Az író válaszol (13): Nemes István


Bíró Szabolcs  2013.10.7. 3:05

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar regényírók válaszolnak. E heti célpontunk: Nemes István

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar regényírók válaszolnak ugyanarra a tíz kérdésre, mely írói pályafutásukat, alkotói céljaikat, látásmódjukat és olvasói szokásaikat boncolgatja.


Nemes István 1961-ben született, és mára a hazai fantasy és sci-fi irodalom megkerülhetetlen alakja, nagy öregje lett. Számos álnéven írt több száz regényt, ezek közül talán a legfontosabb művésznevek a John Caldwell és a Jeffrey Stone. A Káosz Világának megálmodója, a Káosz ciklus írója, a Cherubion Kiadó alapítója, műfordító, szerkesztő, állandóan alkotó, munkálkodó ember. Hogy munkássága mekkora hatással bír, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az ő szárnyai alatt vált hivatásos regényíróvá többek közt Az író válaszol sorozatunkban már meginterjúvolt Bán Mór, Fonyódi Tibor és Szélesi Sándor is. Sorozatunk eddigi leghosszabb, legsztorizósabb beszélgetése következik.

Mikor érezte életében először, hogy írnia kell? Mi lett ennek az első írásnak a sorsa?

Valószínűleg már az anyaméhben, tudván, hogy másra úgysem leszek alkalmas, csakis írónak... De aztán megszülettem, és beletelt kilenc-tíz önfeledt év, mire rászántam magam a betűk és szavak rendszertelen forgatására. Kezdetben La Fontaine állatmese-klónokkal kísérleteztem, de hamar rájöttem, hogy maximum kínrímekre vagyok jó, tehát a versikékkel – többek unszolására – gyorsan leálltam. (Később persze ezt az előzményt is hasznosítottam: legalábbis ezt a kínos-rímes stílust egyik ünnepelt mellékszereplőm, Ernest Roahmyer, koszorús sírkővers- és faliszőttes-költő szájába adtam.) A versikéket követően krimik, westernek és Rejtő-utánzatok írásába vetettem magam; buzgó lelkesedésem néha 2-3 teleírt oldalt is eredményezett, sokasodtak a megkezdett, ámde végül is majdnem teljesen üresen maradt spirálfüzetek. Egy általános iskolai fogalmazásnál, ahol azt a feladatot kaptuk, hogy írjunk kedvenc olvasmányunkról, én a Véres ágy című krimi regényemet ismertettem, amit az egyik osztálytársammal együtt kezdtem írni. Elég hatásosan felvázoltam és elemeztem. A tanárnő dicsérte az ismertetést, de nehezményezte, hogy elfelejtettem megemlíteni, ki az író. (Dashiell Hammett talán? Avagy Erle Stanley Gardner, Raymond Chandler?) Igencsak meghökkent, amikor megtudta, hogy ez egy nem létező mű; az én agyszüleményem. Ettől a „sikertől” feldobódva írtam még újabb pár oldalt a Véres ágyhoz, felduzzasztva a sztorit rekordnak számító 8 oldalra. De mivel leendő írótársam szégyenkezve kiszállt a közös projektből, ez is annyiban maradt, akárcsak a többi.
Az első befejezett írásom tizennégy éves koromban született. Akaratlan tanúja voltam egy öngyilkosságnak, láttam leugrani a szomszédos tízemeletes bérház tetejéről egy férfit, és az ezzel kapcsolatos benyomásaimat préseltem bele a Mágikus repülés című novellába. Morbid, fekete humorú írás volt, s bár igyekeztem rávilágítani a tett lelki mélységére – hogy szerintem miért történhetett – csekély értelem nélküli írás sikeredett; beküldtem a megyei napilaphoz, a HBM-i Naplóhoz, de választ sem kaptam. (Őszintén: nem is érdemelt volna választ az a mű; vacak volt, gyermeteg és passz.) Nem is erőltettem tovább az írást ekkoriban, inkább csak olvastam, olvastam, olvastam – egyre többet és többet. Akadtak ebben az időszakban is próbálkozásaim, de ezek elvetélt íráskísérletek voltak; nem érdemelnek említést.
Később, tizennyolc éves koromban (1979-ben) alapító tagja lettem a debreceni Kronosz sci-fi klubnak, és az a tény, hogy fanzin kiadása is szerepelt a tervben, ismét meghozta az írói kedvem. Két rövid novellát is összehoztam nagy hirtelen; a tagságnak tetszett, megtapsoltak, mindkettő megjelent a Spirál nevezetű fanzin első számában. Sőt, a rövidebbiket – az Apokalipszis címűt – később az Ország-Világ magazin is leközölte, mintegy a Spirál ismertetésének mellékleteként. A történet pikantériája, hogy engem erről előzetesen nem értesítettek. Épp katonáskodtam, amikor a kantinban véletlenül (!) megvettem az OV aktuális számát, fellapoztam a sci-fi rovatot, és percek teltek el, mire rájöttem, hogy a saját novellámat bámulom. Ugyanis ott a Nemes István név szerepelt szerzőként, engem pedig akkortájt „Nemes honvéd”-nek szólítottak.

