Az író válaszol (3): Benkő László


Bíró Szabolcs  2013.7.29. 3:35

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar regényírók válaszolnak. E heti célpontunk:Benkő László

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar regényírók válaszolnak ugyanarra a tíz kérdésre, mely írói pályafutásukat, alkotói céljaikat, látásmódjukat és olvasói szokásaikat boncolgatja.


Benkő László (Honfoglalás-trilógia, Viharlovasok, Tatárjárás-trilóga) 1952-ben született. Bölcsészettudományi karon végzett, pedagógusként különösen közel áll hozzá az irodalom. A gimnáziumi éveiben próbálkozott az első szárnycsapásokkal, főleg novellákat írt, ám ezek nem feltétlenül nyerték el a felnőtt világ tetszését. A hozzáértők enyhén rebellisnek találták írásait, és ítéletük a ’60-as években túl sok jóval nem kecsegtetett. Amikor felnőtt fejjel újra visszatért az íráshoz, úgy gondolta, informálni és egyben szórakoztatni szeretné az olvasót, hozzájárulva a kikapcsolódás értékes perceihez, ezért közérthető formát választott: a regényt. A szerzőhöz a történelmi regény műfaja áll legközelebb. Mindig élvezettel kutatott a könyv- és levéltárak polcain, hiszen vallja, hogy a szépirodalmi igénnyel megírt történetek sem nélkülözhetik a szigorú tényeket. Számára a történelem meghamisítása, a jelen- és az utókor félretájékoztatása főbenjáró bűn. Ízig-vérig humanistának vallja magát. Az írás a számára nem más, mint egy végtelen és folyton változó, virtuális utazás, amiről sosem lenne képes lemondani.

Mikor érezte életében először, hogy írnia kell? Mi lett ennek az első írásnak a sorsa?

Hatvan felett – és most nem a sebességre gondolok! – az ember különös adomány folytán jobban emlékszik az akár félévszázados történésekre is. Első „könyvembe” hatodikos koromba fogtam bele, s valóban egyfajta különös, akkor még számomra érthetetlen késztetés miatt. Bizonyára olvashattam valamit, ami megragadott, talán Jules Vernétől, mert nekiláttam megírni egy kalandregényt. Emlékszem, India mellett, az Andaman-szigetcsoport volt a helyszín, és hajótöröttekről szólt (volna), már ha beteljesül. Nagy lelkesedéssel dolgoztam rajta, még a tanórák alatt is írtam a pad alatt. Nagy spirálfüzetbe, tintaceruzával. Hogy mi lett a sorsa a két teleírt füzetnek? Szponzoraim nem lévén, házunk cserépkályhájában végezték néhány év múlva, amikor rátaláltam a fiókban. Magam hamvasztottam el szegényeket, s most már nagyon sajnálom. De hát, ez is a meg nem született könyvek egyéni sorsa.

Innentől számítva sokáig tartott, mire elkezdte aktív írói pályáját?

Roppant sok idő telt el, ha nem számolom a tinédzser-éveket, amikor egy időben újságírói ambíciókat tápláltam. Emlékszem, első igazi balatoni nyaralásomat még leírtam egy füzetbe, aztán a gimiben szerkesztettem az osztályunk faliújságját, de ez volt minden. Később kisebb novellákat is „elkövettem”, melyeknek sorsa szintúgy az enyészet lett. Teltek az évek, és sok mindennel foglalkoztam a munkám mellett. Voltam sárkányrepülő, amatőr hajóépítő, festettem tájképeket, miközben előrehaladtam az önvédelmi sportokban – utóbbit okítottam is egy időben –, sőt egy könyvkiadónak kerek fél évig a felelős szerkesztője voltam. De nagy könyvek írásába akkor fogtam – visszatérve gyermekkori elképzeléseimhez –, amikor túlhaladtam a negyvenötöt. Ekkor fogant meg bennem a gondolat, hogy az évek szaladnak, és az ember fizikai teljesítő képessége véges, így „könnyebb” elfoglaltságot kell keresnem a viharos gyorsasággal közelgő nyugdíjas évekre. Lehetőleg olyant, amit nem kell feltétlenül abbahagyni, mielőtt az ember eléri a nyolcvanat... Így kötöttem ki végleg az írás mellett. Most már úgy látom, ezt kellett volna tennem egész életemben.

