Az író válaszol (4): Rozsnyai János

Bíró Szabolcs  2013.8.5. 4:06

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar regényírók válaszolnak. E heti célpontunk: Rozsnyai János

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar regényírók válaszolnak ugyanarra a tíz kérdésre, mely írói pályafutásukat, alkotói céljaikat, látásmódjukat és olvasói szokásaikat boncolgatja.

Rozsnyai János 1955-ben született Makón, családjával jelenleg is itt él. Pályafutása során volt már történelemtanár, újságíró, helytörténet-kutató, legújabban pedig regényíró. Több tudományos, illetve szépirodalmi műve is megjelent már, ám az első olyan könyve, mely országos terjesztésre került, az ide Ünnepi Könyvhétre napvilágot látott A táltos keresztje.

Mikor érezte életében először, hogy írnia kell? Mi lett ennek az első írásnak a sorsa?

Tizenkét éves koromban, az elolvasott izgalmas háborús regények hatására kezdtem, a következő veretes sorokkal: „A hómezőn egy tizenhat éves ifjú partizán kúszott, fogai között kést szorítva.” Sajnos nem jutottam tovább, akárhogy törtem a fejem. Így indult ragyogó pályafutásom, és ért azonnal dicstelen véget. Pedig valahol mélyen éreztem, hogy írnom kell. Ám az irodalom tantárgy zord okítója nem méltányolta próbálkozásaimat, mert mindenféle elbeszélő és leíró fogalmazás elkészítésének kötelezettségeivel bombázta – akkori énem szerint sokkal többre hivatott – ígéretesen csírázó írói fantáziámat. Az ifjú partizán pedig az ukrajnai hómezőkön fagyott meg, fogai között a késsel, ahogy az én csalódott lelkem a fűtött tanteremben, kés nélkül.

Innentől számítva sokáig tartott, mire elkezdte aktív írói pályáját?

A kamaszkori versek döbbentettek rá, hogy még iszonyúan sokat kell tanulnom és olvasnom ahhoz, hogy írhassak. Az is igaz, hogy más egyéb területeken is kerestem a sikert akkoriban. Aztán felnőttként a család és a munka töltötte ki a szabadidőmet, majd a tudományos munka felé fordultam. Helytörténeti kutatással kezdtem el foglalkozni, ami váratlanul jelentős sikerélményt hozott, bár óriási munkabefektetéssel járt. Szerencsémre, ami érdekelt, azt mindig szívesen csináltam. Évekig kutattam levéltárak poros iratai között, és rengeteget tanultam közben. Gyakorlatban sajátítottam el a tények fölkutatását és elemzését, a valódi és a hamis közlések megkülönböztetését, a tömörítést, a szelektálást. Eközben sok plusz, nem a kutatott témámhoz kapcsolódó ismeret birtokába jutottam, de már fölfigyeltem arra a tényre, hogy a száraznak tűnő információk tömegében emberi sorsok bújnak meg. Elraktároztam magamban ezt, majd készítettem a tudományos cikkeket, előadásokat tartottam, monográfiákat írtam és szerkesztettem. Ez a munka lekötött, de mindig érdekelt az új, érdekes megközelítése egy témának. Tankönyvet írtam, digitálisan dolgoztam föl tananyagot, miközben nem hagyták békén fantáziámat azok a kutatások során talált emberi sorsok, amikről az imént beszéltem. Öröm, bánat, mohóság, csapások, tragédiák villogtak bennem. Egy mesével kezdtem a szépírói tevékenységemet, amely váratlanul szép sikert ért el. Hamarosan novellákkal folytattam, majd három kisregényt írtam. Ezt követte az első regényem, A táltos keresztje.

Ha az első könyve megjelenésére gondol, milyen érzések, gondolatok jutnak eszébe? Esetleg egy anekdota ennek kapcsán?