Innentől számítva sokáig tartott, mire elkezdte aktív írói pályáját?

Még a bevonulásom előtt írni kezdtem első sci-fi regényemet, a Mindent vagy semmit címűt, amit a hadsereg kényszerű tagjaként, unalmasabb óráimban néha folytatgattam. Leszerelésemkor, 1981-ben ezt sietve befejeztem, és még abban az évben megírtam további két regényt is – az Ébredés és a Két- vagy háromszáz év címűeket. (Azóta is publikálatlan mindhárom.) Először csak az elsőt, pár hónappal később a másik kettőt is beküldtem az akkor prominensnek és a sci-fiben csaknem egyedülinek számító Móra Könyvkiadóhoz. Kuczka Péter, a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozat főszerkesztője viszonylag kedvezően nyilatkozott a műveimről, és bár az elsőt elutasította, mint kidolgozatlant, úgy tűnt, a másodikat és a harmadikat betervezte megjelenésre. (Ezt egy kiállítás megnyitóján többek füle hallatára közölte velem, nagy boldogságomra.) Aztán teltek az évek, és a regényeim kiadatlanok maradtak. Időközben én aktív voltam: rengeteg rövid sztorit írtam, sorra meg is jelentek az ország különböző fanzinjaiban; egy szegedi bibliográfia szerint ebben az időszakban én voltam a legtöbbet publikáló amatőr író a fanzinokban (24 megjelent írás, miközben a második helyezett – Koch György barátom – ennek csak felét produkálta).
Ennek dacára sok év telt el, rengeteget írtam, mire elkezdhettem aktív írói pályámat. Nagyjából kilenc év alatt tíz regényt hoztam össze, mire az első önálló művem könyvformát öltött: A Káosz Szava, ami John Caldwell álnév alatt jelent meg 1990-ben. Még ebben az évben további regényeim és fordításaim is napvilágot láttak más kiadóknál, és felsejlett egy hivatásos írói élet lehetősége. Nehéz és kockázatos döntés volt, de ekkor hagytam ott az operátori állásomat a HBM-i Vízműnél, ekkortól datálom profi íróvá válásomat. És művészi önállóságom első tényleges napján máris kőkemény fizikai munkát végeztem: könyvet pakoltam órákon át a debreceni vasútállomás előtt (második megjelent regényemet), jó pár ex-kollegám szeme láttára.

Ha az első könyve megjelenésére gondol, milyen érzések, gondolatok jutnak eszébe? Esetleg egy anekdota ennek kapcsán?

Az egész azzal kezdődött, hogy 1987-ben az ifjú – alig tizenhat éves – debreceni barátom, Kornya Zsolt meginvitált egy fantasy szerepjátékba. Ezidáig csak felszínesen ismertem a fantasyt, főként sci-fit olvastam és írtam. A játékban egy Skandar Graun félvér ork harcos-pappal vettem részt, és hamar rákényszerültem, hogy fondorlatos módszerekkel védjem a karakterem életét. A történet eléggé kacifántos volt; Zsolt mesélt, hétről hétre játszottuk, s egyre fogyatkoztunk – mármint a játékosok, mert hogy sorra haláloztak el a karakterek. Nem sokkal ezt megelőzően kerültem be sorozatszerkesztőként – egy merész partizánakció következményeként – a debreceni Csokonai Kiadóhoz, ahol a betervezett külföldi szerzők mellett arra is ígéretet kaptam, hogy ha a sorozat életképes lesz, hamarosan az egyik regényem is kiadásra kerül. Ugyanekkor az újonnan induló Art Phoenix Könyvkiadó is kezdett szárnyra kapni. Szóval, mondhatni, már kezdett beindulni az írói karrierem, de egyelőre nulla eredménnyel. 1989 őszén hívott fel Trethon Judit azzal, hogy a Zrínyi Nyomda kiadója fantasy sorozatot indít, és érdekelné az általa kéziratban már olvasott Harc az Éj Kövéért című mű, amit két barátommal, Kornya Zsolttal és Rácz Misivel írtam. Mondtam Juditnak, hogy az nem fog menni, mert azt a regényt már odaígértem az Art Phoenix Könyvkiadónak, és nem akarom megszegni az adott szavam. Aztán a beszélgetés közben kiderült, hogy lenne két hetem egy regény megírására ebbe az új sorozatba. Bevállaltam: szabadságot vettem ki a munkahelyemen, és két hét alatt megírtam és lejavítgattam A Káosz Szavát. Több ötletem is volt, hogy milyen fantasy regényt írjak a felkérésre (sőt, egy félig kész kisregényem is, amit könnyedén kibővíthettem volna). De mivel a játékban szereplő haverok is azt akarták, hogy a játszott sztorit írjam meg, emellett döntöttem. Végül is, sikerült határidőre összehoznom, időben leadtam, és 1990 kora tavaszán a boltokba és a standokra került. A megjelenés tiszteletére meghívtam egy vacsorára a résztvevő játékosokat, ahol mindenki nagy lelkesedéssel olvasta a könyvből az ő karakterére vonatkozó bekezdéseket. Még úgy is, hogy persze nem minden stimmelt, hiszen a regény érdekében sok mindenen változtattam a lejátszott történethez képest, mint ahogy a karaktereken is jócskán csiszolgattam.