Ha az első könyve megjelenésére gondol, milyen érzések, gondolatok jutnak eszébe? Esetleg egy anekdota ennek kapcsán?

Az első megjelent könyvem a Táltosidők volt. Emlékszem, mennyire vártam, hogy a kamion végre meghozza, és segítsek kipakolni a kiadó dolgozóinak a konténerből. Láttam az arcokon a csalódást, mert a kínai nyomda nem a megfelelő színvonalon készítette el, de számomra akkor is csodálatosnak tűnt, és nagy élmény volt kézbe venni. Később megjelent az egész Honfoglalás-trilógia, de anekdotáról igazán nem tudok beszámolni, csupán egy elgondolkodtató érdekességről. Egy alkalommal egy standon – inkognitómat fenntartva – megkérdeztem az eladót, hogy kapható-e még a trilógia. Meglepetésemre azt felelte: nem, és ő egészen pontos forrásból tudja, hogy nem is fogják újranyomni, mert nemzetellenes. Képzelhetik, mekkorát néztem! Kérdésemre azzal folytatta, hogy az író bűnös módon melléfogott, mivel a regényekben megemlítette a besenyőket. Ezzel azt sugallta, hogy a magyar egy gyáva, menekülő nép volt, és sokkal jobban tette volna, ha arról ír, miként igáztuk le egész Európát, alig négy év alatt. „De hát ez így történelmileg nem állja meg a helyét!” – mondtam, mire az eladó közölte, hogy az ő tudomása szerint igen. Az ilyen nemzetellenes szerzőket pedig ki kell iktatni, mert még azoknak is rombolja a hazafiságtudatát, akikben netán most fejlődne ki. Hát, ezzel kezdődött a nemsokára vitathatatlan sikerrel újra kiadott Honfoglalás-trilógia története, én pedig ismét tanultam valamit: az olvasóközönség még annál is megosztottabb, mint azt valaha is képzeltem.

Hogyan látja, mennyit, illetve miben változott írói stílusa és látásmódja, amióta az első könyve napvilágot látott?

Aki a könyveket egymás után írja, észre sem veszi igazán, ha valami változik a stílusában. Azonban annyit elmondhatok, hogy a korábbi részletező-leíró tartalom kissé csökkent, és tágabb teret kapott a cselekmény. Igyekszem a regényeimet úgy megírni, hogy azok lehetőleg végig pergős ritmusúak maradjanak, amolyan „filmszerű” hatással bírjanak. A korábbi nagy fejezetek helyett rövidebb „snittekkel” dolgozom, és egyszerre több szálon futtatom a cselekményt. Reményeim szerint a történelmi regényekben így szélesebb spektrumban mutathatom meg a kort, a szereplőket, jobban érzékelhető a kor politikuma, és érvényre juttathatom az ősi elvet, miszerint minden mindennel összefügg. A látásmód azonban sokat nem változott, mióta írni kezdtem. Néha arra ösztönöztek, hogy „vegyem fel a mai kor stílusát”, alkalmazkodjam az olvasóközönség elvárásaihoz, írjak slágertémákról, vámpírokról, vagy éppen fikciót. Azt kell mondjam, ez nekem nem megy. Elköteleztem magam a történelmiregény-írás mellett, mert számomra már az is történelem, ami tíz éve volt. Kimeríthetetlen a választék, s ezért tartom úgy, hogyha húszezren írnánk magyar nyelven ilyen könyveket, egy következőnek is bőven jutna még téma. A történelemszemléletem meglehetősen kiterjedt, ami azt jelenti, hogy az emberiség tudományosan igazolható eseményeinek a kezdetétől a jelenig tart. Azt gondolom, ha leragadnék egyetlen témánál, és csakis abból írnám a regényeimet, nagyon elégedetlen lennék a sorsommal.

Mindig is azt a műfajt szerette volna művelni, melyet ma is képvisel?

Nem, de a voksot mellette tettem le, és elég határozottan. A történelmi regények mellett írtam már kutyatörténetet, kalandregényt, és vagy húsz romantikusnak ítélt kötetet. Noha ez utóbbiakban is alaposan jelen van a legújabb kori történelem, és kifejezetten olyan témákat érintettem, amelyek bárkivel és bármikor megtörténhetnek, ezek a regények mégis a „kommersz” műfajban láttak napvilágot. Nagy szeretettel írtam őket, és nem zárom ki, hogy esetleg „kirándulásként” majd később is írok hasonlókat. Kétségtelen, hogy amikor elhatároztam, hogy megközelítőleg hivatásszerűen írok, a történelmi regényekben gondolkodtam. Főleg azon okból, mert nagy űrt tapasztaltam e téren, és az én fogalmaim szerint nem minden e tárgykörben megjelent regény született valóban történelminek. Amikor ezt átláttam, azonnal kikötöttem: csakis alapos kutatás után, az eseményeket a lehető leghitelesebb módon bemutatva írok történelmi regényeket, eleget téve ezzel a pedagógusi vénám ösztönzésének.

