Az író válaszol (7): Benyák Zoltán

Bíró Szabolcs  2013.8.26. 3:49

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar regényírók válaszolnak. E heti célpontunk: Benyák Zoltán

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar regényírók válaszolnak ugyanarra a tíz kérdésre, mely írói pályafutásukat, alkotói céljaikat, látásmódjukat és olvasói szokásaikat boncolgatja.


Benyák Zoltán Budapesten született, 1976-ban. Mérnöki diplomája megszerzése és műszaki tanulmányai mellett folyamatosan foglalkozott és foglalkozik az írással. A Magyar Író Akadémia szemináriumait végezte, de emellett autodidakta módon is érdeklődik az irodalom iránt. Írásai leginkább a szürrealitásukról felismerhetők, történetei a valóság és a misztikum határvonalára viszik az olvasót. A gyors cselekményvezetés mellett az írás filozófiai oldalával is operál. Gyakran foglalkoztatja a megfoghatatlan, mint az isteni jelenlét, a sors, a hit. Eddigi megjelent könyvei, a Jonathan Cross álnéven írt Veszett lelkek városa és a Kvartett, illetve a már Benyák Zoltánként publikált A háború gyermeke és az Ars Fatalis után idén szeptemberben lát napvilágot ötödik regénye, Az idő bolondjai.

Mikor érezte életében először, hogy írnia kell? Mi lett ennek az első írásnak a sorsa?

Nyolc-kilenc lehettem nagyjából, mikor először próbáltam egy sztorit összehozni. Akkoriban főleg a képregény volt a kedvenc médium, és ez megmaradt tizenéves korom derekáig. Tizenhat lehettem, mikor először írtam novellát. Még nem volt számítógépünk szövegszerkesztővel, szóval egy régi mechanikus írógépen hoztam össze a dolgot. Alig emlékszem már a történetre. Mindössze egy oldal volt, és A mindentlátó szeme volt a címe. Érdekes, hogy ez a rövid írás később megjelent az azóta megboldogult Solaria.hu-n.

Innentől számítva sokáig tartott, mire elkezdte aktív írói pályáját?

Lassú átmenet volt, ami talán még mindig tart. Nagyjából 2005-ben jelentem meg először nyomtatásban, az Új Galaxisban. Egyébként ott körülbelül három-négy novellám szerepelt különböző számokban. Időközben két regényt a szemétbe dobtam, míg beértem annyira, hogy az első igazi könyvem, a Veszett lelkek városa 2007-ben megjelenhessen. A novellák után egy könyvet kézben tartani nehéz varázslat volt, de az első könyv olyan, mint a nagy szerelem: sosem feledi, és mindig szépnek látja az ember.

Ha az első könyve megjelenésére gondol, milyen érzések, gondolatok jutnak eszébe? Esetleg egy anekdota ennek kapcsán?

A Veszett lelkek városa megihletéséhez kellett egy üveg vörösbor és egy borongós délután. A kettő kombinációja miatt sötéten láttam a világot, ezalatt azt értem, hogy a szokásosnál is sötétebben. Ráadásul akkoriban költöztem városba, ami egy vidéki kölyöknek súlyos környezetváltozás. Folyton arra gondoltam, hogy képtelen leszek hosszú távon itt élni. Úgy éreztem, az emberiség koncentrálódásával nő az életkeserűség is. Ez is rányomta a bélyegét a kedvemre. Ezen dolgokból kifolyólag az a képzet kezdett gyötörni, hogy a világ csupán Isten purgatóriuma, ahová a kellemetlen egyéneket söpri. Hát, ez lett az alapvetése a könyvnek. Megszületett Blackyard városa, ahol senki sem ártatlan. Az egyes alkotóelemek azután hozzáragadtak a fő témához. Jöttek zenéből, képekből, filmekből, más könyvekből. Ebből lett azután ez a keserű koktél.

Hogyan látja, mennyit, illetve miben változott írói stílusa és látásmódja, amióta az első könyve napvilágot látott?