Hogy látja, mennyit, illetve miben változott írói stílusa és látásmódja, amióta az első könyve napvilágot látott?

Eltelt majd’ huszonöt év az első könyvem óta; ezalatt nagyjából százötven-kétszáz regényem, több mint száz fordításom jelent meg, kb. háromszáz kötet, amit szerkesztettem vagy belekontárkodtam, és relatíve kb. ötven évet öregedtem. Alapvetően ugyanaz a bohém és lelkes író vagyok, aki kezdetben voltam, de a korral, a vállamra nehezedő gondok súlyával sokat változtam. Bár még mindig imádom a játékosságot, a komolytalanságot, elmúlt az ifjonti hév, én is komolyodtam (komorodtam) egy picit. Nem szeretném elemezni a személyiségem változásait; inkább az olvasóimra, kritikusaimra hagyom ennek megítélését. Akik most fedezik fel maguknak a műveimet, és pár hét alatt olvassák végig a huszonöt évemet átölelő Káosz-sorozatot, talán rácsodálkoznak, mekkora az eltérés az első és a jelenlegi utolsó kötet stílusa között. De azok számára, akik kezdettől követnek és velem tartanak, talán fel sem tűnik. Mert ők is változtak, velem együtt.

Mindig is azt a műfajt szerette volna művelni, melyet ma is képvisel?

Tulajdonképpen: igen. Kezdettől fogva lenyűgözött az emberi fantázia sokszínűsége, s azt gondolom, képzeletben sem szenvedek hiányt. Mit mondhatnék? Néha még zavaró is a reális világtól elrugaszkodott, morbid fantáziám. Ha újra kezdhetném, akkor is elsősorban sci-fit és fantasyt írnék. Ez érdekel, ez az életem.

Mi az elsődleges célja íróként?

Szórakozni, szórakoztatni. Néha persze arra vetemedek, hogy mélyebb gondolatokat, kérdéseket, kétségeket is elrejtsek a viccesebb, felszínesebb kalandok közé, és megesik, hogy vitriolosnak vagy gonosznak titulálják a stílusomat azok, akik megértik, mire gondolok. De ez vagy átjön az olvasónak, vagy nem. Nekem az is elég, hogyha ismeretlen és ismerőssé váló barátaim kedvelik és élvezik a stílusomat, megértik a gondolataimat, együtt szórakoznak, együtt nevetnek vagy sírnak velem. Nem szándékozom megváltani a világot, ezt a tisztességet meghagyom másoknak, nálam okosabbaknak – és azoknak, akik annak tartják magukat. Akik kedvelik az írásaimat, akik kedvelik a személyiségemet, tudják, miért.

Eddigi pályája során mely könyve az, amelyikre a legbüszkébb, és miért?