Mi az elsődleges célja íróként?

Régi vesszőparipám, hogy előbbre jutni csak kellően felkészült és kiművelt emberfőkkel lehet. De ide tartozik az is, hogy egész életemben azt tapasztaltam: a tájékoztatás (politikai vagy egyéb érdekből) folyton hiányos. Az emberek kardinális kérdésekben fél- vagy negyedigazságok birtokában döntenek, vagy csak úgy, vakon. Ez több mint hiba! Ezért legfőbb célnak azt tartom, hogy a szórakoztatás és a könnyed (vagy kevésbé az) kikapcsolódás biztosítása mellett úgy adjak ismereteket az olvasóknak, hogy ne érezzék benne még a szelíd tanítói erőszakot sem. Az emberek nem szeretik, ha okítgatják őket, ezért aztán meg kell hagyni nekik a felfedezés örömét. A regényekben inkább sugallatokat közlök, vagy megcáfolhatatlan tényeket. Ami e kettő között van, az némelyeknek talán már zavaró, persze attól függ, ki és milyen szemüvegen át olvas. Képtelenség minden olvasói igénynek eleget tenni, mert sosem tudhatjuk, hogy az „emberi szűrő”, amin az olvasott anyag átkollodál, mikor és milyen volumenben került bele a szürkeállományba. Nem vagyunk egyformák, de ez egyben szerencsés is. Ezért említem előszeretettel, hogyha egyetlen embert megragadott az, amit írtam, már megérte lekopogtatni azt a sok százezer – netán sokmillió – karaktert.

Eddigi pályája során mely könyve az, amelyikre a legbüszkébb, és miért?

Ez még soha nem jutott eszembe. Mindegyiket egyformán szeretem, hiszen a „gyermekeim.” Az ok abban keresendő, hogy amint egy könyvet befejezek, máris elégedetlen vagyok vele. Tudom, mit írtam volna másként, más megközelítésben, és hol módosítanám az anyagot. Persze örülök, ha kedvező a kritika, és szeretek elbeszélgetni az emberekkel az általuk is olvasott könyveimről. Ám van egy még ennél is fontosabb: amikor háromnegyedénél tartok egy készülő regénynek, máris előre nézek, és szép lassan formálódni kezd bennem a következő sztori, aminek aztán nagy energiával nekilátok. Megkutatom a hátteret, kidobálom a felesleges vagy áltudományos sallangokat, hogy csakis hiteles és vállalható anyag maradhasson a kéziratban. Ettől kezdve azonban (kérem, ezt most jó értelemben vegyék!) annyira már nem érdekelnek az elkészült könyveim. A frissen nyomtatott új regényeimbe többnyire bele sem olvasok, vagy csak sok idő elteltével. Legfeljebb belelapozok, megnézem a minőséget, aztán felteszem a polcra. Hogy miért van ez? Mert úgy érzem, kiírtam-beszéltem magamból azt, amit szerettem volna, és a téma egy időre a számomra kimerült. Aztán eltelik néhány hónap vagy év, és vissza-visszatalálok a régebben megjelent könyvekhez. Ilyenkor csodálkozom is: „Ezt én írtam volna?” És vagy elégedett vagyok, vagy nem – önmagammal. (Többnyire az utóbbi fordul elő.) Nem tudok tehát írói büszkeségről írni, inkább arról, hogy milyen szeretettel írtam a könyveket. E fontos alkotóelem nélkül sajnos nem megy az írás, bár meg lehet próbálni. Ha visszagondolok, sosem az érdekel, hány példányban fogyott el valamelyik regényem, csakis az, hogyan éreztem magam, miközben megszületett.

Miről fog szólni a következő könyve? Miért fontos önnek ez a téma?