Szerintem ez minden író emberrel hasonlóképpen történik. Az első hírt alig akarja elhinni, majd az öröm és a büszkeség tölti el. Mindenkivel meg akartja osztani a hírt. Aztán csalódva tapasztaltja, hogy másoknak ez egyáltalában nem örömhír. Kényszeredettem mosolyognak és gratulálnak. A tapasztaltabbak rögtön figyelmeztetnek, hogy nem megírni nehéz egy regényt, hanem eladni. A jó marketing-háttér pedig nem mindenkinek áll rendelkezésére, pedig rengeteget számít. Nos, én hasonlóképpen éltem meg első könyvem megjelenését.

Hogyan látja, mennyit, illetve miben változott írói stílusa és látásmódja, amióta az első könyve napvilágot látott?

Elsőkötetesnek számítok, bár a második könyvem, amelynek munkacíme Az idő szárnyán, hamarosan „konyhakész” állapotban lesz, még erre nem merek konkrét választ adni. Mivel viszonylag régen írok (novellákat, meséket, tudományos szakcikkeket, újságcikkeket), úgy érzem, van egy kialakult stílusom. Az is igaz azonban, hogy minden könyv – témájától függően – más írásbeli megközelítést igényel. Esetemben például a most készülő munkámban átsuhanok hazánk történelmének különböző korszakain. Nyilván másként kell írni egy a neolitikumban játszódó történetet, mint egy a 19. században zajló eseménysort. Amennyiben nem csak az íróasztalom fiókja ismeri meg majd a regényt, akkor erre a kérdésre talán inkább az olvasóknak kellene majd válaszolni.

Mindig is azt a műfajt szerette volna művelni, melyet ma is képvisel?

Mivel a história gyermekkorom óta vonz, szinte kínálta magát, hogy a múltban játszódó eseményeket vessek papírra. Nem áll azonban messze tőlem a szépirodalom, sőt a meseírás sem. A történelmi témájú regényeimbe is szívesen viszek klasszikus szépirodalmat, sőt mesét is. Valaha írtam fantasy novellákat is, de ezeket inkább rábíztam az íróasztal fiókjára. Szívesen viszek néprajzi elemeket is a történelmi regényeimbe.

Mi az elsődleges célja íróként?

A legfontosabb célom a potenciális olvasókat visszacsalogatni a könyvek elé. Hatalmas és nagyon erős a vizuális kultúra által támasztott konkurencia. Kell az is, de a kizárólagossá válása beláthatatlan következménnyel járhat. A történelmi regényekkel lehet és kell is tanítani az olvasókat, de semmiképpen sem didaktikusan, mert amint megérzi a befogadó, hogy tanítani akarják, menekül, mint ördög a tömjénfüsttől.

Eddigi pályája során mely könyve az, amelyikre a legbüszkébb?

A táltos keresztjére.

Miről fog szólni a következő könyve? Miért fontos önnek ez a téma?

Hogy lesz-e belőle könyv, ez nem csak rajtam múlik. A kézirat Az idők szárnyán munkacímet viseli. Tulajdonképpen négy kisregény összeolvasztásával, egybegyúrásával suhanunk végig az időben a neolitikumtól a 19. századig. A helyszín a Kárpát-medence. Időnként megmerülünk egy-egy korszakban. Kalandos, feszes, történelmi ismereteket bőven, de nem tolakodóan kínáló történelmi regény lesz.

Van írói példaképe?

Írói példaképem nincs. Rengeteg írót, novellistát, költőt szeretek úgy a magyarok, mint a külföldiek közül.

Meg tudna nevezni egyetlen regényt, melyet olvasóként, magánemberként a legjobban szeret, vagy amit a legfontosabbnak tart?

Az előző kérdésből is következik, hogy nincs kedvenc regényem sem. Mindegyikben keresem, és nagyon gyakran megtalálom a jót, a hasznosat, a szépet. A történelmi regényeket rendkívül fontosnak tartom, mert tökéletesen azonosulok a mondással, miszerint „a történelem az élet tanítómestere.” Nélkülük nehéz lenne megtanulni és megérteni az olyan fontos fogalmakat, mint a szabadság, nemzet, haza, jellem, hős...

Hozzászólások

@

Küldés