Nehéz kérdés. Jó pár regényből kell választanom, olyanok közül, melyek megjelenése idején épp arra voltam a legbüszkébb, de aztán írtam újabbat, és még újabbat. Valamilyen szinten mindegyik önálló, és más, mint a többi. Majd’ mindegyikre büszke vagyok. A népszerűségi mutatók és az eladott példányok alapján A Káosz Szava és a Harc az Éj Kövéért lenne az a kettő, amire a legbüszkébb lehetnék, és bizonyos mértékig vagyok is, de… de…
Mindent összevetve, minden tényezőt számításba véve azt gondolom, a Menekülés Nyú Drcenből című regényem az, amire a legbüszkébb lehetek. Remekül szórakoztam a megírása közben, de néha hónapokat is ki kellett hagynom egy-egy fejezet között. Szükséges volt az írásához egyfajta ráhangolódás, nyugisabb lelkiállapot. Ez a leglazább, legszertelenebb alkotásom, ami kábé olyan nekem, mintha egy aggrotech/black metal zenekar tagjaként alkalmilag rasztába fonnám a sérómat, gandzsát szippantanék, és közben reggae-számokat gajdolnék a cimboráimmal egy visszhangzós kápolnában. Én nem szívtam közben semmit (meg soha máskor sem); talán épp ezért lett ez a művem – számomra – ennyire különleges: mert maga az írás hangulata volt a „gandzsa”. Már évekkel ezelőtt elkezdtem a folytatását ugyanilyen stílusban, de alig-alig haladok vele. Nem csoda, hiszen egy ilyen jellegű műre totál rá kell hangolódni; ha nem megy, fölösleges erőlködni, az eredmény izzadságszagú lenne. Szóval, számomra ez a csúcs. Nem, nem a legjobb, nem a legmélyebb művem, de ez a legkedvesebb. Ha a barátaim kérnek tőlem „valamit”, amit elolvasnának, ezt adom oda nekik, még ha nem is ez a stílus és műfaj jellemző rám leginkább.

Miről fog szólni a következő könyve? Miért fontos önnek ez a téma?

Vannak restanciáim, amiket illik letudni. Tehát időrend szerint a következő megjelenésem valószínűleg a Matróztánc című regényem lesz, a novemberi fantasy antológiánk címadó története. Ez a prominens főhősöm, Skandar Graun ifjúkorát feldolgozó ciklus negyedik, lezáró kötete (Lélektánc, Orktánc, Haláltánc, Matróztánc). De emellett több megkezdett történetem van, például A Káosz Erdeje, mely a Káosz-ciklus következő kötete lesz jövő év tavaszán. Vagy a Prizma munkacímű, monumentális méretű sci-fi kalandregény, melyen már három éve dolgozunk az írótársammal. Vagy egy régebben beígért Magus-regény, Mogorva Chei előtörténetéről, annak is hamarosan nekikezdek. Ám, amit igazán a mostani írói korszakom legfontosabb művének gondolok, az a közeli jövőben játszódó, apokaliptikus sci-fi regényciklus, amelyben a tudomány és a vallás szerepét, az élet értelmét boncolgatom sajátos, torz látásmóddal. És amihez már most sokkal több háttérmunkát és anyaggyűjtést végeztem, mint eddigi műveimhez összesen. Eddig egyetlen kisregény készült el ebből a tervezett ciklusból, az Engedjétek hozzám a kisdeadeket című (jelenleg még publikálatlan, szándékosan visszatartom), és ennek a befejezése is sántít. A terveim igencsak sokrétűek és távolba mutatóak. És hogy miért épp ez a téma? Mert ez foglalkoztat. Mert, elvégre, tavaly decemberben maja világvége volt. És bár nem nyilvánvaló mindenki számára, de én érzékelem a változás hatásait. Valami más következik, már elkezdődött, benne vagyunk.

Van írói példaképe?

Több tucat, vagy még több. Idősebb koromra ébredtem rá, hogy ha nem csupán a műveket olvasom, de az író életét és hátterét is megismerem, minden egészen más megvilágítást kaphat. Néha lélekbe markoló megvilágítást! Immár azon írók előtt is fejet hajtok, akiknek a művei korábban nem igazán fogtak meg, de a körülmények ismeretében, most már nagyon! Sok-sok kedvencem közül talán Boris Viant és Jorge Luis Borgest emelném ki, vagy épp Edgar Allan Poe-t és Ambrose Bierce-t, akik mind-mind meghatározó szerepet töltöttek be abban, hogy írásra adtam a fejem. Vagy Rejtő „P. Howard” Jenőt, akinek a műveit ifjabb koromban annyiszor olvastam, hogy fejből idéztem a legfrappánsabb dialógusokat. De még sorolhatnám. Alapvetően sci-fi/fantasy író vagyok, profiságom évei során kissé „szakbarbár” lettem, és főképp ilyesmiket olvastam. Ebben a zsánerben is rengeteg kedvencem, avagy nagyra becsült példaképem van, nem is tudnék egyet kiválasztani közülük. Akiknek a műveit leginkább imádom, azok Jack Vance, Alfred Bester, Robert Silverberg és Philip José Farmer – nem feltétlenül ebben a sorrendben. (Nem is szeretnék sorrendet felállítani köztük, hiszen mindegyikük mással és mással nyűgözött le). Azért Vance-t helyeztem előre a felsorolásban, mert legutóbb az ő írásait fordítottam, és szavakba sem tudom önteni, mily magasztos érzés költözött belém szinte minden egyes mondatánál. Azt gondolom, a stílusom ennek a négyesnek az alapvető stílusjegyei alapján állt össze, megfűszerezve csipetnyi Boris Vian-i szertelenkedéssel, meg némi Nemes Istvánnal – elborult, néha-néha már alpáriba is átcsapó poénkodással, trágárkodással.