Párhuzamosan két témán dolgozom. Az egyik Kleopátra életének hiteles története angol és magyar tudományos kutatók munkáinak feldolgozása útján. A regény távol tartja magát a hollywoodi vagy a shakespeare-i szemlélettől, és azt mutatja be, hogy a királynő szuperintelligens, művelt, felkészült diplomata volt, aki Róma árnyékában kénytelen volt folytonosan egyensúlyozni a fennmaradás érdekében. Ez a könyv azért fontos nekem, mert nagyon sok hiteles történelmi adalékot alkalmazva, a kalandregények klasszikus ösvényén haladva (reményeim szerint) be tudtam mutatni a kort minden politikumával, intrikáival, érdekellentéteivel egyetemben. Azt remélem, hogy a Krisztus előtt közvetlenül történt események iránt fogékony olvasóközönségen kívül még sokak érdeklődését sikerül felkeltenem. A másik egy egészen modern kori történelmi regény, ami a rendszerváltás időszakában a keletnémet és a néhai szovjet területen játszódik. Ez ma már valóban történelem. Megmutatom benne egy világrendszer nagy bukását, az átalakulás anomáliáit, mégpedig egészen speciális aspektusból: az ellenérdekű hírszerzők szemszögéből.

Van-e írói példaképe?

Sok nagy elődöt ide sorolhatnék, de mindenkit más-más okból. Gárdonyit, Kodolányit, Fekete Istvánt. Utóbbi nagyon közel áll hozzám, a regényein nőttem fel, de ahogy ír, ahogy fogalmaz, és ahogy az olvasót szelíden kézen fogva átvezeti a maga lelket melengető világába, az utánozhatatlan. Később megragadott Ernest Hemingway kíméletlen szókimondása, realitásérzéke, és ahogy az egyik legrettentőbb konfliktust, a polgárháborút képes volt bemutatni. Passuth Lászlóval találkoztam egy alkalommal: ő mondta nekem, hogy csak akkor álljak neki írni, ha eldöntöttem, hogy a világ legmagányosabb foglalkozását választom. Valamilyen szinten számomra mind példaképek ők, főleg, mert nem voltak vegytisztán tökéletesek, ahogy egyikünk sem az.

Meg tudna nevezni egyetlen regényt, melyet olvasóként, magánemberként a legjobban szeret, vagy amit a legfontosabbnak tart?

Nem tartom éppen a legfontosabbnak a szó klasszikus értelmében, de a számomra meghatározó jelentőségű volt Hemingway Búcsú a fegyverektől című világháborús könyve. Egészen fiatalon, talán tizenhárom-tizennégy évesen olvastam, aztán letettem, majd még egyszer, és még vagy tízszer elolvastam. Azt gondolom, ez a könyv adta nekem az első olyan „injekciót”, ami a szervezetből sosem képes távozni, és meghatározó marad egy életen át. Néhány filmmel vagyok még így. Számomra történelmi alapfilm a Gladiátor, a romantikusak közül a Távol Afrikától, és a modernkori történelemből a Corelli kapitány mandolinja. Mind-mind olyan alaptéziseket közvetít, amelyeket regényíróként nem hagyhatok figyelmen kívül.



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

Az író válaszol (38): Horvát Gábor

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Horvát Gábor.

2014.5.26.   


Az író válaszol (37): Fejős Éva

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Fejős Éva.

2014.5.12.    35


Az író válaszol (36): Sümegi Attila

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Sümegi Attila.

2014.4.28.   


Az író válaszol (35): Eric Muldoom

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Eric Muldoom (Berke Szilárd).

2014.3.24.   


Az író válaszol (34): Colin J. Fayard

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Colin J. Fayard (Hüse Lajos).

2014.3.11.   


Az író válaszol (33): Szabó Tibor Benjámin

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Szabó Tibor Benjámin.

2014.2.24.    39

A rovat további cikkei

Az író válaszol (32): Vámos Miklós

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Vámos Miklós.

2014.2.17.   


Az író válaszol (31): Bihon Tibor

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Bihon Tibor.

2014.2.10.   


Az író válaszol (30): Benjamin Rascal

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Benjamin Rascal (Szántó Tibor).

2014.2.3.   


Az író válaszol (29): Douglas Rowland

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Douglas Rowland (Tölgyesi László).

2014.1.27.   


Az író válaszol (27): Elek Ottó

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Elek Ottó

2014.1.13.   


Az író válaszol (25): Gaál Viktor

Bíró Szabolcs

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Gaál Viktor.

2013.12.30.