A second-láz

Dráfi Emese 2011.7.12. 4:44

Munkatársunk kalandjai a használtruha-kereskedésben.

– Gyere, menjünk át a secondbe! – hív Erika barátnőm. – Ma kaptak árut. Ilyenkor mindig isteni cuccokat lehet túrni – mondja lelkesen a telefonba.

Mivel dolgom van a városban, gondolom: persze, beugorhatok, hátha akad valami rám való holmi is. Nálunk nehéz olyan alakú nőkre vásárolni, mint én vagyok, hisz még mindig dúl a „kínai divat”. Mivel nem vagyok se olyan alacsony, se olyan vékony, hogy kilátszana az oldalbordám, és még a keblem is megfelelő méretű, ezért mindig nehézségekbe ütközök, ha kell valamilyen ruha.
Leteszem a telefont, és lélekben készülve előre örülök. Sok esetben találtam már a környező, ilyen jellegű butikokban még eredeti címkével ellátott vadonatúj cuccot.
Miközben megyünk, barátnőm áradozik a secondről, hogy ma cserélték ki az egész árukészletet, szinte fillérekért vett már itt ezt meg azt. Addig csicsereg már-már lyukat beszélve a hasamba, hogy mire odaérünk, olyan lelkes vagyok, mint ő.

Na, itt vagyunk, szól, és bevágódik az ajtón.
Én is ezt tenném, de hirtelen földbe gyökerezik a lábam. Az aprócska boltban vagy harminc nő furakodik, kutakodik, szó szerint túr a ruhahegyekben.
– Hahóóó – hallom a hangját valahonnan a bolt mélyéről. Barátnőm profi módon befúrta magát a tömegbe.
– Hol vagy? Nem jössz?
Nem, itt nézelődöm! – integetve kiáltom vissza. Nemigen jut el a hang hozzá, mert mint a méhkas zümmögnek a nők. A kezdeti döbbenet után felocsúdva elkezdem figyelni őket. Szinte hihetetlen, amit látok. Először az fogalmazódik meg bennem, hogy mi van: ezeknek nincs ruhájuk? Mert egyesek hatalmas nejlon táskákkal a kezükben távoznak kipirult, boldog arccal.

De aztán ezt a gondolatomat elvetem, hiszen fel vélek fedezni egypár ismerőst is a tömegben, akikről tudom, hogy nem élnek rosszul. Ők is észrevesznek, integetnek, az egyik odajön hozzám:
– Te nem túrsz? – kérdezi.
– Nem – rázom meg a fejem. – Én csak Erikát várom.
– Pedig tudod milyen jó?
– Jó??? – kérdezek vissza.
Persze, növeli az adrenalinszintet – jön a válasz kacagva, miközben vagy a tizedik cuccot dobja a karjára.

És tényleg igaza van, ahogy figyelem a nőket, látom én is.

Őrült kavalkád!!!

Ezek a nők, ismétlem: vagy harmincan, amazon hadseregként, hatalmas nagy dobozszerű izékben túrnak lelkesen, vihogva, egymás kezéből cibálva a cuccokat. És amikor sikerül találniuk valamit, mint egy kincset, kipirult arccal magukhoz ragadják.

Már nem értetlenkedek, hanem szórakozva figyelem őket.

Közben az óriás dobozokból ki-kihullik egy-egy darab melltartó, bugyi, kisebb trikó. Rá se hederítenek, rajta lépkednek vagy elegánsan odébb rúgják mondván: nem én ejtettem le. Az egyik nő egy táskakupac aljáról próbálja kihalászni azt, ami épp megtetszett neki. A többi a földre zúdul. Megvonja a vállát, egypárat felvesz, a többit otthagyja: kit érdekel? Fő, hogy ami tetszik neki, az megvan.

A mindössze két próbafülke előtt lökdösődik egy másik kupac nő, őrült mennyiségű ruhadarabokkal a kezükben türelmetlenül várakoznak. Végre kijön valaki a fülkéből izzadtan, de boldogan, hisz ma újra nagy szatyor izével gazdagítja ruhatárát. Ezek mániákusok, nézem őket tovább vigyorogva.

Közben erősen melegszik az idő, és a boltban érdekes szagok kezdenek terjengeni. A fülledt levegő, a sok nő különféle parfümjének illata, az izzadság és egyéb szag nekem elég arra, hogy véget vessek ennek a kissé mulatságos, mégis elgondolkodtató műsor megtekintésének. Látom, hogy jön a barátnőm, lihegve markolássza a prédáit. Gyorsan lekapok egy pántos trikót, ne érje szó a ház elejét.
– Csak ennyi? – kérdezi. – Nézd, mennyi jó cucc van megint, nem tudok velük betelni! – szól lihegve, csillogó szemmel.
– Csak ennyi. Kint megvárlak. Majd visszajövök, ha elmúlt a láz, kevesebben lesznek, és tudok válogatni.
– De addigra elviszik az összes jót! – kiált utánam.

Hiába – én már kipenderültem az ajtón. Mert akármennyire jó dolgokat lehet itt kapni olcsón, mégse fogok harminc nővel tusakodni rajta. Ez nem az én világom!