Az író válaszol (17): Cselenyák Imre

Bíró Szabolcs  2013.11.4. 5:08

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar regényírók válaszolnak. E heti célpontunk: Cselenyák Imre.

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar regényírók válaszolnak ugyanarra a tíz kérdésre, mely írói pályafutásukat, alkotói céljaikat, látásmódjukat és olvasói szokásaikat boncolgatja.


Cselenyák Imre, vagy ahogy talán többen ismerhetik, Jean-Pierre Montcassen 1957-ben született Nyírkátán. Elbeszélő, regényíró, zenész, dalszövegíró, a Magyar Prózaíró Műhely Egyesület alelnöke, a Magyar Irodalmi Szerzői Jogvédő és Jogkezelő Egyesület tagja. Eddigi pályája során huszonöt könyve jelent meg, a legutóbb kiadott Meliki a 84. Ünnepi Könyvhét egyik újdonsága volt.

Mikor érezte életében először, hogy írnia kell? Mi lett ennek az első írásnak a sorsa?

Nyolc éves koromban írtam egy verset Apám címmel. Azóta bárki elolvasta ezt az első zsengémet, kételkedik benne, hogy nyolc évesen írtam. Lehet, hogy akkor kellett volna abbahagynom, mert az volt a csúcs. Egy 2007-ben megjelent kötetembe betettem.

Innentől számítva sokáig tartott, mire elkezdte aktív írói pályáját?

Bizony sokáig. Húsz év telt el, mire végre be tudtam fejezi egy novellát, és elkezdtem írni egy regényt. De azóta töretlen a lendületem. És rájöttem, nem baj az, ha egy regényíró későn kezd el alkotni.

Ha az első könyve megjelenésére gondol, milyen érzések, gondolatok jutnak eszébe? Esetleg egy anekdota ennek kapcsán?

Ó, az teljes káosz! Harminckét évesen, 1989-ben tettem pontot első regényem végére. Ő az én első csodálatos gyermekem, a Szidóni. Egy föníciai világcsavargóról szól, akin keresztül be tudtam mutatni az időszámításunk előtti 800-as évek időszakát, és a hajózó föníciaiak érdekes életét. A téma a mai napig kuriózum, lehetőség, és igazából még nem sikerült betörnöm vele. Tudniillik bárhová vittem a regényt, mindenhol elutasítottak. Aztán valahogy eljutott a kézirat az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadóhoz, ahol megállapították, hogy ez egy nagyszerű történet. Megállapították, de nem adták ki. Arra hivatkozva, hogy ilyesmit manapság nem olvasnak. Inkább, elismerve, hogy jól fogalmazok, javasoltak egy ifjúsági témát. Megírtam hát egy ifjúsági regényt Kamasz-tavasz címmel, 1991 őszén, amit aztán kiadtak 1993-ban, a Szidóni megírása után négy évvel. A Kamasz-tavaszt 8500 példányban jelentették meg, és sikeresen elfogyott. Örültem, s azt hittem, ennek folytatása lesz. Nem lett. A kiadó két évre rá feloszlott, a szerkesztőség megszűnt.

Hogy látja, mennyit, illetve miben változott írói stílusa és látásmódja, amióta az első könyve napvilágot látott?

Érdekes kérdés. Azóta rutinosabb, tapasztaltabb író lettem, de azt mégsem állítanám, hogy jobb sztorikat tudnék kitalálni. Amit még passzív íróként agyaltam ki tíz és harminc éves korom között, azt a mai napig próbálom megvalósítani. Regényeim témáinak kigondolásai szinte visszanyúlnak a gyermekkoromra. A portréfilmemben is elmondtam, hogy mennyire szerettem olvasni kissrácként, s amely tematikában nem találtam regényt falucskám könyvtárában, elhatároztam, hogy felnőtt fejjel megírom. Tehát én a mai napig is elsősorban a gyermekkori álmaimat valósítom meg.

Mindig is azt a műfajt szerette volna művelni, melyet ma is képvisel?

Erre alapvetően nem is tudok válaszolni, mert gyermekkoromnak volt egy olyan időszaka, amikor költő szerettem volna lenni. Aztán ez elmúlt, és történelmiregény-írónak képzeltem el magam az olvasási élmények után. Húszéves koromtól komolyan vettem az éneklést meg a szövegírást, mintegy nyolc-tíz évig híres zenész akartam lenni. Majd az első történelmi regényem után vágytam kortárs irodalmat is írni. Közben számtalan dalszöveget költöttem, de van meseopera-librettóm is, amit most is játszanak színházban. Tehát összeírtam, -írok én sok mindent. Ebben az értelemben grafomán vagyok, és hogy van-e hozzá tehetségem, annak megítélését másokra hagyom.