Csak remélhetem, hogy jobban csinálom. Ennyi év után kezdem tisztábban látni a témákat, amelyekkel foglalkozni akarok. Ezek jobbára megfoghatatlanok, mint amilyen az Ars Fatalis lapjain megjelenő csoda, szerencse, sors együttese volt, vagy hasonlóan megfoghatatlanok, mint a múló idő csalfasága a soron következő regényemben, Az idő bolondjaiban.

Mindig is azt a műfajt szerette volna művelni, melyet ma is képvisel?

Igen. Bár útközben sokfelé elkalandoztam. A Kvartett című regény egyesek szerint sci-fi kikacsintás, míg A háború gyermeke történelmi „noir” – ahogy én szeretem…

Mi az elsődleges célja íróként?

Azt írni, amit igazán szeretnék. Próbálkoztam olyan dolgokkal is, amikor a sztori kereteit készen kapom. Nem voltam elégedett a végeredménnyel, nem is engedtem megjelenni. Eltökélten hiszem azt, hogy csak akkor van esély jó könyvet írni, ha valamiféle belső indíttatásból születik a szöveg. Ha nincs érzelmi kapcsolat az író és az írás közt, akkor abból legfeljebb tisztes középszer lehet.

Eddigi pályája során mely könyve az, amelyikre a legbüszkébb, és miért?

A soron következőre. Azt érzem, hogy megint egy lépéssel sikerült közelebb jutni ahhoz, amit közölni akarok, és ahogy közölni akarom.

Miről fog szólni a következő könyve? Miért fontos önnek ez a téma?

Az idő bolondjai a címe. Ebből ki is derül a témája. Az elmúlásra, a mögöttünk hagyott dolgok szépségére és csúnyaságaira próbál figyelni. Illetve arra, hogy mit indukál a múló idő az emberben. Úgy érzem, nagyon érdekes szereplőket találtam, és az alapvetés is kizökkenti az olvasót a kényelmes foteljából. Sokat tettem a könyvbe, remélem, sokat is ad majd.

Van írói példaképe?

Nincs konkrét. Igyekszem minél több írót megismerni. Vannak páran, akik bent vannak a „bizalmi körömben”, tőlük több is jöhet. Kurt Vonnegut, Dan Simmons, Orwell. Ez a lista nem teljes. Az ajtónak folyton nyitva kell állni, hangokat, stílusokat meg kell ismerni.

Meg tudna nevezni egyetlen regényt, melyet olvasóként, magánemberként a legjobban szeret, vagy amit a legfontosabbnak tart?

Lehetetlen. Igyekszem lubickolni a különböző írói stílusokban. Ha olyan kedvem van, akkor Stephen Kinget veszek le a polcról, ha olyan, akkor Kafkát. Soha nem is akarok kinevezni kedvencet. Ha statisztikát vezetnék, akkor talán azt mondanám, hogy novelláskötetekhez nyúlok a legtöbbet. Ezeket különleges gyöngyszemeknek tartom. Sokféle hangot, tucatnyi ötletet lehet kivitelezni az ilyen gyűjteményekben. Sajnos a piac nem szereti ezeket, a szerkesztők pedig azt erőltetik, hogy legyen tematikája a novellafüzérnek. Regényesíteni akarják a novelláskötetet. Ettől elkap a fejfájás. Én azt szeretem, ha nincs tematika, ha a következő oldalon egy teljesen váratlan dolog, egy meglepetés fogad. A koncepció a regénynek áll jó, a novelláskötetnek nem. Egy napon szeretnék én is írni ilyet. Ha megtörténik, akkor nem lesz benne semmi kapocs a történetek közt. Már van néhány ilyen rövid írásom, amik kellően csapongók ehhez. Persze nem tudom, jut-e lehetőség erre, és mikor. A fejemben van még néhány nehéz regénytéma is, ami kikívánkozik.

Hozzászólások

@

Küldés