosabb regény Karl May Winnetou-ja volt. Valószínű, hogy kihatott az írói pályámra is, ezért fordulhattam a kalandos, könnyed irodalom felé. Rónaszegi Kartal-trilógiája a történelem szeretetét hozta. Tinédzserként az első sci-fim: Carsac Sehollakókja. Vagy a Tigris, tigris. Vagy a Végjáték. Huszonévesként Hemingway Vándorünnepe és elbeszélései, Whartontól az Éjfélre minden kitisztul, Vonneguttól az Éj anyánk. Harmincasként Ecótól A Foucault-inga, vagy Bariccótól A selyem. Neruda verseskötete, a Kérdések könyve... Egy író életét végigkísérik a könyvek, nem tudok választani, de talán ez megbocsátható.

Hozzászólások

@

Küldés