Meg tudna nevezni egyetlen regényt, melyet olvasóként, magánemberként a legjobban szeret, vagy amit a legfontosabbnak tart?

Egyetlen egyet? Á, nem, nem, az kizárt! Hiszen oly sok mindent imádok, melyek legtöbbjét az elmúlt évek folyamán újra és újra olvastam. Boris Vian: Tajtékos napok – a huszadik század legcsodásabb és legextrémebb, legszürreálisabb romantikus története! Vagy ki versenghetne P. Howard Piszkos Fred, a kapitányával, vagy Az elátkozott partjával, vagy a Tizennégy karátos autójával, vagy a Vesztegzár a Grand Hotelben című művével? Vagy említhetném Ambrose Bierce Bagolyfolyó című novelláskötetét, mely – bár nem regény – minden egyes írása döbbenetes hatást gyakorolt rám. Harminc éve olvastam először, azóta is kísért a hangulata, a mélysége. Itt kering az agyamban minden fontos – rokon – gondolata, érzése! Ha akarnék, sem tudnék szabadulni tőle. Roppant nehéz lenne egyetlen „igazit” kiválasztani. Illetve, talán mégis csak akad valami, amit feltétlenül ki kell emelnem a sok zseniális mű közül, amik meghatározták a személyiségem formálódását: Alfred Bester Tigris! Tigris! című regényét, mely alapvetően a sci-fi kalandregények irányába fordította érdeklődésemet, s ami miatt – már hogy elolvashassam eredetiben – a nyolcvanas évek elején elkezdtem angolul tanulni. Igen! Bester „tigrise”! Nemrég újrafordítottam, és bár itt-ott már éreztem rajta a több, mint ötven éves patinát – de ez csak még inkább növelte az értékét számomra. Hogy írhatott valaki ilyen zseniálisan a jövőbe látó, képzeletgazdag regényt a múlt század közepén? Nálam még mindig csúcs! Nyilvánvalóan ez a mű számomra a legfontosabb, a legmeghatározóbb. Abszolút nem vagyok költészetrajongó – talán, ha egy-két tucat verset tudnék idézni fejből. Besternek köszönhetően mégis van egy, amit ő mottónak választott, és ami az én lelkemben is minduntalan visszacseng. Ha bárhol meghallom vagy meglátom, beleborzongok:

Tigris! Tigris! Éjszakánk
erdejében sárga láng,
mely örök kéz szabta rád
rettentő szimmetriád?

Milyen katlan, mily egek
mélyén gyúlt ki a szemed?
Szárnyra mily harc hőse kelt,
aki e tűzhöz nyúlni mert?


(William Blake: The Tiger - részlet, Szabó Lőrinc fordítása)



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

Az író válaszol (38): Horvát Gábor

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Horvát Gábor.

2014.5.26.   


Az író válaszol (37): Fejős Éva

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Fejős Éva.

2014.5.12.    35


Az író válaszol (36): Sümegi Attila

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Sümegi Attila.

2014.4.28.   


Az író válaszol (35): Eric Muldoom

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Eric Muldoom (Berke Szilárd).

2014.3.24.   


Az író válaszol (34): Colin J. Fayard

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Colin J. Fayard (Hüse Lajos).

2014.3.11.   


Az író válaszol (33): Szabó Tibor Benjámin

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Szabó Tibor Benjámin.

2014.2.24.    39

A rovat további cikkei

Az író válaszol (32): Vámos Miklós

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Vámos Miklós.

2014.2.17.   


Az író válaszol (31): Bihon Tibor

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Bihon Tibor.

2014.2.10.   


Az író válaszol (30): Benjamin Rascal

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Benjamin Rascal (Szántó Tibor).

2014.2.3.   


Az író válaszol (29): Douglas Rowland

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Douglas Rowland (Tölgyesi László).

2014.1.27.   


Az író válaszol (27): Elek Ottó

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Elek Ottó

2014.1.13.   


Az író válaszol (25): Gaál Viktor

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Gaál Viktor.

2013.12.30.