Mi az elsődleges célja íróként?

Örömet szerezni embertársaimnak, de közben ravaszmód elhinteni olyan információkat, amiket úgy ítélek meg, hogy szépek, hasznosak és jók. Tehát én már írás közben szerelmes vagyok az olvasóba, és azt óhajtom, hogy imádjuk egymást, én őt, ő pedig engem. Tehát a szerelem az kell.

Eddigi pályája során mely könyve az, amelyikre a legbüszkébb, és miért?

Nem tehetem meg, hogy megnevezzem egy könyvemet. Akkor inkább megnevezek többet. Azért kell ezt tennem, mert imádott olvasóim szinte valamennyi kötetemet a szívükbe zárták. Ez alatt azt értem, hogy a legtöbb könyvemnek van rajongója, tehát amire azt mondták, üzenték, írták nekem, hogy ez életük kedvenc könyve. Nos, nekem ezek után nincs jogom, hogy megnevezzek egyet. Kezdem a sort. A Szidóni azért, mert az első, Az egyiptomi kéjnő az eladási lista vezetője, az Ágoston úrfi a legszebb nyelvezetű, a Meliki a legmeghatóbb, A fény leánya a legmegrázóbb.

Miről fog szólni a következő könyve? Miért fontos önnek ez a téma?

Nos, azon kell töprengenem, hogy arról beszéljek-e, amit éppen írok, vagy arról, ami hamarosan megjelenik. Az utóbbi mellett döntöttem. Ifjúsági regény és gyermekmesék következnek. A gyermekkor bennünk él tovább, sem elfelejteni, sem „kinőni” nem szabad. És az a személyes véleményem, hogy alkotni ugyan lehet mást, bonyolultabbat, elvontabbat, mint a mesék, azonban a meséken nem léphetünk túl/át soha. Egy magára valamit is adó író, ha gyerekek közé kerül, és nem tud nekik kapásból egy mesét rögtönözni, amire ne figyelnének oda, azt ajánlom, jó messzire dobja el a tollát. Aki a gyermekkorából kilép, azt elfeledi, csupán az életét veszíti el. Ezért fontos nekem most is a mese.

Van írói példaképe?

Mesemondó, anekdotázó őseim a példaképeim. Elmondok egy rövid adomát, hogyan mesélt nagypapám: „Nem vót azon a télen só, mán oszt semmi tepedelem, indulni kellett által a határon Romániába. Felvettem a hátiszákot, na gondoltam, bornyú-koma, hónapután reménylem sokkal nehezebb leszel. Át is értem szerencsésen a hátáron, mint az óvatos farka, mindég meg-megálltam, hogy ne ropogjon talpam alatt a hó, fülelve minden neszre. Na, elég az hozzá, estefelé beértem egy faluba, ahol ismertem egy szemrevaló menyecskét, az mindég megengedte, hogy az istállójukban háljak. Igen ám, de ebbe a lányba szerelmes vót egy csendőr, aki minden este eljött hozzá évődni az eresz alá. Lovas csendőr, le se szállt a lóról, csak úgy az ámbitus mellé farolt, aztán csettegett a lánynak, akár egy szerelmes csalogány. Ezen az esten valahogy belém bújt a kisördög, hallgatóztam és kukucskáltam, tudom nem szép dolog, de kíváncsi vótam, hogyan megyen errefele az udvarlás. Okosabb ugyan nem lettem, mer’ elég halkan pusmorogtak, de aztán amit látnom kellett, azon ma is kacagok. Amikor a leány megelégelte az enyelgést, befordult a házba, a csendőr elügetett. – Te szentséges Úrjézus, mi van ennek az ülepén! – Ahogy kocogás közben emelgette a farát, ezt hallgassátok meg, a seggén ki vót kopva a nadrág! Fehérlett neki a két kerek bőr-lángosa! De hogy a Máriába nem fázott…” Nos, ilyen mesélőkéje volt az én nagyapámnak, soha nem tudtam megunni a szavát. Említek még pár írót, akik hatást tettek rám: Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond, Szerb Antal, Kosztolányi Dezső, Örkény István, Konrád György, Fekete István, Bohumil Hrabal, Alberto Moravia, Robert Merle, Dragoszláv Mihálylovics, Isaac Asimov, Arisztotelész, Mark Twain, Ivo Andric, Dosztojevszkij, Gorkij, Bulgakov, Mika Waltari, Émile Zola, Axel Munthe, Jean-Paul Sartre...

Meg tudna nevezni egyetlen regényt, melyet olvasóként, magánemberként a legjobban szeret, vagy amit a legfontosabbnak tart?

Nem. Ezt nem merem vállalni.

Hozzászólások

@

Küldés